Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-11-17 / 94. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. ■*fg MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER: SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. Lapvezér: Előfizetési árak: Telefon szám: 58. P a p p Béla Egész évre Félévre .. 8 korona Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér.------------- Kéziratokat nem adunk vissza. ------------or szággyűlési képviselő. .. 4 korona Felelős szerkesztő : Laptulajdonos : Schröder Béla. Szintay Kálmán. Negyedévre : Egyes szám ára 20 fillér, = . 2 korona. Á Rnbikonon. Nagykároly, nov. 16. Tagadhatlan, hogy nehéz a helyzete a függetlenségi és 48-as pártnak. De elvetette a koczkát a Rubikonnál és marad — a politikailag adott férfiszó gáncs és félelem nélküli lovagja. Ennél a kiegyezésnél külömbet kötni nem lehetett a régi rendszerek adta helyzetben, az átmeneti korszak idejére pedig vállalni kellett a status ante quo terheit: hát meg kellett kötni a kiegyezést, még a kvótaemelés két percentes nyűge árán is. Mindezt még azok az intranzigens függetlenségi politikusok is elismerik, a kik a kvótaemelés miatt szecedáltak a legutóbbi napok során. Tisztelendő az álláspontjuk, mert bizonyára a lelkiismeretük késztette őket a pártból való kilépésre. De ugyanolyan mértékben tisztelendő a bennmaradt nagy többség álláspontja is, mert ugyancsak a lelkiismeret intő szava a kutforrása. A dissziden- sek törpe serege csakolyan hazafias aggodalomból vállalta kilépő szerepét, mint a minő hazafias gondok a benn- maradottakat viselkedésükre sarkallották. Gáncs, vagy bántalom egyik félt sem érheti, mert — megvagyunk győződve arról, hogy intra et extra muros: az ők legjobb hite szerint cselekedtek . . . Mi, és az ország nagy többsége úgy hiszi, tndja és vallja, hogy jobb volt ezt a kiegyezést, még kvótaemelés árán is megkötni, semhogy meg újra ránk szakadjon a darabant uralom átkos korszaka. Ám üdvözüljön más, a másik hiten: mi önnönérdekünkben megmaradunk ezen a valláson. És megnyugvással láttuk szerdán Szatmárott, a vármegyei függetlenségi és 48-as párt közgyűlésén, hogy még a kvótaemelést élesen perhorresálók sem zárkóztak el az elől, hogy a legmelegebben ne nyilvánítsák bizodalmukat és elismerésüket Kossuth és az országos függetlenségi és 48-as párt nagy többségének önzetlen hazafisága iránt. Ilyen becsülendő és ideális alapon álló ellenféllel még mindig ki lehet küzdeni, együttes erővel a magyar függetlenséget és önállóságot. Sajna: megtörtént, hogy a budapesti lapok tévesen hozták a szerdai közgyűlés határozatát. Amit elvégre a közgyűlés nem egészen sima lefolyásának, a kedélyek izgatottságának is be lehet tudni. A mi lapunk tudósítása hűséges tükre volt a történeteknek, nem érhet bennünket szemrehányás . . . És mégis üdvös akció támadt a fővárosi lapok téves értesülése nyomán. Ugyanolyan becsületes aggodalomból sarjadt az, mint aminő a két vitás határozati javaslatot fakasztotta. Meg kell óvnunk minden körülmények között a vármegyei függetlenségi és 48-as párt egységét, együttérzését, mert nem tudhatjuk : — hogy egy ma nagyon aktuális szólással éljek: „mikor nehezül meg az idők járása felettünk.