Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-09-29 / 80. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. ---- Telefon szám: 58. —------Hirdetések j utányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. ^ Kéziratokat nem adunk vissza. Felelős szerkesztő : Laptulajdonos : Schröder Béla. Szintay Kálmán. Megjelenik hetenkint kétszer: ............Szerdán és vasárnap.. ■■ El őfizetési árak: Egész évre ........................................................... 8 korona Félévre ............................................................... 4 korona Negyedévre ........................................................... 2 korona. —T-r-— Egyes szám ára 20 fillér. .......— Ok tóber 10. Nagykároly, szept. 28. Már szinte politikai fogalommá kezd válni ez a dátum Az antikoalicziós közvélemény olybá veszi, mint az országos népakarat demonstrativ megnyilvánulásának terminusát, amely napon szünetelni fog minden munka, mert általános titkos választói jog kell a népnek, — de hamar. Beh boldog ország is ez a magyar Kanaán ! . . . Még azt a fényűzést is megengedi magának, hogy politikai sóvárgásában milliókat és milliókat dobhat oda tüntető czélokra. Boldog ám! . . . Kérdezzétek csak meg azt a dolgos munkást: Ínyére, kedvére van-e neki csak ennek az egy munkanapnak is az elvesztése ? Nem a vezér urakról beszélünk. Mert azok még más hétköznapon sem dolgoznak: az a főfoglalkozásuk, hogy egymás szennyesét teregetik az újságokban és bírósági jegyzőkönyvekben a közvélemény elé. A vezér urak nem veszítenek ezzel az egy napos naplopással. Hanem az igazán munkás elem, az igen! Annak hiányozni fog a heti keresetéből az az egy napi munkabér. Két-öt koronát számítva egy-egy munkásra: Magyar- ország munkássága szerény, becsű szerint tiz millió koronát fog elveszíteni október 10-én azért, hogy a Kristóffy szájaize szerint való tüntető nemdolgozással a választói reform sürgősebb megvalósítására serkentse a kormányt. Milyen belátásfalan és milyen értelmetlen gyakran a tömeggondolkodás! A kormány, éjjelt is nappallá téve, szakadatlan munkában dolgozik azon, hogy valamiképpen tető alá keritse s kiegyezést. Kvóta-kérdés, a nemzeti bank ügye: mind-mind beleszövődtek immár a kiegyezés bonyodalmai közé s az osztrák állásporT telhetetlensége mögött ott áll tömör falanxként az osztatlan osztrák közvélemény s minálunk — a lelkiismeretlen darabant hecczelődés most egy egész külön politikai kérdésben a kormány ellen lovalja a munkásságot, hogy az osztrák előtt amúgy is ismeretes belső széttagoltságunk egy nagyszabású, sztrájk- szerő tüntetés kapcsában még kirívóbban jusson kifejezésre. A türelmetlenség mindenha végzetes fogyatkozása volt a politikai pártoknak, politikai akczióknak. Ma már annyi tekintélyes fóruma ván a nyilvánosságnak : ott a parlament, a gyülekezési — és sajtószabadság, a felirati, — a kérvényezési jog — hogy semmi szükség sincs arra, hogy politikai kérdéseket az utczákra vigyünk és egy munkanap elvesztésével milliókat emeljünk ki a munkásság zsebéből. Fenséges dolog és világeseményeket szült már a népakarat impozáns megnyilatkozása. Kell is, hogy igy legyen, mert az államfenntartó elem mindig a nép volt, és ma is az. De a népakarat gyakori ébresztgetésével nem szabad ennek a hatalmas fegyvernek a tekintélyét lejáratnunk. Igen: ha a nép, a maga egységében megnyilatkozik, ennek a megnyilatkozásnak rögtönös eredményt szülőnek kell lennie. Ez most nem remélhető, de nem is várható. Hiszen a korszakos reformot amúgy is meg kell csinálnia ennek a kabinetnek: dolgozik is rajta lázasan, — de sokkalta korszako- sabb az, semhogy összepufolni volna szabad. Csak arra gondoljunk, hogy az eddigi előkészítő munkálatokat Kristóffy csinálta . . . Hát föltehető az, hogy az előkészített anyag alkalmas arra, hogy a magyar nemzeti állam ne lássa kárát egy Kristóffy szellemében alkotandó ilyen óriási jelentőségű közjogi reformnak. Lelkiismeret, türelem és