Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)

1907-12-25 / 105. szám

105-ik szám. SZATMÁRVÁRMEGYE. 5-ik oldal. szióiból mi sem maradt meg idáig? A sok szin, a sok ábránd, a sok rajongás, álom, illúzió, mind mind megfakult? . . . A férfi: Kelleténél többet foglalkozik nagy­ságos asszony a francia romantikusokkal. Szinte azt kell hinnem, hogy Ohnet és Marlitt regé­nyei ártottak meg önnek. Az élet nem a han­gulatok klaviatúrája nagyságos asszonyom és a szerelem nem a negyvenen túliak privilégi­uma. Az élet teher, feladat, probléma és a sze­relem az egészség és ifjúság kérdése. A bol­dogtalanság sem valami szubjektív szerencsét­lenség, nem is valami fátumszeríi rossz, de az elhibázott, okszerűtlen és elhamarkodott cse­lekvéseknek természetes eredménye. Ön, nagy­ságos aszszony, szerencsétlennek mondja ma­gát, vezeklést emleget és a múltak élő, lobogó hangulatait hívja tetemre 1 Pedig a valóságban úgy áll a dolog, hogy ön a legkevésbbé sem boldogtalan és a legkevesebbet sem vezeklett még. Az ön sorsa, az ön jövője mértani pon­tossággal megállapítható volt már akkor, ami­kor tiz év előtt házassági szerződést kötött Braun úrral. Ön aranykeretre vágyakozott, ön­nek díszpéldány kellett. Magam formájú kötet­len, kócos skriblerrel tehát hiába kötött volna ki. Ha nem arany is az a keret, amibe ön foglalva van, szép nagyságos asszony, de még mindig elég ragyogó és elég irigyelt. Ön az illúziót a jóléttel, az álmokat a prózával és a szépségéről daloló méla lantost Braun úrral cserélvén fel, ma, tiz év után, Braun ur sza­lonjából sem a szint, sem az ábrándokat, sem illúzióját, sem trubadúrját nem sirathatja és nem reklamálhatja! Az illúzióknak lefújtak, nagyságos asszonyom. Az asszony: (Igazgat egy keveset a pon­gyolája ráncain) És a trubadúrnak is? . . . A férfi: Ön most kacérkodik velem, nagy­ságos asszony, mert hogy is mondjam csak — unatkozik és szórakozni akar. Ez az illatos, meleg légkör, ami itt körülözönli, a túlságosan sok regény, a zongora, a színház, a zsur, a francia konyha, külön-kiilön is, annál inkább együttvéve, a kelleténél inkább izgatják önt. A sok ritmus, csillárfény, muzsika, parfüm és ez a fizikai munkával nem járó idegélet, a kielé­gítetlen vágyak raját kergetik fel az ereiből... ön gazdag és mégis — szegény. Még fiatal és már is — tétlenségre kárhoztatott. Asszony és még sem asszony. Aranykeretbe foglalt disz- kiadás, de gondosan bekapcsolva, szinte fel­vágatlanul . . . Az asszony. Sértegetni akar? . . . A férfi: Őszinte vagyok. Az asszony: De igaztalan is! A férfi: Csak a lélekrajzát rovom össze és a hangulatainak az eredőit kutatom fel. Ha a tónusok sötétek és a vonalak szegletesek, nem a kodak a hibás, hanem a. tárgy. Az asszony: Folytassa kérem . . . A férfi: Tehát ön unatkozik. Értem. Csep­pet sem lep meg. Braun ur mellett ön, nagy­ságos asszony, a legjobb esetben is csak unat- kozhatik. Az unalom azután az érzelgősség felé hajtja. Most az útjába sodort az élet. Engemet. Az ön trubadúrját. Engemet, aki önt a fiatal vér eszelős lázával, meggondolatlan vadságával szerettem. Engemet, akit ön, nagyságos asz­szony, egyszerűen fölrúgott — Braun ur kö­vér vörös kezeiért és pókhasáért. Ön boldog­talannak érzi magát, mert Braun ur