“ Nem arról van szó, hogy a hazafias aggodalom ma kiben miféle taktikai állásfoglalást érlel, hanem arról, hogy közelmúlt szomoruságos idők netáni visz- szatértére : egyek legyünk a mi függetlenségi és 48-as eszményeink védelmében, azok diadalra juttatására való törekvésünkben. Az egységesség szüksége első sorban is szervezettséget kíván. Mert a vármegyei párt szervezetlensége volt az oka szerdán is annak, hogy bár egy véleményen voltak a hivatottak: mégis félreértés támadt az értekező vita végén. Nagy okunk van külön is hangsúlyozni, a magyar becsület őszinte szavával, hogy nem Luby Géza pártelnök ur a szálka a szemünkben. S ha mégis örömmel vesszük tudomásul azt a hirt, hogy komBecsületes hazugság. Irta: Ferke Ágost. — Ugyan ! Maga hallgatja a zongoraszót ? — Nem. Gondolkozom. — Itt a zsuron ? Hahaha! . . . Min gondolkozik ? — A szerencsétlenségemen. — Persze szerelmes. — Sajnos. Ész nélkül szeretek egy asz- szonyt. Tudom ; engem . . . Mit gondol, hányán mondták már ezt nekem ? ... De önnek több az esze, semhogy ész nélkül tudjon szeretni. — Csak nagyeszű ember tud ész nélkül szeretni. — Merész állítás. Igaznak tetszik és mégsem az. Például Andris, a kocsisom, — hiszen tudja . . . — A közönséges, hétköznapi, favágógon- dolkozásu emberek, akik csak emberek, valójában sohasem tudják meg, mi a szerelem. Az ő szerelmük élni vágyás; a nagyeszű ember szerelme önző önámitás. — Csak? — Ha Andris feleségül veszi Julcsát, kiért három-négy legényt is fejbevágott fokosával, biztosra vehető, hogy egy év múlva, de valószínűleg már előbb, elpáholja az asszonyt. Ha pedig Julcsa nem megy hozzá — és Andris emiatt öngyilkosságot követ el, a halála cseppet sem megindító, sőt, ha a halál nem volna oly hátborzongató valami, talán nevetséges is. Különösen Andris egyelőre még él, s ha meg is öli magát, tovább élnek az Andrisok, kiknek faja aligha fog kipusztulni. — És a nagyeszű emberek halála, ha hozzájuk méltatlan nő miatt oltják ki életüket, — az nem komikus? — Az mélyen elszomorító, mert észnélküli szerelmük a világot sújtja veszteséggel. A világ pedig szegény, oly ész-szegény. — Hozzájuk méltatlan nő miatt! . . . — A nő sosem méltatlan, mert a nő az egész dologban oly nulla, oly abszolút nulla! — Nem értem. Ha ez vagy az a nagy ál- lamférfiu, orvos, zenész, festő, szobrász vagy iró, szóval: oly művész, ki önkívületi állapotban vagy szellemes szemfényvesztéssel alkot vagy hint port a világ szemébe, — belészeret, tegyük fel, a Julcsába . . . hahaha . . . Pedig az elég gyakori eset. — Sőt mindennapos. — Tehát! . . . — Annál jobban bizonyítja, hogy a nő mekkora nulla a nagyeszű ember szerelmében. — S ha a nagyeszű asszonyka szeret? — Az is nulla, mert kétségtelen, hogy előbb-utóbb célt fog érni s akkor némikép megcsappan az ész nélküli szerelem. — S hogyan ér célt? ... Ha véletlenül csúnya a férfi ? — Az eszével, mely a Julcsákat hidegen hagyja. — Hiszen éppen azoknál érhet célt a leghamarább. Azok nem kockáztatnak semmit, sőt boldogok lehetnek, ha egy művész . . . — Félreértett, nagyságos asszonyom ! Én más célt gondoltam. — Más célt? — A határtalan viszontszerelmet. A Jul- csák pedig épp oly kevéssé tudnak határtalanul szeretni, mint az Andrisok. A nagyeszű emberek szerelmét tehát az a meddő küzdelem fokozza őrjöngéssé, hogy a Julcsák lelkére is vágynak, hogy az is az övék legyen, ne csak a földszagu ölelésük. — Kezdem érteni. De, mondja csak, mért engedi meg hát önmagának a nagyeszű ember, hogy beleszeressen egy Julcsába. Mért nem keres nagyeszű asszonyt . . . ? — Mert nagyeszű asszony nincs, vagy mondjuk: alig van. — Nagyon hízelgő rám nézve. — Őszinte ember vagyok. Pedig tudja, mennyire szeretem . . . — Oh, a maga szerelme! — Mély és határtalan ! — Az előbbi feltételezhető, utóbbi lehetetlen. — Határtalan ! , . . — Minden véges: megöregszünk. — Csak azok öregszenek, akik vegetálnak. — Tehát határtalanul szeret engem — a nullát ?! — Igen. — Akkor hát mit szeret bennem ?
