Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-07-31 / 61. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE. 61. szám látható kudarcz volna az osztályrészem, ha csak egy vonalnyit is letérnék a taposott mesgyéről. Azon az utón fogok haladni a „Szatmárvármegyéu-ve\, amelyen annak elvei eddig is győzedelmeskedtek. De megerősödötten! Egy egész ember lelki és szellemi odaadásával! Nagyrabecsült elődeim önként vállalt munkája födél alá jutott: az ilyen épületet épségben és jókarban tartani gyönyörűség. Tudom, hogy a „Szatmárvár- megyé“-ve 1 eddig is együtt éreztek a jók és erős a hitem, hogy együtt fognak érezni mindaddig, amig igaz utOH jár. Beköszöntő levelem alkalmából nem is kérek egyebet, mint tárgyilagos indulatot e lap és annak hasábjain kifejtendő igénytelen munkásságom iránt. Ha komoly és becsületes újságot szerkesztek a „Szatmárvármegyé“-ben; úgy tudom, hogy boldogulni fogok. És ez a tudat megnyugvással tölt el, mert bízom magamhoz és ahhoz a becsülettel eltöltött majdcsaknem másfélévtizedes újságírói múlthoz, amely mögöttem áll. És tudom azt is, hogy a „Szatmárvármegyét“ olyan kezekből veszem át, amelyekhez méltatlanná lenni —becstelenség volna. Súlyos szót írtam le itten, de állom a következményeit. Mélységesen átérzett tudatában vagyok annak, amit leírtam. S nem is tehetném ezt másként, mintha egészen át nem érezném annak a függetlenségnek öntudatos erőt adó minden- hatóságát, amely a penna munkását áthatja, amikor tudja, hogy csak egy gazdája, egy ura, egy parancsolója van: az igazság. Pártoktól erkölcsi és anyagi hatalomtól függetlenül szabad a „Szatmárvármegyét“ szerkesztenem ! Csakis a közjó, az eszményi értelemben vett politikai, gazdasági és társadalmi közérdek szabnak utat elém! Ezen kell haladnom! . . . Hát van-é ennél nagyobb függetlenség?! . . . S haladni fogok ezen az utón: a jók támogatásával, a rosszak ellenére is!. . . Ez volna a bemutatkozó Írásom, ehhez kérem a lap becsületes érzésű olvasóinak jóindulatát. Schröder Béla. Darányi gondoskodása. Ami mireánk is ránkférne. Egy miniszteri beszédhez. Nagykároly, jul. 31. Őstermelő ország lévén : szinte természetes, hogy a kormányzati ténykedések, tervek és kijelentések közül legközvetlenebbül és leginkább azok érdekelnek bennünket, amelyek a földművelésügyi tárca keretébe tartoznak. Mindig is igeh fontosaknak kell tartanunk az ilyen vonatkozású kormánykijelentéseket és lehetőleg igyekeznünk kell, hogy tömérdek gazdasági bajunk közepette a kellő pillanatban és módon ragadjunk meg minden alkalmat arra, hogy nyomasztó közállapotainkon, gazdasági és szociálpolitikai reformok kisürgetésével — javítsunk. Ilyen alkalom kínálkozik most is, amikor mélyértékü, reánk is bízvást vonatkoztatható nyilatkozatot tett a kormány földművelésügyi minisztere. Darányi Ignácz ugyanis a napokban személyesen vette át Zbóron az állam által telepítés céljaira megvásárolt Rákóczy-birtokot. Ebből az alkalomból Sárosvármegye törvény- hatósága is tisztelgett a miniszter előtt. Az üdvözlő beszédre adott válaszában Darányi nyomatékosan kifejezte, hogy a kormány munka- programmjában, — nemcsak olyan mértékben, mint a múltban, hanem a jövőben — még fokozottabb arányban képezik gondoskodás tárgyát a határszéli vármegyék dolgai és e vármegyék mostoha helyzetének feljavítása. Szatmár nem határszéli vármegye ugyan, de jól teszszük, h % miniszteri válasz ötletéből magunkra vonjuk az illetékes tényezők figyelmét és magunkra irányítjuk azok gondoskodását. Mert hiszen együtt érezzük mi a valóságos határszéli vármegyékkel mindazokat a csapáso— Mert mondták, hogy ha Sylvia kisasszony hallani fogja a hangomat, talán magával is visz. Lehet, hogy belőlem is művésznőt nevel. A művésznő hangos kacajba tört ki, Berta szemei pedig könyekkel teltek még. — Azért nem kell sirnod kicsikém — vigasztalta Sylvia és megölelte a leánykát. — Azután mit csinálnak a szüleid ? — Csak nagyanyám van, aki a vagyonából él. — Nos, ha nem szükségből teszed, hogy színpadra akarsz lépni, miért követnél el ekkora meggondolatlanságot ? Azt hiszed, hogy a színpadon boldogságot találnál ? Hidd el, hogy Sylvia is szívesebben maradt volna egyszerű polgári leány, aminő te vagy . . . Berta, aki nem ismerte fel Sylviát, kissé elgondolkozott, azután hirtelen igy szólt a művésznőhöz : — Ugy-e te testvére vagy Sylviának? — Igen — szólt mosolyogva Sylvia. — És boldog ő? — Nem mondhatnám. Nem olyan boldog, mint hiszed. Berta szótlanul bámulta az előtte álló nő szép arcvonásait, kecses járását s tekintetét egészen rajta felejtette. A mövésznő törte meg a csöndet: — Nemde, okosan fogod magad viselni s nem fogsz többé színházról ábrándozni? — Ha ön akarja — szólt a leány. — De akkor — tette hozzá bánatosan, — nem fogom önt látni soha ? — De igen, ha mondom , . . írj nekem időről-idóre ... En nem válaszolok neked, mert kevés szabadidővel rendelkezem s különben is nem szeretném, ha nagyanyád kezébe kerülnének a leveleim. — És milyen címre küldjem a leveleket? Sylvia kisasszony, a párisi Operaház tagja. — De hisz akkor a nővére kapja meg a eveleimet. — Nem. Kívülről ird a levelekre: Sylviának. — Sylvia ez a te neved ? — Igen. A viszontlátásra. Amikor Berta elhagyta a villát, sírva fakadt. — Azt mondotta, hogy akkor fogom viszontlátni, ha férjhezinenő leány leszek, de ki vesz engem feleségül ? * Nagyanyja sem tudta megérteni, hogy miért olyan zárkózott egy idő óta. Szorgalmas leány vált belőle, de keveset beszélt s nem érdekelte többé semmi. Szivében megőrizte Sylvia szavait s hiába kérték, ajka nem nyílt többé énekre. Elvégezte tanulmányait. Időről-időre irt Sylviának, de választ nem kapott leveleire. Várt, hisz Sylvia megmondotta, hogy nem irhát neki. Csak akkor fog megjelenni, ha férjhez kell mennie. Igazán szép leány lett belőle. Meg is kérték a kezét, de visszautasította a kérőt. Tizenkilenc éves korában következett el a nagy csapás. Egy reggelre szélhüdés érte nagyanyját s másnap meghalt. A katasztrófa annyira megrendítette Bertát, hogy egészen belebetegedett s hetekig kénytelen volt ágyban maradni. Amikor felgyógyult, zárkózottabb lett, alig érintkezett az emberekkel s minden idejét a szegények istápolására szentelte. Tovább is írogatta leveleit Sylviának, de az nem is válaszolt. Múltak az évek. Ifjúsága virágai kezdtek elhervadni, arca fonnyadásnak indult. * Ötven éves elmúlt . . . Órák hosszat elüldögélt ablaka mellett s letekintett az utczára, mintha várt volna valamire. Vagy mosolyogva nézte a szerelmes párokat, akik boldogan haladtak ablaka előtt, de •lelkében nem érzett soha keserűséget. Egy nagy illúzió maradt meg örökre a szivében, mely megőrizte őt az élet rideg valóságától ... 1 | kát, amelyek azokat sújtják. Itt van első sorban a kivándorlás nemzetsorvasztó és napról-napra növekedő folyamata. Megdöbbentő az a szám. amely az utolsó félévben is a vármegyénkből történt kivándorlást mutatja. S ha geografiailag nem is vagyunk a határszélen, mégis csak köztudomású, hogy ugyanazok az okok késztetik a mi lakosságunkat is a kivándorlásra, mint a mely okok a határszéli vármegyék lakosságát űzik a tengeren túlra. Itt vannak másodsorban a nemzetiségi bajok. Ezek alatt is csakugv sínylődünk, mint az aposztrofált vármegyék. S ha e tekintetben azokra fokozottabb gondot fordít a kormány, úgy bízvást oda sorozhatjuk Szatmárvármegyét is a nemzetiségi kérdésben legkivált érdekeltek közé. A harmadik sorvasztó szociális folyamat a galíciai bevándorlás. Ez a legkényesebb kérdés mindenek között. De nem térhetünk ki fölemlitése és tárgyalása elől. Hiszen a hazafiasán gond )lkodó és érző magyar zsidóság már régen tisztában van azzal, hogy neki nemcsak anyagi, de erkölcsi érdeke is, hogy ez a bevándorlás a liberalizmus szabványainak figyelembe vétele mellett a lehetőség legvégső határáig csökkentessék. Igen sokszor fejtegettük már ezt a kérdést, de még sem eléggé gyakran arra, hogy valamelyes nagyobb sikert értünk volna el. Most újra itt az alkalom, hogy a kormány figyelmét magunkra irányítsuk. Állandónak és folytosnak kell lenni jogos panaszkodásunknak. Minden kínálkozó alkalmat ragadjunk meg arra, hogy mostoha közviszonyainkat az illetékes tényezők, a kormánykörök előtt feltárjuk és üdvös reformok kérésével, közhasznú intézmények megszerzésével vármegyénk lakosságának sorsán könnyit- sünk. Ugyanezek a szempontok vezették a minap is dr. Falussy Árpád főispánt, amikor küldöttséget vitt Kossuth Ferencz elé, hogy tőle a felállítandó uj négy máv. üzletvezetőség egyikét Szatmár városa számára kérje. Kijelentette akkor a küldöttség vezetője, hogy milyen nagy- fontosságú volna nemcsak Szatmár városára, de a vármegyére nézve is egy ilyen üzletvezetö- ségnek ide való telepítése. Nemcsak gazdasági, vagyoni szempontból, hanem első sorban szociálpolitikai szempontból. Meggyőző érvek elöl pedig egy ilyen öntudatos politikát vivő kormány nem fog elzárkózni. Nem győzzük tehát eléggé hangsúlyozni, hogy mi is ugyancsak úgy sínylődünk a kivándorlás, a nemzetiségi kérdés és a galíciai bevándorlás hármas csapása alatt, mint a határszéli vármegyék. Mi is tehát joggal tarthatunk számot a fokozottabb mértékben való istápo- lásra. Milliós indótaz Nagykárolynak. Holnap kezdik az építést. Nagykároly, julius 31. Évtizedek óta régóhajtott vágya teljesül most végre Nagykárolynak. Meddő maradt minden sürgetődzésünk az elmúlt kormányok és a kimúlt rendszer alatt. Az uj aera beköszöntével, im most megkaptuk az uj vasúti állomás épületét, amelynek építését holnap, csütörtökön, augusztus 1-én kezdik meg. Örömmel tudatjuk a hirt városunk lakosságával, amely most ismételten tapasztalhatja az uj korszak áldásos virradását. Az uj állomás építéséről á következőket jelenti tudósítónk« Már vagy húsz esztendeje tudjuk és panaszkodunk amiatt, hogy mennyire ódon, piszkos és szűk a még a Magyar-északkeleti vonattársaság által épített nagykárolyi vasútállomás. Feliratoztunk, kérvényeztünk, deputáczióz- tunk egy uj indóházért: mind hasztalan volt az előző kormányok idején. ígértek, Ígértek, de nem adtak újat. Károlyi György gróf rövid életű képviselősége idején végre Hieronymi Károly volt kereskedelemügyi miniszter nagy kegyesen engedélyezett 30,000 (!) koronát, hogy egy szoba hozzáragasztásával valamelyest enyhítsenek az állomás tarthatatlan állapotán. A Tisza- korszak azonban letűnt és igy szerencsére nem dobta ki az ablakon a 30,000 koronát, mert 1 azzal ugyan nem segített volna az indóházon.
