Szatmárvármegye, 1908 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1908-02-23 / 8. szám
2-oldal SZ A TMÁR VÁRMEGYE. 7-ik szám. 48-as eszmék letéteményese és képviselője egyedül a függetlenségi párt. Aki a függetlenségi pártot le akarja járatni, az a 48-as eszmék ellen vétkezik, következésképpen a nemzet ellen is. Ha valaha, ügy most van szüksége a nemzetnek arra, hogy minden becsületes fia egy táborban egyesüljön s ez a tábor nem lehet más, mint a függetlenségi 48-as párt tábora. Hisz a nemzetiségi agitátorok úgyis alig várják, hogy a nemzet megbomlott soraira rátörhessenek. Évtizedek nehéz munkája, kitartó küzdelme vezette a nemzetet az igazság útjára, a függetlenségi 48-as eszmék követésére : most már lejárt alakok, eldobott kalandorok, 'vagy fanatikus politikusok nem téríthetik le többé az igaz útról. k nagykárolyiak küldöttsége Budapesten. Nagykároly város 30 tagú küldöttsége tisztelgett f. hó 20-án délelőtt fél 12 órakor a képviselőházban Kossuth Ferenc kereskedelemügyi, Apponyi Albert gróf vallás és közoktatásügyi, Wekerle Sándor dr. miniszterelnök és Dr. Günther Antal igazságügyi m. kir. minisztereknél. A kereskedelmi és kultuszminiszterhez ment küldöttségnek vármegyénk főispánja, Dr. Falussy Árpád volt a vezetője, mig a miniszterelnöknél és igazságügyminiszter elé Ilosvay Aladár alispán vezette a deputációt. A polgári iskola ügye. A küldöttség először Apponyi Albert gróf vallás és közoktatásügyi miniszternél tisztelgett és a Nagykárolyban létesítendő polgári fiúiskola érdekében terjesztette elő a küldöttség vezetője: Dr. Falussy Árpád a kérelmet, nevezetesen, hogy a polgári iskola felállítása feltételeinek megállapításánál legyen a miniszter tekintettel a város súlyos terheire. Apponyi gróf válaszában kijelentette, hogy Nagykároly város érdekeit mindenkor szivén viselte, mert mint a város díszpolgárának ez kötelessége is. Majd igy folytatta: bár a feltételek szigorúak szoktak lenni egy polgári iskola felállításánál, mégis tekintettel lesz a város súlyos anyagi terheire és a legmesszebb menő engedményeket fogja megtenni e tekintetben Nagykároly városának. A küldöttség a miniszter válaszát lelkes éljenzéssel vette tudomásul. A deputáció ezután ugyancsak Dr. Falussy Árpád főispán vezetésével Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszternél tisztelgett. A küldöttség szónoka itt Debreceni István polgár- mester volt, aki a város köszönetét tolmácsolta, hogy a miniszter az uj indóházat megépítteti és hogy a múlt évben tartott iparkiállitás részére állami segély adományozott. Egyben arról is biztosította a minisztert, hogy a város függetlenségi érzelmű polgársága mindenkor rendületlenül fog kitartani mellette. Kossuth Ferenc miniszter megköszönte a tisztelgést és hangsúlyozta, hogy csak kötelességet teljesítet, akkor, amikor a rendületlen ha- zafiságáról már több ízben tanúságot tett várost pártfogolta. Végűi megígérte, hogy mindenkor szives örömmel fog eleget tenni a város jogos érdekeinek. A küldöttség a miniszter válaszát lelkes éljenzéssel fogadta. A nagykárolyi törvényszék ügye. A küldöttséget ezután Ilosvay Aladár alispán dr. Günther Antal igazságügyi miniszter elé vezette, kérve öt, hogy az ország területén tervezett uj törvényszékek közül egynek Nagykárolyban való felállítását engedélyezze, tekintettel arra, hogy a szatmári törvényszék az ország egyik legnagyobb területű