Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-04-07 / 14. szám
*a 14. szám. II. évfolyam POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. + • MEGJELENIK JVC 11ST D E IST SZOMBATON. • Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kölcsey-utca 21. sz. a. Hivatalos órák : minden délután 2-tól—5-ig.-9- Telefon-szám : 9. -e— Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. Kéziratokat nem adunk vissza. Lapvezérlő-bizoltság: Kovács Dezső dr., felelős szerkesztő. N. Szabó Albert dr., Vetzák Ede dr., Gózner Elek dr. Laptulajdonos: a lapvezérlö-bizottság. Szerkesztő : Főmunkatárs : Varjas Endre. Mangu Béla. Előfizetési árak: Egész évre 8 kor. Félévre ... 4 kor. Negyedévre.............................2 kor. Lelkészeknek, tanítóknak, jegyzőknek és a IX., X., XI. fizetési osztályba sorozott tisztviselőknek egész évi előfizetési összeg beküldése mellett 6 kor. =»• Egyes szám ára 20 fillér. •«?>• ■<=>■ önti a megaszott szivekbe. Rámosolyog a kifáradt, megbénult izmokra és rugalmassá válnak. A halkuló szívverés elevenné lesz. Egy magyar nő szavára kihajt a magyar tavasznak ez a kis kis magyar virága. Tele vény be jutott, gyökeret eresztett. S ez a gyönge kis virág, mintha páncél volna, megacéloz, kitartóvá tesz uj harcokra. A phoenix megéledt hamvaiból. A kihaló magyar szellem újra él. A hatalom fegyvere ellen mindennél erősebb ez a kis virág, mert magyarrá tesz, hőssé, lelkesülővé. Ha nincs törvénykönyvünk, a mely hirdetné önállóságunkat, ha elkobzott alkotmányunk nem beszélhet ezeréves létünkről — beszél helyettük ez a kis virág szózatos, eleven dallal, biztató reménynyel. — S a mit most elmondtunk, az nem költemény, de szépséges valóság! A király biztosa. Megelégedéssel, — nem, — örömmel, — nem, — diadalmas lelkesüléssel vesszük és adjuk a hirt. hogy méltóságos lázári Nagy László ur, Szatmárvármegyének közszeretet, — tisztelet — és becsülésben álló derék főispánja Szatmár- és Szabolcsvármegyék királyi biztosává neveztetett ki. »Hozsánna« neki, ki az Ur nevében jő. Embert, tisztviselőt és hazafit méltóbban nem érhetett kitüntetés, mint a hogy őt érte fejedelme kegye. Magán és közéletének Tulipán-kert. (+) Anteus s az ifjan újjászülető phoenix legendáját nem poéta költötte, de a história. A mi történelmünknek vannak ily aranynyal megirt lapjai. Mikor már hulló romok közt trónusát akarja felütni a pusztulás, — varázsa van-e ez áldott tőidnek ! — a tavasz kezdi bontogatni milliónyi virág kelyhét. A Lerch-mezei vereség, a vágtató kúnok, az üvöltő tatár-hordák után a fölperzselt pusztaság romjai fölött uj élet pezsdül, tele erővel, iljusággal. Nép- telen falvak üszkei meredeznek szomorú sötétben a török sereg lábanyomán, osztozó hatalmak vetik el a kockát a kirabolt ország fölött — s egyszerre megmozdul a hulla, vér csörgedez, az élet lüktetése eleven buzdulással hirdeti a föltámadást. Rátör Kelet lobogó dühe, Nyugat álarcos diplomatája mellének tőrt szegez — s erre Anteus csodás meséje ismétlődik meg. Egyetlen vára van e társtalan nemzetnek — alkotmánya Vijjogó kuvikok baljóslatú huhogása hányszor hangzott már föl omladékaiban — mindig felragyogott az éjszakák denevéreit odvaikba űző fényes hajnal. Tőrt ástak zengő nyelvének. A magyar dal varázsa, a mely az idegen Gel- lért püspök lelkét megkapta, elcsitult. Idegen szó hangzik a kúriákon, a diétákon és halott már ez a szépséges nyelv, csak a múltak kivesző emléke — mikor fölcseng diadalmasan és hymnusos ünnepet ül. Ezer ellenség ezer támadására a felelet mindig a győzelem ujjongása. A hatalom erőszaka, a furfang