Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-12-18 / 103. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. •ig MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER: SZERDÁN ÉS VASÁRNAP, Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utea 12. sz. a. Telefon szám: 58. Lapvezér: P a p p Béla országgyűlési képviselő. Egész évre Félévre Előfizetési árak: 8 korona Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. Kéziratokat nem adunk vissza. —----------4 korona Felelős szerkesztő: Laptulajdonos : Schröder Béla. Szintay Kálmán. Negyedévre Egyes szám ára 20 fillér. ~ . 2 korona. Tisztujitás napján. Nagykároly, decz. 18. Nagy napja virrad holnap Szatmár- vármegyének: a hatesztendős fordulóban restaurálja törvényhatósága választott tisztikarát. Ismételten foglalkoztunk már e helyen a tisztujitás nagyfontosságú kérdésével és az irányadó körök hangulatának alapos tanulmányozása után ismételten annak a helyes álláspontnak a méltányosságát fejtegettük, hogy legmeg- nyughatóbb eredménye az volna a holnapi tisztujitásnak, ha csakis az önként, vagy automatikusan megüresedő helyekre kerülnének uj erők, uj emberek, ifjabb generáczió. Könnyen indokolható ez az álláspont: a vármegye mai tisztikara tavaly annyira felfrissült politikai és hivatali megbízhatóság, retermettség és készültség tekintetében, hogy rostaalja nincsen— minek hát megbolygatni a feladata magaslatán álló statust? Ámde ezzel ellentétes tendencziák is érvényesültek s a pályázok száma a kívánatosnál erőseb különösen az árvaszéki ülnöki állások körül. — ámbár három főszolgabírói állást is vitássá tesznek a benyújtott pályázatok. Ezek a színérváraljai, a nagy- somkuti és az erdődi főbiróságok. Választás alá kerül további a IV. V. és Vl-od aljegyzői állás, amelyre több jelölt van és 13 szolgabirói állás. Versenytárs nélkül állanak: Ilosvay Aladár alispán, Péchy István főjegyző, dr. Schönpflug Richárd t. főügyész, Al- másy Ignácz t. alügyész, Mangu Béla, Kerekes Zsiga, Szintay Gábor aljegyzők, Madarassy István, Csaba Adorján, Jékey Sándor, ifj. Péchy László, Domokos Fe- rencz és Képessy Elemér, főszolgabirák. Ilosvay Ferencz árvaszéki elnöknek is van ugyan két ellenjelöltje: Bornemissza Géza és Gáspár Pál árvaszéki I. és II. ülnök, de miután ők helyeiken maradnak, aligha kerül választásra a sor s csak a négy további ülnöki állás betöltése körül lesz küzdelem, mert arra a két legidősebb rangú ülnökön kívül még 13 pályázó van. A jelölések dolga foglalkoztatja most az egész vármegyei közvéleményt. A vár- megyeházán már ma élénk az élet, nagy a forgalom. A jelöltek és híveik erősen érdőklődnek, korteskednek. Pedig hát az esélyek kiszámithatlanok. Mert a régi korszak kinevezési, oktroyáló rendszerének vége. A főispán a legkorrektebb szempontból máraz előcsatározások során is hangsúlyozza, hogy legtávolabbról sem óhajta befolyásolni a közgyűlés autonom jogát. Vezérelve ismeretes, nem titkolta eddig sem, visszhangja is kelt annak ismételten úgy a főispán magánérintkezései, mint egyes küldöttségek fogadásánál és társas összejövetelekkor, nemkülönben pedig a Szatmárvármegye hasábjain. S ma is csak azt mondhatjuk, hogy az igazság és méltányosság azt hozná magával, hogy közgyűlést ne kortes szempontok vezéreljék, hanem a szolgálatban eltöltött idő, a megbízhatóság, a gyakorlat. Áll ez talán legkülönösebben az árvaszékre, amelynek praxisa kilenczven perczentjében vagyonjogi kérdések intézésében merül ki s ahol a legszigorúbban kell elbírálni a szakértelmet. A választék tagadhatatlanul bőséges s a jelölő-bizottság útmutatása mellett a közgyűlés bizonyára bölcsen fog választani. Prognosztikont állítani szerénytelenség