mindenek- fölött idő kell ahhoz, hogy a választói reform javaslata kerekded egészben kerüljön a Ház asztalára. Ezt sürgetni — legalább is: hálátlan mesterség, és a sürgetéssel millióknak okozni anyagi meg- károsodást: bűnös könyelmüség. Az ország amúgy is elhiszi, hogy a munkásság meg tudja csinálni, hogy nem dolgozik egy nap, vagy 10 nap: minek ezt ilyen nagy áldozatok árán dokumentálni is ? Ámbátor . . . hiszen a munkásság vallja legközvetlenebbül kárát a munká- talan tüntetésnek! . . . Mese. Künn ültem a kertben Magam, estefelé, Egyszer csak megzörren Felettem a levél; Ott ül egy vén bagoly Mereszt rám nagy szemet, Lassan forgatja fejét És bölcs beszédbe kezd: „Én édes gyermekem a Cleó-frizurát Simítsd el füledről s halld meg a vén szavát. Öreg vagyok, régen járom a világot, így összegyüjthettem egy pár jó tanácsot; Csak keveset beszélj, a sok beszéd csak árt És főként szem előtt tarsd a képmutatást. Régi közmondás az — te jól ösmerheted — Ha igazat szólasz, betörik a fejed. Ha valakit szólnak, szapulnak előtted, Te csak „nem tudom“-mal nyilvánisd nézeted. És jaj! Tovább ne mondd, amit „ők“ beszéltek Mert a vége az lesz: mindez „te“ beszélted! Ha bántanak; hallgass! S mosolylyal tedd [zsebre Hogy csak ennyit kaptál, hálás lehetsz érte. — Sohase ábrándozz; az élet — nem álom ! S kegyetlenül felráz álmaidból, lányom. Kik végére érnek, rendesen azt kérdik: Ezt a komédiát mért játszottuk végig ? Azért ne búslakodj, reményed hova lett? Nézz csak a szivedbe, bizonnyal megleled. S arra mindég vigyázz ; ott legyen a remény Úgy könnyebben bolyongsz ezen a sártekén. Boldogságot ne várj, hiú álom, márma Oly kevés éri el, mi szivének vágya, Tanulj lemondani, érd be a kevéssel; Sziveddel ne törődj, számíts csak az észszel!“ Csodálkozva hallom, Mit beszél a bagoly? — Nagy szemével rám réz S rettenetes komoly. „Igaz, minden igaz! Csak a végső tanács — Ebben még kétkedem, Édes öreg pajtás.“ „Ha ebben kétkedel: nincs számodra balzsam“. Szánakozva rám néz, S tova lebben halkan. Gulácsy Ilonka. A titok. (Egy párisi rendőrbiztos emlékirataiból.) Vannak titokzatos esetek, amelyek első tekintetre megdöbbentők, megfejthetetlennek tetszők ; a rendőrkopó szaglász kutat a minisztériumban s annyira belebonyolul a titokzatosság útvesztőjébe, hogy nyomára sem akad a megfejtésnek. Végül a véletlen segítségével kibontakozik a nagy titokból a legegyszerűbb, legtermészetesebb, mindennapi história, amely nevetségessé teszi a nagyképü kutatókat. Egy alkalommal magam is lépre kerültem ilyen eset révén s kicsibe múlt, hogy egész Párisi hahotára nem fakasztottam magam ellen. Annyi azonban kétségtelen, hogy az az eset mindenképpen érdekes volt. Nehány évvel ezelőtt történt. A lyoni gyorsvonat berobogott a párisi pályaudvarra s amikor már valamennyi utas kiszállott, a felülvizsgáló hivatalnok egy első osztályú fülkében kis kézitáskát, egy női kalapot és napernyőt talált. Arra nem is gondolhatott, hogy ezt az utas ott feledte volna. Táskát már hagytak vasúti kocsiban, de kalappal és ernyővel együtt még aligha. A feledékenységnek is vannak határai s ezek a tárgyak feledékenységből bizony nem maradhattak ott. — Bűntény, vagy baleset történt, — ez volt a hivatalnokok véleménye. S megindult a tanakodás: talán kiesett a kocsi ajtaján az eltűnt utas, vagy talán öngyilkos szándékkal ugrott le a vonatról. Nem lehetetlen azonban, hogy bűntény nyomai ezek, talán kirabolták, megölték ezt az ismeretlen valakit, akinek a holmija bennmaradt a kocsiban, hogy gazdátlan jószágként a gazdájára hívja fel a hatóság figyelmét. A rendőri szolgálatot véletlenül éppen én teljesítettem azon a napon a pályaudvaron s nyomban felvettem a leletről a jegyzőkönyvet. A kézitáskában apró női holmi volt: fésű, tükör, zsebkendők, erszény nehány aranynyal s némi aprópénzzel, egy olcsó óra, egy névtelen szerelmes levél és rizsporos párnácska. Név vagy város neve egyetlen darabról sem volt leolvasható.