hülye és faragatlan börzepandur s reflexiókra hajlik a lelke, mert történetesen az ön régi trubadúrja ül itt a térdeinél. És ön most azt várja tőlem, hogy én tragikus taglejtések és drámai akcen­tusok közepeit kérjem számon öntől az én tönkretett életemet ? Hogy én szavaljak az ere­imet dúló szerelmi szenvedélyről s könyzápor közben csókoljam pongyolája fodrait ... Én azonban mindezeket módfelett komikus és fe­lettébb fárasztó Ízetlenségeknek tartanám. Mint már ugyanis az előbb volt szerencsém mon­dani, a szerelem az egészség és ifjúság kér­dése. Hála önnek, ezekből a tiszteletreméltó kellékekből nekem pedig már alig jutott. Az asszony: Végre már szemrehányást is. tesz, A férfi: Ezt sem csupán önnek teszem. A gyáva és bűnös nem ön volt egyedül. Sőt elsősorban nem is ön volt . . . Az asszony: (Élénken előre hajol. Tekin­tetét a férfi arcának szegezi. Ajka félig nyitva.) A férfi: Lássa, mi szerettük egymást. Be­vallhatjuk. Egyedül vagyunk. Fiatalok, erősek, egészségesek voltunk. Ereinkben a sebesen ro­hanó vér, szivünkben a mérhetetlen, egymás karjaiba hajtó forró hevület követelte, hogy egymáséi is legyünk ! Jogunk lett volna hozzá. A legszentebb, a legigazibb és legemberibb jog volt a részünkön. Az alkalom sem hiány­zott. Emlékszik-e, hány meleg, édes nyári est talált bennünket együtt a sétatér bólingató lomb­jai alatt ... és ... ön tudja legjobban, nagy­ságos asszony, hogy mennyire — gyávák és esetlenek voltunk. Ön tudja, hogy boldoggá tett bennünket egy titkos kézszoritás s egy-egy forró tekintetváltás is . . . Az asszony: (Égő szemekkel, pihegve hallgat.) A férfi: Lássa! Ekkor loptuk és ekkor csaltuk meg egymást tulajdonképen és igazán. Amikor a miénk volt az ifjúság, az egészség és az erő, erkölcsi frázisokon kérődző becsü­let szibariták copfos konvencióit sem voltunk képesek lebirni. A társadalom, az erkölcstelen, rut, fekélyes sebeit kendőző társadalom, az er­kölcs és becsület lárváját felöltve tiltott el ben­nünket attól, amihez, érzem : — jogunk volt... Az asszony: (Kitörő indulattal, lihegve) Jogunk volt . . . A férfi: (Elgondolkozva. Rövid szünet után.) És ezek után pedig úgy kellett nekünk! Megérdemeltük sorsunkat. Ön Braun urat, én pedig a — podegrát. Önt aranykeretbe foglalta egy pókhasu ember, engem elkoptatott az élet. Ön a szerelem forró gyönyörűségét a titokban olvasott Bocaccioból ismeri, engem elperzselt, elpusztított a hirtelen reám szakadt délforró nyár . . . Keresztezték egymást az utaink; raj­tunk múlott, hogy soha el ne váljunk, hogy a szerelem forróságában egyesüljünk, hogy a gyö­nyörűségek felénk nyújtott poharát fenékig ürít­sük ... és mi hazug bálványok és pogány is­tenek kultuszára esküdtünk föl . . . Es ami­dőn megtépázott illúziókkal, leperzselt szárnyak­kal, belepve, megszürkülve az élet porától ta­lálkozunk újból azon a bizonyos válaszúton: ön nagyságos asszony azt hiszi, hogy most is úgy van, mint tiz év előtt. Azt hiszi, hogy az a rogyott térdű, kifacsart emberroncs, akit sa­ját becses énemnek vagyok kénytelen tisztelni, még mindig az a forró szivü, erős, egészséges, szerelmes fiú . . . Ej, nagyságos asszony, a természet, az ősi a mindenek felett való, na­gyon igazságos, de nagyon kegyetlen is. Nem felejt semmit és