Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-01-23 / 7. szám
Nagykároly, 1907. január 23. 7. szám. POLITIKA! ÉS TÁRSADALMI LAP. « MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. » Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. • — Telefon szám: 58. ........ Hi rdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér.------------: Kéziratokat nem adunk vissza. —...... : La pvezérlö-bizottság: Kovács Dezső dr., felelős szerkesztő. Vetzák Ede dr., Gózner Elek dr. Szerkesztő : Varjas E n d r e. Laptulajdonos : a lapvezérlö-bizottság. Előfizetési árak: Egész évre ......................................................... 8 korona Félévre . . .. ................................................... 4 korona Negyedévre ........................................................ 2 korona. Eg yes szám ára 20 fillér. Társadalmi forrongás. Nagykároly, jan. 22. (z.) A mai társadalom a hullámzó tengeren hányódó hajóhoz hasonlít. Néha megpihen, mint a hullámvölgybe jutott hajó, de csak azért, hogy annál ' magasabbra szökjön a következő hullámháton. Folyton az a veszély környezi, hogy valami sziklához ütődik, s csak roncsait hajszolják majd tovább az egymást kergető hullámóriások. A társadalom hullámai az eszmék. Az eszmék kavarják, du ják fel a társadalom békéjét. Az eszme nagyon is sokféleképen jegecesedik ki az egyén lelkében. A nyomában fakadó gondolkodás csaknem annyiféle, ahány az ember. A huszadik század uralkodó plánétája elvitázhatatianul a szociális eszme. Minden gondolkodó elme érzi, hogy a társadalmi kérdést valami módon meg kell oldani. A kérdések kérdése épen az, hogy miképen ? Nincs a világtörténelemben eszme, mely oly rohamosan nőtt volna nagygyá, mint az említett szociális eszme. Ez a rohamos növés magyarázza meg túlzásait, kinövéseit. Ez teszi érthetővé, hogy rombol, mielőtt még építeni tudna. Egy jelensége különösen szembetűnő, hogy az emberi önzést kis cserjéből óriási fává növelte. Igazi ideális, önzetlen törekvést alig látunk. Vagy ha látunk, úgy az önzetlenség a nemesebb után való törekvés csak ruha, mely a haszonlesést, a hatalomvágyat burkolja. A ruha kis repedésé rögtön elárulja a csalfaságot. Ma a nemzetnek, a hazának a fogalmai lomtárba valók. Az általános emberi, ami előtérbe tolul. A humanizmus bármely társadalomnak is díszére volt. A társadalmi erények virága gyanánt diszlett az mindig. De csak addig, mig az túlzásba nem ment. Mig oda nem fajult, hogy a humanizmust másképen magyarázzak az idegenre, mint magunkra. Ma mindenki több javadalmazást s kevesebb munkát kíván magának. A hasonló érdekűvel szövetkezik, hogy nagyobb erővel követelhessen. Kéz alatt azonban egyedül s legkülönösebben a saját javán munkálkodik. Az, hogy ez másnak a kárával történhetik, egy csöppet sem sérti a humanizmusról alkotott fogalmait. Kevesen gondolnak arra, hogy ha mindenki követel, de minél kevesebbet nyújt, akkor aligha van meg a követelésnek a fedezete. A munkás hónapokat képes munkanélküli, a semmitevésben tölteni, ha fel- virágzott követelését nem teljesitik. Inkább nyomorog, mint a hibásan magyarázott eszmétől keltett szenvedélyeiről lemondjon. A világért nem gondol arra, hogy a munkaadó talán nincs is abban a helyzetben, hogy túlzott igényeit kielégítse? Az meg már az eszébe, sem ötlik, hogy neki attól az államtól követelni valója nincsen, melynek sem anyagi, sem szellemi tőkéjét nem gyarapítja? De meg miből adjon az állam, ha nincs, aki adózzon ? Neki adni nem akarnak, csak tőle kapni. Naplopókat a legutopisztikusabb szociális állam sem tűrhet meg. Azt vetik j ellene, hogy ez ideig-óráig történik a | magasabb cél érdekében. Megbocsátható volna, ha ez a társadalom kára nélkül történhetnék. Esetleg egy más társadalmi réteget teljesen a romlásba nem sodorna. Ez nem baj ? A régi rendi társadalomnak a szemére hányták, hogy más embereknek