Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)

1907-01-30 / 9. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. « MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. » Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. Telefon szám: 58. ■— Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér.- Kéziratokat nem adunk vissza. : Lapvezérlő-bizottság: Kovács Dezső dr., felelős szerkesztő. Vetzák Ede dr., Gózner Elek dr. Szerkesztő: Varjas Endre. Laptulajdonos: a lanvezérlő-bizottság. Előfizetési árak: l gész évre ............................................... Félévre .......................................................... Negyedévre......................................... .. .. ‘ Egyes szám ára 20 fillér. 8 koron 4 korona 2 korona. A nemzetköziek kudarcza. Nagykároly, jan. 29. (—CS.) Két esztendővel ezelőtt az alkotmányharc izgató expozíciójának be- fejeztekor, a nevezetes január 26-iki vá­lasztás után vajon volt-e egyetlen egy ember széles Magyarországon, a kinek agyában megfordult volna az a gondo­lat, hogy mire kétszer körülkeringjük ,a napot, a nemzetbontó szociáldemokrácia kérdései lesznek a magyar közélet leg­keményebb diói ? Képzelte-e valaki, hogy alig két esztendő múltán a nagy német birodalmi képviselő választások az intel- ligencia-kötelezte érdeklődésnél sokkal mélyebb hatással lesznek a magyar bel- ügyekre? Nem gondolt ezekre senki. Fejletlen iparunk, a nyugateurópaiakhoz viszonyítva akkor még alacsony munka- és anyag­értékarányaink ugyancsak távoli per­spektívába helyezték ki a magyarországi szociáldemokrata mozgalom komolyra fordulásának lehetőségét; a május else­jei mozgalmak is csak tüntetésszerüek voltak, a fővárosi gyármunkás-tömegek sokkal inkább ügyes és saját hasznukra kitünően működő vezetőik biztatására s az elvileg elismert nemzetközi szolidari­tás demontrálására, mint bensejükben érzett kényszerítő szükség hatása alatt ünnepelték évről-évre a vörös májust. A május elsejei szabadnap után, leszámítva egy-két. parciális sztrájkot, a melyben hol a munkaadóknak hol a munkások­nál volt' igazuk, nyugodtan folyt a munka az egész esztendőn át s ha itt-ott egy- egy felhevült pillanatban fel is hang­zott az internaczionale munkás-Marseillai- sének zavaros danája, nemzetrontó kö­vetkezményeitől, pláne azoknak ily rövid idő alatti jelentkezésétől bizony nem félt itt senki. Az ország lakosságának nagy töme­gét képező mezőgazdasági munkásokra pedig, kivált, hogy a 90-es évek alföldi mozgalmai szinte váratlanul elcsendesed­tek, többféle, igen megnyugtató szenten­ciák lettek kimondva és szálló igékként elterjesztve. így az, hogy: „az ipari és mező- gazdasági szocializmus annyira különbö­zik egymástól eredetében, törekvésében és minden feltételeiben, hogy a kettő szolidaritása soha be nem következhetik“. Azután az, hogy: „nem kell félteni a józan magyar munkást, a kinek szemei előtt Kossuth apánk az örök ideál, az esze­veszett nemzetközi izgatásoktól“ és végül az, hogy: „a kereset igény és kereset eredmény közti különbözetet fátumsze- rüen nem a bérharc, de az amerikai ki­vándorlás van hivatva nálunk kiegyenlí­teni, a mely végeredményében a nemzeti vagyon gyarapodását jelenti.“ És ime ahoz, hogy mélységes, leg- patópálosabb nyugalmunkból egy lökés­sel odavettessiiuk abba az örvénylő forgatagba, amely körül franciák és né­metek évtizedek óta járják kétségbeesett tojástáncukat, nem kellett egyéb, mint egy törvénytelenül kormányzó, lelkiisme­retlen kalózbanda alig kilenchónapos uralkodása, a szervezethez elegendő volt egy Krislóffy-szerü kicsiny kaliber. Immár lehetőnek tartjuk, mert sze­münk előtt vált valóra, a gázgyári mun­kás és az arató szolidaritását, bizalmunk a magyar munkás átlagának józanságá­ban, sajnos egyenlő a nullával s az amerikázásnak nemzeti vagyont gyara­pító volta felől is ugyan megváltoztak mindeneknek nézetei. Úgy indul a dolog, hogy már az idei gazdasági év is teljes fegyverzetben fogja látni felvonulni a magyar mezőgaz­dasági munkásokat a