Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-09-18 / 77. szám
Nagykároly, 1907. szeptember 18. 77. szám. III. évfolyam. SZATMARVARMEGYE Tv lg POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. — Telefon szám: 58. ■ — Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér.------ — Kéziratokat nem adunk vissza. — Fele lős szerkesztő: Laptulajdonos: chrőder Béla. Szintay Kálmán. Megjelenik hetenkint kétszer: ■■ Szerdán és vasárnap. ■■ Egész évre Félévre Negyedévre Előfizetési árak: Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. A művészet az irodalomért. Nagykároly, szept. 18. Ünnepe lesz vasárnap a közeli szomszédban a magyar kulturának. Egy rajongó lelkű poéta-katona: Fráter Loránd emlékszobrot állíttatott a magyar irodalom egyik sok érdemet szerzett oszlopának: Kazinczy Ferencznek. Ezt leplezik le nagy ünnepségek közepette s ugyanekkor a magyar tudományosság központja, az Akadémia is emléktáblával örökíti meg azt a házat, amelyben a nyelvújító Kazinczy született. Szokatlan jelenség lesz ez a vasárnapi ünnepség kulturéletünkben. Eleddig mindig csak arra kapatta rá a gavallér irodalom a követelődző művészetet, hogy minden tudásával, minden ihletével az ő oltárán neki áldozzon, neki tömjénez- zen. Ha könyvet írsz: annak megjelenése után két hónapra, számodra is jut tiz apróbetüs sor az újság hátsóbbik felében, az eldugott „Irodalom“ czimü rovatban. De ha jól pat intőd a karikást a ,,János-vitéz“ első felvonásában és gömbölydeden feszül rajtad a mesebeli huszár-mundér: akkor napról-napra hasábokon keresztül verekszik afölött a magyar irodalom, hogy müvészet-e az, amit produkálsz, avagy szemfényvesztő kóklerség, csepürágás? Hát biz ez nem művészet. Hanem művészet az, amit Fráter Loránd csinál hét országon keresztül: hogy örök becsületet szerez a magyar nótának, a magyar poézisnek és amikor babérral rakottat!, dicsőséggel telten hazatér szülőfalujába uj erőre megpihenni: megérzi költői leikével, hogy voltak neki nehéz időben küzdő elődei: irók, poéták, akiknek emlékét még félévszázad múltán sem hirdeti még csak feltűnőbb epitá- fium sem, nem ahogy százezernyi an- sichts kártya hirdetné. Ez a művészet!.. Ezt átérezni és se szó, se beszéd: méltó emléket állítani az írónak, a divatját múlott poétának, de ki azért annak idején ezerszerte dolgosabb és hasznosabb katonája volt a magyar művelődésnek, mint a manapság százszámra termő, ostort pattogtató helyre-Kaíák. Ez a művészet! . . . Arról ne beszéljünk most, hogy Kazinczy az osztrák-német irodalmi iskola neveltje, majd utóbb magyarázója lett. A szó szoros értelmében: magyarázója. Abban a hitben és arra a hitre nevelődött, hogy amit a német egy szóban fejez ki : azt a magyarnak is egy szóban kell kifejeznie. És az irodalmi nyelv renaszcenciájában olyan módon vitte a tudós néni szerepét, hogy jobb ügyre méltó buzgósággal szinte kiirtha- tatlanul oltotta bele a „dieser, diese, dieses“ helyett a magyar irodalomba az „ezen“ és az „azon“ névmásokat. A magyar irodalom szerencsére kilábalt már ebből a fülsértő és a magyar nyelv karakterét kificamító újításból. (Hatvan évig tartott ugyan, de magyar iró ma már nem Írja azt, hogy „ezen férfiút“, hanem „ezt a férfiút“, — de a bürók meg a szent közigazgatás! . . . Azok mégmin- dighódolnak „ezen kazinczyanizmusnak“.) Hát bizony: ezt a csúf germanizmust Kazinczynak köszönhetjük . . . De ha a jóhiszemű igyekezet, hogy „kurz und bündig“ legyen: ezt az egy hibát el is követtette vele, — azért Kazinczy Ferencz mégis csak olyan történelmi alakja egyéb sikeres munkásságával a magyar irodalomnak, hogy bízvást rászolgált a magyar istenadta művészet és a magyar hivatalos tudományosság legmélységesebb hódolatára. Most megkapja mindakettőtől ahosz- szan nélkülözött babért. Egy eleddig isA könnyelmű. Irta: Zsoldos László. Az angyalok egyszer együtt ülének a mennyben és akkor