verejtékes munkájából él. Az önérzetes világproletárságot nem bántja, hogy ma sokszorosan esik az ostorozott bűnbe? A gyöngy. Irta: Antonio Fogazzaro. (Folyt, és vége.) Az nap este lement a leányka a tengerpartra oda, hol a viz, két sötét szikla közé szorítva, szűk öblöt alkot. Finom csillogó homokon törik meg a hullám és nagy, komoly fényük szomorkodnak ott, kiemelkedve magasan a babércserjék fölött. Malgarinak úgy tetszett, hogy a tenger soha nem volt még neki ily kedves. Lefeküdt a homokba s beszélgetni kezdett az enyhe, lágy habokkal. Kifestette magának előbbi életét, a mikor még gyöngy volt; megnyílt, a hullámoktól kérte vissza az édes érzést, mely eltöltötte őt ama velencei éjszakán s a kastély könyvtárában, a mikor Clorinda és Tankréd történetét olvasta. És halkan, halkan felelt a hullám; olyan volt, mintha benne is lakoznék az az érzés és mintha még többet ígérne. Az ég komor volt és szürkeségével összeolvadt a tenger vize; lassankint aztán Malgari, a ki azt sem tudta, ébren van-e, vagy álmodik, apró, ezüstös lángocskákat látott, amelyek feléje tartottak; lassankint emberi alakot öltöttek a lángok, egy sereg szőke és barna leányfejet látott, a melyek fölmerültek a hullámok közül, látott egy csomó pici kezet, a melyek pajkos vadsággal jobbra és balra aztán fölfelé is millió és millió csillámló vizcseppet fecskendeznek. Nem jöttek be az öbölbe, a hol a Malgari volt, csak elsuhantak mellette villámgyorsan, csak az utolsó állt meg Malgari előtt, pár lépésnyire a parttól. — Kik vagytok ? — Kérdezte Malgari. — Tengeri nimfák. — Tengeri nimfák? Hiszen akkor megjósolhatjátok jövendőmet. — Azt megtehetjük. — Hadd halljam hát! A vizitündér nézte egy darabig, aztán igy szólt: — Zenéből és költészetből lettél; zenévé és költészetté fogsz újra válni. A tündérnek édes, gyöngéd gyermekarca volt, de szemei bánatosak és mélyek mint egy harminc éves asszonyé. — Milyen szép vagy ! — mondta AAalgari. Jer, adj egy csókot. — Nem lehet. Vizitündérek nem tehetik a partra lábukat. — Látjuk-e még egymást? — Én a tengerből származom — felelte a barnafürtü, szomorú tündér — te az égből való vagy. Megfordult gyorsan s tovatűnt testvérei után, Istenhozzád nélkül. Malgari hazatért, nem szólt a vizitündér- ről s nem kérdezte többé Contarinától, miért tartja tőle távol a zenét s a költészetet .. . Tizenöt esztendős korában Malgari arczában s alakjában volt valami, a mi már tjzennyolcz évesnek mutatta s Contarina már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy férjhez adja. Giovanni Contarini már két éve nem volt a szigeten s írni is ritkán irt, két-három hónapban egyszer, a mikor a rialtői kereskedők hajója Smirnába való utján érintette a s£igetet. Egy nap a hajó nem hozott levelet, hanem azzal a hirrel jött, hogy halálos járvány ütött ki Velenczében. Contarina szörnyen megijedt, elgondolta a veszedelmet, mely férjét fenyegeti s a szemrehányásokat, a melyeket önmagának fog tenni az esetben, ha férje is megbetegszik s ő, a feleség, nem lesz mellette. De még nagyobb lön ijedelme, mikor Malgari szelíd, de határozott modorában kijelentette, hogy most már elengedhetetlen kötelességük visszatérni Velen- czé'oe. Tizennégy nappal később már átlépték velenczei palotájuk küszöbét. De Giovanni Contarini egy nappal előbb meghalt pestisben. Sokat sirt Contarina s azt ajánlotta Malgarinak, hogy utazzanak el ismét mielőbb. De a fiatal lány, ki egyetlen fájdalmas hangot sem hallatott, egyetlen könyet sem ontott, azt válaszolta, hogy egyedül az ő vétkők, hogy Contarininak mindenkitől elhagyatva kellett meghalnia s vétkükért vezekelniük kell. Ennélfogva az ő szándéka, hogy ápolni fogja a pestis-betegeket. Contarinának elállóit a lélekzete, de nem mert ellentmondani, mert Malgari úgy nézett rá, mint egy szent. Azonnal hozzáláttak a kegyes munkához. A szegény betegeket legközelebbi rokonaik is