birtokosok ellen, az internacionale veres lobogója alatt. Kezdetét veszi egy olyan öldöklő harc, Luczifer. (R. P. Adona Doni legendájából.) Irta: Anatole France. Tafi, a firenzei képiró és mozaikfestő ret­tegett az ördögöktől, különösen az éjszaka óráiban, mikor a gonosz hatalmak a sötétség leple alatt szabadabban érvényesülhetnek. És Tafi rettegése nem volt oknélkül való, mert a démonoknak akkoriban különösen okuk volt a festőket gyűlölni, kik néha egyetlen képükkel több lelket kiragadtak a pokol hatalmából, mint akárhány prédikáczió. Mert a szerzetes, hogy híveiben természetes és üdvös félelmet keltsen, legjobb tudása szerint leírta ugyan az utolsó itélelét napját, a dies iraet, mely Dávid és Sybilla tanúsága szerint az egész világot el­hamvasztja ; öblös, mély hangját, mint az Ítélet harsonáját harsogtatta végig híveinek gyüleke­zete fölött, — de mindezt újra elhordta a szél. A kép azonban, melyet valamely kápolna, vagy kolostor falára festett a művész, s mely Jézust ábrázolja, a mint ítél elevenek és holtak fölött, szünetlenül szólt a bűnösökhöz s szemök utján javította azokat, a kik szeműkkel, vagy máshogyan vétkeztek. Abban az időben ábrá­zolták a hires mesterek a firenzei Santa Croce- ban és a pizai Campo Santon az isteni igaz­ságszolgáltatást. Műveiket annak a költői jelentésnek nyo­mán alkották, melyet Dante Alighieri, ez a theologiában és kánoni jogban egyaránt tudós férfiú irt útjáról a poklon, purgatóriumon és paradicsomon át, hova hölgyének rendkívüli érdemeinél fogva jutott el. S ezekben a fest­ményekben minden tanulságos volt és való; bő krónikáknak olvasása sem jár annyi haszon­nal mint az ilyen képnek megtekintése. A firenzei mesterek szívesen ábrázoltak narancserdők homályában virággal tarkázott lo­vagokat, hölgyeket, kikre a halál lesett kaszá­jával, mig ők lant és hegedű zenéje mellett szeretkeztek. Semmisen téritette jobban észre ezeket a világi gyönyörökbe sülyedetteket, kik női ajkakról itták az Istenről való megfeled- kezés mérgét. Az ösvények megjavítására a festő természetesen azt ábrázolta, miként töltik az ördögök a megolvadt aranyérczet a gazdag­nak torkába, a ki képet rendelt nála s rosszul fizetett érte. Ezért s ilyenekért nem szerették az ördögök akkoriban a festőket és különösen a firenzeieket, kik a többieket és felülmúlták leleményességükkel. Különösen az nem tetszett nekik, hogy a festők oly szörnyalakoknak ábrázolták őket, madár — vagy halfejüeknek, kigyótestüeknek és denevérszárnyuaknak. Spinello története a legjobban bizonyítja a démonok érzékenységét. Az arezzói Spinello Spinelli egy szám­űzött nemes firenzei családból származott. Szel­lemének kiválósága fölért születésével. Mert ő volt korának egyik leghíresebb festője s való­ban nagy alkotásokat t eremtett Firenzében. A pisaiak is felszóllitották, hogy Giotto munkáját folytatva ékesítse ő is festményeivel annak a szent helynek falait, hol a holtak rózsák tövé­ben nyugosznak a Jeruzsálemből hozott szentelt földben. Mikor aztán már sokáig dolgozott mindenfelé a körülfekvő városokban, szerette volna látni jó szülővárosát, Arezzót. Az arezzóiak nem felejtették volt el, hogy Spinello, ki ifjú korában tagja volt a Santa Maria Della Mísericordia nevet viselő jótékony társulatnak, az 1383. évi pestis idején önfel- áldozóan ápolta a betegeket s temette a ha­lottakat. Szívesen látták azt is, hogy müveivel híressé tette Arezzót egész Toszkánában. Azért a legnagyobb tisztelettel és ünnepélyességei fogadták. És ő, bár öreg volt már, erősnek érezte magát s még nagy föladatokra vállalko­zott szülővárosában. Felesége azt mondta neki: — Te gazdag vagy. Pihenj hát és hagyd a festést másoknak. Hajlott korban nincs böl- csebb dolog a nyugalomnál. S valóban illő dolog is az életet kellemes és jámbor nyuga­lomban végezni. Isten kisértése a világi mun­kát, amint a Bábel tornyát vég nélkül hal­mozni ; Spinello, ha makacsul megmaradsz festékeid és munkád mellett, meglásd, elvesz­ted lelked nyugalmát.

Next

/
Oldalképek
Tartalom