volna, de meg nem is hivatásunk. Az illetékes fórum, a megyegyülés legjobb belátása és meggyőződése szerint fog választani, — mi csak azt óhajtjuk, hogy választása olyanokra essék, akiknek leendő működése nyomán hazafias, nemzeti irányú közigazgatása legyen vármegyénknek s akiknek szaktudása mellett fölvirágozzanak Szatmárvármegye közállapotai. Emlékezés. Irta: Berman Bang. Párisban volt, egy az Opera melletti vendéglőben, karácsony előestéjén . . . Melankolikus párisi karácsony volt, család és öröm nélkül való. A levegő oly enyhe volt, hogy Melnik György, a zongoravirtuóz kitárta az erkély ajtaját és ha a három ur csöndes volt, a szobába felhallatszott az utca, a város lármája. A három ur frakkot viselt, plasztronjuk- ban gyöngyök. Mindegyik egy sarokban ült és mindegyik hazájáról, otthonáról beszélt, ami nagyon messze volt. — Az én számomra — szólt Emilió Calvi, a fiatal énekes, aki oly hirtelen örökölte Jean de Reszke dicsőségét — az én számomra a karácsony emlékezés a Péter-templombeli misére . . . Látták már, amint Rampolla bíboros misézik? Oly szép, mint a renaissance fejedelmei, vagy mint Novelli és ha a gyertyafényben az oltár előtt felemeli kezeit, a tömeg nem tudja, őt imádja-e, vagy az istent, Emilio Calvi elhallgatott, majd igy szólt: — Nem is tudom, hogy az idén miért nem utaztam Rómába? Melnik György maga elé bámulva szólt: — Róma . . . Azt hiszem a királyság megölte Rómát. Nekem úgy rémlik, mintha a Cézárok árnyai eltűntek volna a napvilágban . . . Emilio meghajtotta fejét. — Ez igaz, — szólt — de a Péter-tem- plom megmaradt. Megint csönd. Azután Melnik György szólt Jean Dufeuhöz: — Dufeu, én azt hiszem, hogy te egy félóra óta egy szót sem szóltál. Jean Dufeu megrázkódott: — Mert az egyedüli karácsonyéjre gondolok, amit átéltem. — Az egyedüli ? — Igen, — szólt Dufeu és fehér kezeit a térdére tette, úgy, hogy a rubintos aranykarperec látható lett, — mi a Pyrenái-félszigeten nem ünnepeljük a karácsonyt. Csak egyes helyeken gyújtanak fáklyát a szentképek alatt . . . De egy karácsonyestét mégis átéltem . . . Fejét fölemelte és mosolygott. — Az pedig farsang éjszakáján volt. A másik kettő nevetett. — Farsang éjszakáján ? Jean Dufeu az előbbi pózban folytatta: — Régen . . . tizenöt évvel . . . sok ezer nappal ezelőtt volt ... és ma úgy érzem, mintha tegnap történt volna. Első szerződésem volt. Bécsi tanáraim küldtek abba a kis német rezidenciába.Rettenetes város volt, húszezer lakossal, a primadonnája pedig kétszáz font . . . És én csak vele érintkeztem . . . Ő északról jött, kicsike volt, keveset beszélt és a szeme mintha mindig kérdezett volna . . . Újévkor jött a kis rezidencia udvari színházához . . . Alkonyaikor gyakran találkoztam vele a hercegi kastély parkjában . . . Ö épp úgy, mint én, egyedül járt ... A fenyőfák ágait hó borította . . . Egy nap megszólítottam: — Ön mindig egyedül jár, nagyságos kisasszony. Ö megállt. — Épp úgy, mint ön. — Együtt járhatnánk, — szóltam. — Azt megtehetnénk, — felelte, nyugodtan. Azontúl együtt jártunk. — Miért megy ön mindig a fenyőfák alatt ? — kérdeztem egy nap. — Az én hazámban sok a fenyő, — szólott ő. — Nagyon vágyik haza? — Nagyon. Mindig. Sokáig hallgatott. — Mire gondol ? — kérdeztem végül. A leány megrázkódott. — Mire? Nem tudom . . . Azt hiszem, hazámra. — Mindig arra gondol ? — Mindig. És tudja, mikor legszebb az én hazám? Karácsonykor. Hangja diadalmassá vált és áradozóan beszélt a karácsonyi ünnepről. Ha szomorú volt, mindig a karácsonyról beszéltem neki. Farsang lett és a színházban német bohóságokat akartak rendezni. Ő nem akart azokon résztvenni, én sem. Előtte való este a szokott utón sétáltunk.
