Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-04-07 / 28. szám
Nagykároly, 1907. április 7. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. « MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. & 28. szám. III. évfolyam. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. ---------------- Telefon szám: 58. ■ Hirdetések j utányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. ... Kéziratokat nem adunk vissza. .. . . Fele lős szerkesztő: Kovács Dezső dr. Főmunkatárs: Laptulajdonos: Tóth Zoltán dr. Szintay Kálmán. Egész évre Félévre Negyedévre Előfizetési árak: Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona '4 korona 2 korona. Nemzetiségek s a magyar nyelv. Nagykároly, április 6. Apponyi törvényjavaslata tisztességes helyzetet biztosit a tanítóknak. A nemzetiségi tanítók különösen meg lehetnek elégedve. Tudásuk és intelligentiájuk bő jutalomban részesül. A hivatalos statisztikai adatok a nemzetiségi iskolákról és a tanítókról a való tényt nem tüntetik fel. A valóságot csak az ismeri, aki a helyszinén szemléli az állapotokat. Egy-egy uj tanfelügyelő szinte kétségbe esik a látottak felett. Nagy buz- gósággal teszi meg felterjesztéseit a nemzetiségi iskolák tarthatatlanságáról, a tanítók tudatlanságáról s elfogultságáról. A legtöbb tanító a magyar nyelv tanítására képtelen. Nem népnevelő, hanem államellenes izgató. A tanfelügyelő a tapasztaltakról statisztikát készített. Megdöbbentően szomorú kép tárult a hivatalos körök elé. Belátták, hogy a föltüntetett állapot meg nem maradhat. Minden józan eszü s lelkiismeretes ember azt gondolja, hogy a rosszat a létezett törvények szigorú végrehajtásával iparkodtak javítani ? Nem úgy ám. Utasították a tanfelügyelőt, hogy kedvezőbb statisztikát küldjön be. Ezrövidebb ut és kényelmesebb. Minek szereznének maguknak szántszándékkal kellemetlenséget. Magyarországon a liberális kormányok alatt nem azért hozták a törvényeket, hogy azokat végre is hajtsák. Az iskolák megmagyarositását célzók alig voltak egyebek írott malasztnál. Ha a legkisebb izgalom vagy ellenállás felmerült a rendelkezés végrehajtása ellen, azt rögvest felfüggesztették. Ennek a megalkuvó politikának a következménye a mostani mozgalom. Nem meglepő, ha merészségük megnövekedett s a legszemérmetlenebbül izgatnak a magyar állam ellen. A régi recipe szerint kacsingatnak Bécs felé s onnan várják a segítséget. Nagyon hihető, hogy a mozgalom kedves a bécsi köröknek. Bécsnek mindig kedves eszköze volt a tudatlanság fentartása. E cél tekintetében egyetértenek velők a nemzetiségi izgatok szintén. A felvilágosult nép nem veszi be oly könnyen a maszlagot. A műveltebb nép nem használható fel egy államban lakó testvérei ellen. Müveit néppel az 1848. erdélyi és most lefolyt romániai vérengzés nem rendeztethető. Még kevésbbé vehető rá arra, hogy csupán vallási fanatizmusból filléreit az izgatok zsebeibe hordja össze. Nem különös-e a jelenség ? A magyar iskolákban állandóan arra törekszünk, hogy az ifjak minél több idegen nyelvet tanuljanak meg. Még a középiskolákban is állami díjazással katedrát állítunk a román nyelvnek. Minden román ifjúnak módot nyújtunk ezzel arra, hogy még saját anyanyelvűkben is kiművelhessék magukat. Ez már semmikép sem elfogultság vagy elnyomás, hanem a türelemnek a netovábbja! Mielőtt az izgatok fel nem léptek, maga a nép buzgólkodott azon, hogy szomszédjának a nyelvét elsajátítsa. Tudta, hogy megélhetési eszközt ad fiainak, ha ez irányban neveli. Napirenden volt, hogy magyar és sváb szülők kicserélték gyermekeiket. Ma már ritkaság számba megy a régi jó szokás. Az a sváb gyerek nemcsak a magyar nyelvet, de a magyar szellemet is elsajátította magyar környezetében. Sok igazán sovinista magyar lett az igy nevelkedett német gyermekből. Értsük csak meg: magyar iskolában követelik a románok a román nyelv tanítását, a román iskolákban nem akarják megengedni az