megtorol mindent . . . Eközben egyre alkonyul. Biborszinben úszik az égalja. A nyugoti szemhatáron lebukó napkorongból már csak egy izzó, vérvörös sáv látszik. A párás alkonyi levegőben színekre törő, ragyogó fénykéve teleszórja táncoló, röpködő, színes, meleg sugarakkal a termet. Csend. A férfi tekintete az asszonyéba kapcsolódik s né­zik egymást, sokáig, szótlanul: a férfi fájdal­mas, lemondó keserűséggel, az asszony hivó, biztató, bolonditó melegséggel. Majd egyszerre, szinte egy gondolat által megkapatva, mind­ketten a leáldozó nap felé tekintenek. Az asszony: Felpattan hintaszékéből. A gyors mozdulattól a haja, ez a puha, nedves, illatos aranyerdő végigzuhan a vállán. Ekkor még igazán szép. Telt és kívánatos, mint a megérett gyümölcs. A férfi arcához hajol, mintha forró leheletével akarná eszét veszejteni. Az alkonyra mutat. Majd fokozódó szenvedélylyel, szinte exaltációval: Látod . . . odanézz . . . látod az alkonyt? Látod a napot ? . . . -Pár perce, ha van még hátra. Azután besötétedik. Az éj jő s vele az árnyak. Utolsó tekintetét, utolsó csókját nézd, . . . most küldi a földre, . . . odanézz . . . látod az erdőt, látod a lombot, látod a virá­gokat . . . látod mily kéjjel, mily gyönyörrel szívják magokba a fény elszálló lelkét? Nézd . . . hogy reszketnek, hogy vonaglanak a má­moros gyönyörtől ... És látod a napot ? ,. . Utolsó csókjában, utolsó ölelkezésében, utolsó szerelmében is mennyi hév, mennyi szin és mennyi erő! . . . Nézd . . . micsoda vad,, szé­dítő tűzben ég az egész szemhatár! . . . Nézd . . . hunyó, haldokló lángok is lehetnek szé­pek ... Az utolsó, nagy, szent ölelkezésben is lehet hév, mámor, erő . . . Nézd . . . El­vesztettem az eszemet ... A tiéd . . . érted a tied akarok lenni ... (A férfi lábai elé ros- kad.) Á férfi: Megreszket. Tagjait, ereit egy pillanatra, mintha megszállná az ifjúság szen- vedelmes ereje és a karjaiba rántja az asszonyt. De csak egy pillanatra. A következő pillanat­ban már erőtlenül hanyatlik le ölelő két karja, az arca fakó lett és fáradt, a tekintete fájdal­masan, szomorúan sötét. A szemhatárról eltűnt a nap. Hirtelen beáll az alkony s a csillogó nippek, kacagó, pajkos amorettek s rokokó bútorok fölött lom­hán terpeszkedik el a Sötét. A férfi: Óvatosan, gyöngéden a chaiess longue-ra helyezi az asszonyt s megcsókolja a kezét: Jó éjt nagyságos asszony. Jó éjt! . . . Be­alkonyult ! . . . Elsiet. A nyitott ablakon keresztül beszű­rődik a mezőről hazatartó arató leányok és le­gények szerelmes, pajkos, évődő dala. (függöny.) GÁL JENŐ okleveles mérnök magánmérnöki irodája = Szatmár, Eötvös-utcza 13. = Dohánytermelés felhagyása miatt mintegy 60 öl jóállapotban levő Üf pajtámat Gálospetri községben eladom. Gálos Albert. jutányos áron vesz fel lapunk kiadóhivatala Nagykároly, Hétsastollutcza 12. ,/v1AAAA/v/^A/\A/>AAA/vyv/v.yvj<v/w\*y\A/ csűr Nagydoboson! T 4 éves építmény, uj nádtetővel, gyö­nyörű uj fából épitve, hatalmas tölgy ágasokon. Csűrnek, háznak, istál­lónak vagy dohánypajtának különö­sen alkalmas. Szabadkézből jutányos áron eladó. Bármikor megtekinthető. Levélben vagy szóval értekezhetni 201-3-3 Kovács János, ref. tanítóval X~ Nagydoboson. Tgg;

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom