Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-07-17 / 57. szám
Nagykároly, 1907. julius 17. 57. szára. III. évfolyam. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. « MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. » Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. — Telefon szám: 58. ............— Hird etések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. ===== Kéziratokat nem adunk vissza. == Felelős szerkesztő: Kovács Dezső dr. Főmunkatárs: Laptulajdonos: Tóth Zoltán dr. Szintay Kálmán. Előfizetési árak: Egész évre ........................................................... 8 korona Félévre ................................................................. 4 korona Negyedévre........................................................... 2 korona. — Egyes szám ára 20 fillér, j---------— Je llasics maradékai. (kgy) A magyarnemzet kedvenceiről kedves barátairól emlékezünk meg, a kik nem érdemesek a hálára s azokra a jótéteményekre, amelyeket száza .iokon át élveztek a magyar nemzettől. Jellasics maradékai, Supillóék mindig tagadták a magyar nemzet nagylelkűségét, hálátlansággal és alattomossággal, árulással fizették azt vissza. A politikai képzettség igen alan- tos fokán álló horvátok mostani viselkedése föl kell, hogy lazítsa minden magyar ember leikét, a kik éppen azért veszedelmesek, mert tetteik következményeit nem képesek mérlegelni. A magyar birodalom parlamentjében lefolyt tanácskozás alatt a horvátok képviselői olyan jogokra hivatkoztak, a melyek soha sem léteztek, küzdöttek olyan fegyverekkel, a melyek gyűlöletesek, mert a gyűlölet szülte. Nem a józan Ítélet, nem a küzdelem jogosultsága vezérelte és hatotta át őket, hanem a Jellasics vér, a magyar nemzet iránt érzett és mindenkor tanúsított izzó gyűlölet. A magyar parlament nyugodt munkásságát idétlen obstruk- ciójukkal akarták megzavarni, skandalumot rendeztek. Magyarországot mindenképpen kompromitálni akarták az európai Álom. Fantasztikus álmom volt az éjszaka, színes, bűbájosán szép. Mégis szomorú, nagyon szomorú. Elmesélem . . . Meghaltam álmomban. Ott feküdtem a ravatalon egyszerű, sima fakoporsóban, feketébe öltöztetve. Párnám, szemfödőm szintén fekete volt, még az a nagy feszület is, mely néma fájdalmat ábrázolva függött fejem fölött. Koporsóm mellett nem volt senki. Egyedül voltam — egyes- egyedül. Nem siratott senki. Nem imádkozott értem senki. Egy szál virág sem takarta gyászos koporsómat. Semmi nesz. Siri csend, mintha minden halott lett volna. Csak messziről, nagyon messziről hallatszott valami tulvilági hangokból szőtt keserves zokogás . . . Édes anyám siratott. Senki ki nem kisért a temetőbe. Csak az a bizonyos mély, keserves halk zokogás . . . Eltemettek. Behantoltak. A friss sirdombra egy kis madárka ült és zengett fájón, mélabus csicsergéssel ... Ez volt a temetésem. * Szomorú őszi est volt. Csak itt-ott ragyogott homályos fátyolon keresztül egy-egy árva csillag. A hold nem is mutatkozott. A madárka már elhalón, bágyadtan szólt. Béke, nyugalom volt a néma táj felett. . . Ezalatt a lelkem re- püit-repült a levegőn át, fel a magasba, az ég felé. Telve ezer reménynyel, epedő vágygyal a neki ismeretlen birodalom az üdvösség, a mennyállamok előtt. A gálád árulás azonban - nem sikerült, a parlament türelme végre is csak elfogyott, a kormány nem tűrte tovább a kornédiázást, erélyesebb eszközökhöz nyúlt a félmüveit emberek arczát- lanságával viselkedő horvátokkal szemben. A helyzet olyan volt, hogy a magyar Parlamentarismus forgott veszedelemben, melyet megvédendő, a kormány megkapta a felhatalmazást arra, hogy minden eszközzel a megtorlás terére lépjen. Az országgyűlési cziklusnak első munkaidő-szaka lejárt. A kormány most; már a kormányzati feladatainak több időt; szentelhet a hosszú szünet alatt, s igy felhasználhatja a parlamenti szünet állapotát arra is, hogy a felmerült horvát válságot erélylyei és jogos, igazságos! eszközökkel megoldhatja. A nagy Jellasicsok ott hagyták a magyarképviselő házat, sietve tértek visz- sza kerületeikbe, hogy a kis Jellasicsokat rémületbe, izgalomba ejtsék, hogy még jobban szítsák a magyar gyűlöletet. Fáj; nekik