állam hivatalos nyelCsaládi idill. — irta: Zsoldos László. — — A „Szatmárvármegye“ eredeti tárcája. — — Mindenről lemondtam a kedvedért, — jelentette ki Domokos ur és idegesen csapta földhöz a fogpiszkálóját. — Lemondtam borról, lemondtam sörről, lemondtam a cognacról. Most még csak az kellene, ugyebár, hogy a dohányzást is szögre akaszam ? Szegény ember mód nélkül felizgatta a sző- ketincsü hites társának az a legújabb követelése, hogy a betegeskedő Atlasra való tekintetből legyen olyan szives legalább nehány napig ne füstölje agyon a lakást. Az Atlas név mögött ezúttal természetesen nem annyira a meny boltozatot tartó klasszikus * félisten rejtőzködött, mint inkább egy kis fekete kutya, olyan fekete és olyan kicsi, hogy a rossz szemű gyógyszerész minduntalan halálos rettegéseket szenvedett végig amiatt, hogy járáskelés közben valamikép a lifegő fülére ne hágjon. A kis fekete kutya, meg a magas, szőke házigazda azonban jelenleg meglehetősen biztosítva voltak egy másik ellen; annál is inkább mert a kutya a fehérre terített ebédlő-asztal lába tövében hemperget, Domokos urnák ez idő szerint összes törekvése csak abban összpontosult, hogy válaszul az asszonyi kérelemre szó nélkül rágyújtson a legelső darab szivarra, amelyik éppen a keze ügyébe esett. Dühösen fújta ki a ködszinü füstgombolyokat a szájából, miközben az asztal közepén gunárkodó magas nyakú vizes üvegen keresztül kötekedő pillantásokkal méregette Irma asz- szonyt, a ki egyébb hiányában lemondólag harapdálta halvány piros ajkát. — Kivihetem a csészéket ? — kukkant be a cseléd; aztán észrevéve, hogy a fekete kávét voltaképen még ki sem öntötték, dümögve csapta be az olajfestésü ajtót. Az asszony föleszmélt és ujjai közé fogta a porcellán kávés ibriket. Atlas féloldalt fölemelte az ügyes szomorú fejét. Apró eleven szemében végnélkül való megadás tükrözött. A szobában egyszerre tompa rekedt kö- hintés hallatszott. Domokosné ijed szemet vetett az asztal lába irányában ; aztán esdőleg pillantott az urára. — Hát igazán nincs lelked? — kérdezte szinte könyörögve és eléje tolta a török ízlésű kávés csészét. A köhintés ismétlődött. A gyógyszerész világoskék szemeibe valami jóindulat — féle Iopódzott. Egy percnyi ideig a kutyára nézett, aztán kivette foga közül a szivart, s tüzes felével rányomta a hamutartó effendi bronz turbánjára. Olyan szivreható dolog is az, mikor egy kis fekete kutya köhög. Az asszony a csücskénél fogva hamarosan összehajtotta az asztalkendőjét s odasompolyogva urához gyöngéd csókot nyomottá gyógyszerész ízléssel kifent bajusza tájékára. ■— Mit főzzünk vacsorára János ? — kérdezte hízelgő mosolylyal. Rendes körülmények között ugyan esze ágában sem szokott lenni, hogy ettől a magas szőke gyógyszerésztől a vacsora részleteire nézve kérdezősködjék, most azonban határozottan látszott rajta, hogy még a csillagokat is képes volna lehozni az égről az urának vacsorára. A gyógyszerész hirtelen elkomorodott; valami kesernyés visszaemlékezés sajátságosán józan kifejezést csalt a vonásaira. Aztán egyszeribe úgy vette észre, mintha mégis csak pazarlás lett volna tőle, hogy azt a féldarab jó szivart olyan hebehurgyán eldobta. — Semmit se főzz vacsorára, — mondta minden igaz ok nélkül felingerülve és kirúgta maga alól a széket. Vette a kalapját és se szó, se beszéd, a faképnél hagyta az asszonyt kutyástul együtt. * Körülbelül másfél esztendeje, valamelyik hűvös őszi délután Domokos ur éppen az élet abbeli hiábavalóságairól elmélkedett, hogy a bekötözött fájós torka miatt még csak ki sem mehetett a felesége elébe a vasúthoz, mikor az előtornác ajtaján valaki lármásan meghúzta a csengetyü drótzsinegét. A másik percben kipattant az ebédlő ajtaja és a küszöbön betoppan a gyógyszereszné porköpenyes, alig telt, karcsú alakja. A férj felcsillanó szemmel ugrott fel a magashátu díván tarka könyöklőjéről. — — Isten hozott, Irma! Hát megjöttél ?
