Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-11-13 / 93. szám
Nagykároly, 1907. november 13. III. évfolyam. 93. szám. sor xi i5 POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER: SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. -— ---------- Telefon szám: 51 Hirdeté sek jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. —..........: Kéziratokat nem adunk vissza. - 1 Lap vezér: Papp Béla országgyűlési képviselő. Felelős szerkesztő : Laptulajdonos : Schröder Bél a. Szintay Kálmán. |[ Előfizetési árak: Egész évre ......................................... 8 korona Félé vre ................................................................. 4 korona Negyedévre ......................................... 2 korona.- -------- Egyes szám ára 20 fillér. ---Á biztosított kiegyezés. Nagykároly, nov. 12. Alkotmányos álladalmakban mindenkor bevett kormánypolitikai forma volt, hogy a parlamenti többségre támaszkodó kormány valamely javaslatának elfogadását — pártja előzetes hozzájárulásával biztosította. Mert erre csakúgy szüksége van, mint az uralkodó előzetes szentesítésére. Meglepetéseknek : sem fölfelé, sem lefelé nem teheti ki magát egy alkotmányos kormány. Legkevésbé az olyan kormány, amelynek gyökere alulról fo- gamzott. Mert nem egyszer láttunk mi már — negyven esztendő nagy idő — felülről alákuszott kormányt is. És még az is hódolt pártjával szemben az annak irányában tartozó udvariassági formának és csak akkor vitt az ország szószéke elé javaslatot, ha annak sorsát bizalmas családi körben föltétlenül biztosította. Kár hát olyan nagyon zokon venni a mai kormánytól, hogy ősparlamentáris szokásjog alapján ugyanezt megcsele- kedte, tegnap a kiegyezéssel és a kvótával. És — tessék csak elolvasni az országos függetlenségi párt hétfőesti értekezletéről szóló tudósításokat!: —milyen liberális, milyen becsületesen parlamentáris formában tette ezt meg. A helyzet kényszere a legtávolabbról sem sarkallta sem a párt vezetőségét, sem a kormányt arra, hogy kényszerhelyzetet teremtsen a párt tagjai számára. Mindenkinek módjában maradt, hogy a politikai helyzet őszinte és egyenes föltárása ellenében, saját belátása és ítélete szerint határozzon követendő magatartása felől. Csodahatása volt ennek a liberális álláspontnak. Tán ketten fogják csak elhagyni nehéz helyzetében a függetlenségi zászlót ... A másik öt-hat habozó még gondolkodik, de több, mint bizonyos, hogy deferál az úrrá lett álláspontnak, amely szerint „a párt vezéreit és vállalt feladataikat cserben hagyni: ma több volna politikai hibánál, mert zászlóhagyás volna“. Amikor Kossuth és Apponyi — ez a két európai súlyú államférfiu — nem tudja más megoldását az önnönhibánkon kívül ránk szakadt gazdasági és politikai elernyedésnek, mint a kiegyezésnek kvótaemeléssel súlyosbított megszavazását és megkötését: akkor ne akarjunk mi, a malom alatt függetlenségibb politikát csinálni és ne akarjuk még kárho- zatosabb bizonytalanságba zavarni ezt a gazdaságilag máris agyonsanyargott országot. Ám menjen a fejével akár a falnak, akinek veszteni valója nincsen: kárát úgy sem látja, de a nemzet szá- mottévő politikai tényezői, — akik elvégre mégis csak az államalkotó és államfenntartó elem: lássák be a nemzet hivatott vezéreinek igazát s ha szivökre tett kézzel kérdezik meg lelkiismeretűktől, hogy ki a circumspecíus ac prudens a politikában : Kossuth-Apponyi-e, avagy a sansculotte honmentők: — bizonyára odaállanak a függetlenségi párt óriási többsége mellé és hagyják szabadjára szaladni azokat, akiknek még a világ összeomlása is csak — aktívával járna. Mert a kiegyezés ilyen egész közönségesen — kenyérkérdés. Politikai vessző- paripává meg lehet tenni a meg nem szavazását, de meg nem szavazni akkor, amikor a világ gazdasági és pénzügyi konjunktúrái nyilvánvalóvá teszik, hogy abba belepusztul az ország: az már nem politika, hanem öngyilkosság volna. Még annak is olyanféle, mint amikor a kényszerzubbonyos pácziens a fejét a falon zúzza össze. A világ pénzpiacza remeg minden újabb táviratra; ha meg nem kötődik a kiegyezés — ma még: úgy kiesünk a kontinentális forgalomból, mintha az eszkimók között gazdálkodnánk: pénzt nem kapunk, készet el nem adhatunk — hát Hogy lettem forradalmár? Irta: Tolsztoj Leo.