a szolgálati pragmatika, de még jobban az, hogy a nagy dél-szlávbiro- dalmi álmok, aspirácziók nem sikerülnek. A horvát koaliczió boszorkány konyhájában terveket főznek a magyar állameszme ellen. Minden törekvésük oda irányul, hogy a magyar nemzet méltóságát kirohanásokkal, skandalumokkal Európa színe előtt megalázzák, egyenesen Magyarország politikai és területi integritása ellen törnek. Van azonban nekünk jó fegyverünk a derék Jellasicsokkal szemben ; a fegyver a kormány kezében van, mely a magyar áilam egységével szemben helyezkedő izgatásokat és forrongásokat vaskézzel csirájában fogja elfojtani és kiirtani, még pedig úgy, hogy a jövőben ilyen veszedelmes, Supüóék szerint horvát nemzeti ellenállásnak nevezett politikaielrugaszkodás,— ne üsse fel többé a fejét. A kormány eddigi intézkedései után meghökkent a horvát virtus, s hisszük, hogy gyors elhatározással s szigorú rendszabályokkal a fejükre koppint a deli- riumba esett horvátoknak, s megmutatja, hogy csakugyan a magyar kormány rendelkezik Magyarországon és nem a bécsi kamarila, mely jeleneseiben is belejátszik az állam elleni horvát akcióba. Az ipartörvény revíziójának befejezése. Az ipartörvény revíziós munkálatai befejezésükhöz közelednek és a tervezetek már legközelebb nyilvánosság elé lesznek bocsáthatók. Az ipartörvényjavaslat valószínűleg f. évi julius és aug. hónapokban szaktanácskozás elé kerülhet és ország, a boldogság birodalma felé. Vitték-vit- ték sebesen a szárnyai. Mindig magasabbra és magasabbra, mindinkább távolabbra a földtől. Félve, rettegve, remegve, repült — de repült édes kíváncsisággal eped ve a boldogság felé. Már messziről látta a fényben, dicsőségben tündöklő mennyországot. Fáradtan a kapuja elé érkezett. Bemenni nem mert. Megállott tehát szerényen a küszöbön. Boldog volt már a puszta nézéstől is. A pompás, a dicső, az elérhetetlen Üdvösség kapuja előtt kábultan állott ott. Di- dergett, remegett a gyönyörűségtől. Mennyei ének hallatszott. Az angyalok énekeltek az örök életről . . . Vonzotta a csodaszép ének. Bátorította és most már közelebb mert lépni. Az ajtó mellett halk beszélgetést hallott. Most már otthonosabbnak kezdte magát érezni. Eöldi porhüvelyeikből felszabadult lelkek voltak ezek, akik még szinte idegennek érezték itt magukat. Még csak a földi életükről beszélgettek. Talán bizony vissza vágytak oda újra, ahol szenvedés, küzdés és keserű csalódás él csupán ?. . . Lelkem immár közelebb lépett és hallotta, hogy — egy költő — egy barát — egy szerető — és egy anya lelke a fölött tanakodik, hogy vájjon érdemes-e a földön élni, szenvedni és kárpótolja-e a kevés öröm azt a sok bűnt és fájdalmat, amit a földi élet nyújt ? Melyikük szeretett élni és melyikük tűrt megadással ? És szólt a költő: — Földi életem rövid volt, mivel én a földön tulajdonképen alig éltem. Én egy álomvilágban bolyongtam és küzdöttem egy álomképért, egy megálmodott boldogságért. Küzdöttem folytonos kitartással. Kergettem délibábokat. Énekeltem, zengtem dicshimnuszokat a szerelemről. Alkottam ideálokat, melyek után lélekszakadva rohantam, futottam ezer vágytól, vad szenvedélytől zaklatva, kergetve. Viharban, vészben lehunyt szemekkel rohantam álomképem után. Álmodozva álmodtam. Mig végre felrázott az Élet. Álmaim szétfoszlottak. Ideáljaim elrepültek és felébredtem egy sivár, csalódásteli komor életre — hogy álmom végtelen szép volt — de nem jelente semmit. Meguntam életemet. Vágytam a halált. * Most folytatá a barát: — Én pedig a szó legnemesebb, legtisztább értelmében barát voltam. Életemet csak barátomnak szenteltem. Égi tűz volt ez az érzelem, mely állandóan, változatlanul, tisztán élt lelkemben, melynek melege éltetett. Ritka barátság volt az, mely barátomhoz fűzött, oly ritka, mint az aloe virága, mely minden száz esztendőben nyílik csupán. Biztam, hittem viszont barátomban és midőn mellettem kellett volna maradnia, megosztani fájdalmamat, szenvedéseimet, ekkor gyáván kitért ezer kifogással utamból és barátsága véget ért és egyedül hagyott. Életcélom nem volt többé. Reményeim, legigazibb érzelmeim meghiúsultak. Undor töltött el. Fáradt voltam és céltalanul, megtörtén,