törvényszéke, melynek túlzsúfoltsága az adminisztrácziót rendkívül megnehezíti. Szatmárvármegye pedig elég nagy területű ahhoz, hogy benne két törvényszék legyen, mint például Temesmegyében is van. Nagykároly pedig, mint a vármegye székhelye joggal reflektálhat külön törvényszékre. Günther Antal igazságügyi miniszter válaszában biztosította a küldöttséget jóakaratáról és ígéretet tett, hogy a jogos igényeket gondosan fogja megvizsgálni és mérlegelni. A küldöttség Wekerle Sándor miniszter- elnöknél is tisztelgett ugyancsak Ilosvay Aladár j vezetése alatt és kijelentette, hogy az ő állás- ; p 3ntja az, hogy a törvényszékek lehetőleg a j megye székhelyein legyenek és ígérte, hogy a kérdést mielőbb megoldásra fogja juttatni. A | küldöttség mind a két miniszter válaszát lelkesen megéljenezte. A nagykárolyiak küldöttségéről a fővárosi lapokban oly irányu közlemény jelent meg, mintha a küldöttség a szatmári törvényszéknek Nagykárolyba való áthelyezését kérte volna. Kijelentjük, hogy az ily irányu közlemény téves 1 információn alapuló valótlanság. Sem a kül- I döttség nem kérte ezt, sem a miniszter nem i ígérte. Ne aggódjék Szatmárnémeti, Nagykároly sohasem törekedett az ő jogait csorbítani, elő- ! nyeit elhalászni, hanem a saját jogos érdeké- j nek előmozdítására uj törvényszék felállítását | kérte. Á kor divatja. Panaszos hangok kis ekszisztenciákról. Ajánlva Nagykároly város képviselőtestületének figyelmébe. (P.) A sajtó nem fogy ki a panaszból, j az u. n. kisembereknek nyomorúsága miatt. Szerencsétlen ekszisztenciák, akiket csak azért lehet igy nevezni, mert élni muszáj, szüntelenül j ostromolnak bennünket, hogy ne hanyagoljuk ■ el az ö érdekük, az ő kívánságuk kielégitésé- ' nek nyilvános sürgetését, mert az ő helyzetük j a legsiralmasabb heiyzet a világon. Mindenkinek a saját nyomorúsága a leg- 1 nagyobb; mindenki a saját igazságtalanságában érzi a legnagyobb igazságtalanságot. Versenyezve kiáltoz kenyérért millió és millió szegény I ember, egyik tu! akar tenni a másikon, mert | reményében azt hiszi, hogy a jajszó hiányossága közelebb hozza a segítséget. A kor divatja — hallottam ma egy okos filisztcrtől — hogy a „közvélemény folytonosan a szociálts nyomorúság miatt siránkoz és szociális kivánsánságokat hangoztat.“ Hát igaz, hogy ez a kornak divatja, mert bár a milliók nyomorúsága már régi keletű, — a lázongás, a mozgalom, a kenyér hangos sürgetése ennek a kornak felháborodott szelleméből következik, de a szegény emberek megunták azt a nagyon is krisztusi szerepet, hogy A mit most mesélek, persze csak azután tudtam meg. Egy büszke lovag közeledett hozzá és uj- jával a levegőbe leírta: „fenség“. — Ön ismer engem ? — Bocsánat, fenség, nyílt titok. A cigány pillanatig hallgatott, aztán sarokba vezette lovagját. — Nem árulom el, szabad kérnem ? — Sevill báró vagyok. — Úgy?! Örvendek báró ur, nagy kellemetlenségből segíthet ki engem. — A legnagyobb készséggel, fenség. — Képzelje el, felöltözéskor elfelejtettem pénztárcámat, champagnert rendeltem s most nem tudom kifizetni. — Kitüntetésnek veszem fenség, ha szerény pénztárcámat rendelkezésére bocsájthatom. Mennyivel szolgálhatok? — A mennyit nélkülözhet báró ur. — Kétszáz korona elegendő ? — Köszönöm elegendő. A lovag átadja az összeget s a cigány észrevétlenül zsebre teszi. — Fenség, örömömre szolgál, hogy átadhassam a szóbeli üzenetet: Amália kisasszony várja