* A tömlöcben, ahol ültem, nem uralkodott túlságos szigor. Nemcsak átkopogtattunk egymásnak, de találkoztunk is a folyósokon, megosztottuk életünket, dohányunkat, beszélgettünk, sőt éjszaka karban énekeltünk. Nekem jó hangom volt. Igen, ha édes anyám nincs — szegény nagyon szivére vette a dolgot — egészen jól éreztem volna magamat a tömlöcben. Többek között megismerkedtem ottan a hires Pet- rovval (később megölte magát egy üvegdarabbal) és még másokkal. Hanem én nem voltam forradalmár. Megismerkedtem két szomszédommal, akik a mellettem lévő cellákban voltak. Együtt csípték el mind a kettőt valami lengyel proklamáció miatt, de egyúttal amiatt is meggyűlt a törvénynyel a bajuk, mert amikor a vonathoz vitték őket, meg akartak szabadulni a kisérő őrszemtől. Az egyik lengyel volt, Lozinszki, a másiknak a neve Rozowszki volt, egy zsidó! Ez a Rozowszki még igazán fiatal volt. Azt mondta ugyan, hogy már elmúlt 17 éves, de alig látszott idősebbnek 15 évesnél. Cingár, apró legény, fénylő szemekkel, élénk kedélylyel és a mi a fő, nagyon muzsikális volt. Még csak akkor alakult ki a hangja, de nagyon jól énekelt. Az én időm előtt vitték * A nagy orosz Írónak ezt az érdekes és jellemző írását az Andrejew Leonid szerkesztésében megjelenő „Swaboda i Schisna“ legutóbbi száma közölte. őket a bírósághoz. Estefelé visszajöttek és elmesélték, hogy halálra ítélték őket. Senki sem gondolt erre. Az ő dolguk igazán olyan semmiség volt, — csak az őrszem kezéből akartak kiszabadulni, még csak meg sem sebesitettek senkit. De ezenkívül is valódi őrültségnek látszott a dolog, hogy egy olyat, mint Rozowszki, felakasszanak. És mi mindnyájan a tömlöcben azt gondoltuk, hogy ez csak ijesztés és hogy az Ítéletet nem fogják aláírni. Forrongott, mérgelődött eleinte mindenki, de aztán megnyugodtunk és az élet csak úgy folyt, mint azelőtt. Igen. Csak egyszer estefelé az őr közelebb lép ajtómhoz és tudtomra adja, hogy asztalosok jöttek, akik akasztófáí csinálnak. Én kezdetben nem értettem. Mi ez? Minek akasztófa? Hanem az őr, már öreg ember, annyira izgatott volt, olyan pillantást vetett reám, hogy megértettem, hogy az a mi két emberünknek készül. Kopogtatni akartam, beszélgetni pajtásaimmal, de féltem, hogy ők is meghallják. Pajtásaim is hallgattak. Amint kitűnt, mindnyájan tudták már. A folyosón és a kamrákban egész este oly csend volt, mint a temetőben. Nem kopogtattunk, nem énekeltünk. Amikor a mutató a tizre járt, az őr megint odajött hozzám és tudtomra adta, hogy Moszkvából hóhért hozattak. Ennyit mondott s rögtön tovább ment. Kezdtem kiabálni neki, hogy forduljon. Egyszerre hallom Rozowszki cellájából a folyosón keresztül : „Mit akarsz ? Mit kiabálsz neki ? Megfordulva annyit válaszoltam, hogy csak azért szólok, hogy dohányt hozzon nekem, de Rozowszki vett észre valamit a dologból és kezdett engem fürkészni: „Mi okért nem énekeltünk ma? Mért nem kopogtunk ma? Mar nem emlékszem rá, hogy mit feleltem neki, de a milyen gyorsan csak tudtam, elmentem az ajtóból, hogy ne kelljen tovább beszélnem vele. Igen, az egy rettenetes éj volt. Az egész éjszaka minden zörejre figyeltem. Egyszerre — már reggeltájt — hallom, mintha járnának a folyosón és pedig többen. Odamentem az ajtó ablakához. A folyosón lámpa égett. Elsőnek a felügyelő ment keresztül. Kövér és úgy tetszik büszke és szilárd ember volt, de ekkor rémképnek látszott, halavány, ijedt volt, fejét le- horgasztotta. Utána segédje ment keresztül, felfújva, elhatározott arccal, mögöttük az őrség lépdelt. Elhaladtak az én ajtóm mellett és megállották a szomszédságomban lévő kamra előtt, Hallom, hogy a segéd kiált, de mintha hangja megmásult volna: „Lozinszki, kelj fel, végy tiszta ruhát!“ Igen, aztán hallom az ajtót nyikorogni, beléptek a cellájába; aztán hallom Lo- zinszky léptét, átment a folyosón a túlsó oldalra. Csak a felügyelőt bírtam még látni. Fehér volt, mint a fal, gombjaival játszott és vállát rázta. Igen. Egyszerre félrefordul, mintha megijedt volna. Ekkor Lozinszki elment mellette és ajtóm felé tartott. Szép ifjú volt, hisz ismeritek a nemes lengyel típust. Széles, tiszta homlok, kucsmával finom, szőke, fürtös haj, világoskék fénylő szemmel. Milyen virágzó derék, egészséges ifjú volt. Megállt ablakocskám előtt úgy, hogy arcát egészen láthattam. Ijesztő, lesoványodott, fakó