Gábriel arkangyal beszélgetés közben szóla közülök: — Isten megteremtette az embert minden fajtájában s tudom, hogy öröm és szenvedés egyaránt nyílik a teremtmény számára a földön. Tudom, hogy az emberek egy időre, vagy részben boldogtalanok, felváltva, mint ahogy a felhők váltakozva kergetik egymást a nap előtt; tudom, hogy nincs tökéletes, eszményi, örök boldogság a földön; de szeretném tudni: kicsoda mégis aránylag a legboldogabb valamennyi embertársa között? A többi angyal, aki Gabriel arkangyal körül üldögélt, összenézett, egymás tekintetében keresve a választ a fogas kérdésre. Végre, miután egyikük sem tudott felelni, valaki közülök szóra emelkedett: — Mi sem tudjuk, amit te nem tudsz, Gábriel s mi is szeretnők tudni, amit te szeretnél. Legjobb lesz tehát, ha megkérdezzük magukat az embereket és azután ítélünk az ő boldogságuk felől. Hozassunk tehát magunk elé néhányat a másvilágon levők közül, hogy megmondanák ők maguk, mennyire voltak boldogok és boldogtalanok az életben. Elküldték pedig egy angyalt érettük és ez nemsokára három embert vezetett az angyalok serege elé. — íme — mondotta a három emberre mutatva — kiválogattam valamennyi közül azokat, akiknek beszédéből leginkább ítélet alkothattok magatoknak a dolog felől, amelyet tudni akartok. Ez az első — s itt egy szelíd arcú aggastyánt vezetett előre a sorból — becsületes, erós lelkű és nagy hitü férfiú volt életében, aki sohasem engedett a gonosz csábításainak és sohasem küzdött hiú világi gyönyörökért. Hallgassátok meg, minő boldog volt ez az aggastyán a földön ! — Én — szólalt meg szerényen az agg férfiú — valóban sohasem futottam hiú világi gyönyörök után, sem pedig a gonosztól el nem csábittattam magamat. Senkinek kárát a magam javáért soha nem akartam s mindig beértem becsületes fáradozásom gyümölcseivel. A jó Isten boldog családi élettel is megáldott, a hosszú esztendők munkája árán életem alkonyatát egy kis anyagi jólét is megaranyozta. Nem panaszkodhattam semmiért sem a sorsomra s most nyugodt lélekkel állhatok meg Isten itélőszéke előtt, hogy parancsait sem meg nem szegtem, sem pedig ravaszul ki nem játszottam. Én — és itt hevesen bólintott ősz fejével — én valóban boldog voltam az emberek között, mert Isten minden kegyeivel megáldott, de . . . Az aggastyán itt hirtelen elhallgatott, lehajtotta fejét, mint akinek rossz emlékek jutnak eszébe. Az angyalok, akik eddig szerető figyelemmel hallgatták a beszédet, kíváncsian hajoltak feléje : — De? — Van valami, ami megrontotta becsületes örömeidet, oh halandó ? Az aggastyán fölemelte a fejét és lassú hangon felelt: — Isten látja lelkemet, semmi elégedetlenség vagy zúgolódás nem volt én >bennem az ő fenséges parancsai ellen. Mindig nyugodtan viseltem el a válságokat, amelyeket a boldogság között rám bocsájtott s hitvesemnek és jó gyermekeimnek szeretete mindenért bőséges elégtétel volt nekem. De hej, keserű dolog az a szeretet boldogságában, amikor az imádott hitvest, a rajongásig szeretett, féltve-féltett drága gyermeket kórágyon fekve, lázban, szenvedni, vergődni kellett látnom és reszketve kellett gondolnom a pillanatra, nem szakit-e el egymástól örökre a halál ? Amikor éjszakákat virrasztot- tam át szeretteimnek testi szenvedései fölött és nem tudtam segíteni, amikor a szenvedő azt mondta: fáj; s mosolygó arccal kellett vigaszt, bizalmat s reményt öntenem a betegségtől csüggedő lélekbe, amikor magam vigasztalan voltam a csapás súlya alatt. Igaz, hogy a becsületes munka, megelégedés, hit és szeretteink szeretete a legnagyobb boldogság ezen a földön, de egy hosszú élet tapasztalatai után mondom, hogy a szeretet egyúttal örökös, gyötrő aggodalom szeretteink egészségéért, boldogságáért, életéért, jelenéért és jövőjéért. És szeretteinktől megválni a legnagyobb fájdalom az emberi szív összes fájdalmai között. Az angyalok gondolatokba merülve pillan-