fenségedet. Itt van és ha kívánja, ide küldöm. — Elragad engem báró ur. Itt várom. Nehány pillanatra egy szép kertész-leány jelent meg a cigány előtt. — Amália — suttogta az szerelmesen. — Legkedvesebb hercegem. — Tehát remélhetek? — Szivem öné. — Fenséges, fenséges, foglaljon helyet kisasszonyom. — Nem, nem, figyelnek engem. Nem szabad egymást itt ismernünk. Holnap este Jollirs gróf estélyén viszontlátásra. — Legyen — de szerelmére, zálogot, Amalia, megjelenésére zálogot kérek. — Mit adjak hercegem ? A cigány a kertészlány kezéről lehúzta a brilliáns gvürüt. — Ezt a gyűrűt, — várjon még óráját is elveszem, — és leoldotta azt is a lány nyakáról. Tehát holnap Jollirs gróf bálján mindent visszakap, ki kell hogy váltsa. Amália mosolygott s a külömböző jelmezek sokaságába vegyült. A cigány jól játszotta szerepét. Nem egy zsebmetszést követett el, de úgy, hogy áldozatai ezt észrevehették. Cigány jelmezére mutatott s mindenki megnyugodott, hiszen majd demaszkirozáskor mindent visszakapnak. Körülbelül két óra telhetett el, hogy a jelmez csere megtörtént, midőn egy hatalmas néger a cigány fülébe súgta: — Fenség, Jock rendőrfelügyelő vagyok. Fontos feladatom van itt és fenségedet is érdekelni fogja — kis meglepetés készül. Egy órával ezelőtt táviratot kaptunk a fővárosból, hogy egy nemzetközi zsebmetsző japánnak öltözve tegnap este ott a legfurfangosabb tolvajlásokat követte el. Azt hiszem itt fogjuk találnia — Tényleg, mintha láttam volna egy japánt, de kérem, felügyelő ur, ne zavarja a mulatságot. Csalják ki egy mellékterembe. — Fenséged parancsára. — Felügyelő ur, tárcámat öltözetemben hagytam, nem akarom, hogy felismerjenek. — Kérem fenség! szolgálatára állok. — Ötven korona elegendő ? Mint japán, senki sem ismert s szivem szerint mulattam. Egy hatalmas pálma alatt ültem szivem választottjával, egy amazonnal. — Kedves Hippolyta, nem felel ? — kérdőm s megragadtam kezét. Ez nem csak hogy nem tűrte, hanem megragadta az én kezemet, de oly erővel, hogy szinte sikoltottam. — Menydcrgős menykő, önben kétség kívül annyi erő rejlik, mint egy igazi amazonban. — Gondolom én is — szólt mély bariton hangon s éles füttyöt hallatott. — Mi az? Mit jelentsen ez? Kérdőm. — Semmi egyébb, ön le van tartóztatva, kedves zsebmetszőm. Rendőrtiszt vagyok, itt jönnek már bajtársaim. És tényleg egyszerre hat kezet éreztem a karjaimon. Hangos hallatába törtem ki. — Kinek képzelnek engem ? Zsebmetszőnek ? Nézzenek meg. Jobb karomat kirántva az erős kezek közül, letéptem álarcomat. Mint a bálvány, úgy állott ott a három jelmezes rendőr. Sápadtan mentegetődzött a rendőrfelügyelő: — Azt gondoltam, fenséged cigányjelmezt visel. — Viseltem is — de ezen jelmezem tulajdonosával cseréltem. — Fenség, akkor jót tett. A japán nemzetközi tolvaj volt s fenséged neve alatt, — mert mindenki fenségednek nézte — nyilván a legelvetemedettebb lopásokat követte el. Tán még sikerül elfogni őt, előre! A hajsza sikertelen volt, a cigány eltűnt nyomtalanul, azaz inkább sok nyomot hagyva maga után. Midőn a teremben az incidens nyilván lett, a meglopottak bosszúsan panaszkodtak és én — egyebet sem tehettem mint fizettem, fizettem, hiszen én voltam oka mindenki kárának. Bizony drága jelmez-estélyem volt ez nékem s mikor mindenkinek követelését kiegyenlítettem, üres zsebbel, de megkönnyebülten ültem egy sarokba. — Egyszer voltam japán, de soha többet. —a—n.