cselvetése, a szétvonás elszórt konkolya — Rákóczykat, Kossuthokat szül. Van élet, van erő e kis nemzetben, hiába kongatja fölötte háromszáz szomorú esztendő a halálharangot! — íme a jelen sötét vigasztalansága! A férfi már megfáradt, ernyedt borongás nehezedik lelkére. A költő lázálmai az alkotmány megásott sírját álmodják, az elnyomó erőszak hóditó vasával úrrá lesz a megnémitott országgyűlés, a megbénított vármegye, a bilincsbe vert gondolatszanadság fölött; temetésre készül a haldokló alkotmány halálos ágya körül az absolutismus — és ime, sóhajos hörgésbe belekiált egy asszonyi hang. Magyar nő hangja. A remény ző!die.,::v.öhervadt a férfi szivekben — a magyar nő keblében most fakaszt uj rüg}reket. Mikor megsorvadnak már a lelkek és tompa kétségbeesés kezd erőt venni rajtuk az élet eleven szellője száll végig a rónákon, bércek völgyei íölött. Semmi kétségbeesés! Az a kis tulipán csodákat mivel! A nemzeti erő büszke öntudatát T A H C A. Viszontlátás... Irta és a nagykárolyi Oltáregyesület lüOti. ápril 1-i ünnepi estéjén elmondta Wolkenberg Alajos dr. Hölgyek, urak, tisztelt közönség! Visszatértem. Parancsolták, hát eljöttem és egy pillanatra a viszontlátás örömén ujjong a lelkem. A tanítás, a jó gondolatok, áldott nyugtalanságából, az ellenkező gondolatok baj vívásából a meleg otthonba megtérni, nagyon édes dolog és tartozom bevallani, hogy itt itthon érezem magam. Minden ismerős, kedves, minden a régi: ez a szép hajlék, mely a zene, a költés, nemes és szent gondolatok hevületétől Nagykároly szellemi életének meleg tűzhelyévé lett — nagy köszönet forró lelkű munkásának — aztán a "közönség, a figyelem, — minden a régi. Komoly féxTiarcok az élet nagy gondolatainak ihletén hevülve, ezek a selymes pillantások, amint végigsimitják az előadót és követelik, hogy ereje legjavával szolgálja közönségét, — ez is, minden a régi. A legelső hatás bennem ugyanaz evvel a legfrissebbel: a nagykárolyi közönség előtt legjobb erőinket kell felhasználnunk szolgálatunkban. Tisztelt közönség! Az alkotó Isten bércek hajolásán széditő aknákat, sekély vizek mentén örvénylő mélységeket helyezett el: nagy örömök mellé mély fájdalmakat teremtett. Ha Lombroso a génius magaslatán az őrület sza- kadékait látja, egy másik a leglángolóbb szeretet oldalán az ördögi gyűlölet árnyát szem- lélgeti, miértne merülhetnék én is a viszontlátás csillogó öröméből nagy fájdalmak szemléletébe, a fényes ünnep káprázatából a mai napnak, a fekete vasárnapnak misztériumába . . . Borzalmas vívás, de felséges vívás, mely a mai napnak titkát jelzi. A Mester és ellenségei, a »nagy próféta« és a »régi ellenség«, a nyugodt méltóság és a kajánság között folyik a vívás. A Mester sohasem volt komolyabb és határozottabb, mint most és ellenségei sohasem voltak elszántabbnk. mint ebben az órában. . . — Neked ördögöd van . . . — Isten vagyok ! r — A mi atyánk Ábrahám . . . — Én láttam őt, az ő Istene is vagyok... Az evangélista végső vonása, amelylyel ezt a vívást bezárja, ez az egyszerű szó : Jézus elrejti magát, kimegy a templomból . . . Következik-e erre az elválásra viszontlátás ? És milyen viszontlátás követi azt az elválást, amelynek tajtékzó indulat és lopva örvendő hivő sereg, gonoszabb tervek és a viszontlátás reménye járnak nyomán ? Szemlélem ezt a viszontlátást . . . Hét nap múlva Jeruzsálemben pálmák és olajágak pompájában diadalmas a viszontlátás, az utolsó vacsorán ömledező öröm, a Getsze- máni-kertben vérrel verejtékező szomorúság, azután árulás, tagadás, felfeszittetés, végrendelkezés, — mindez a viszontlátás ihletén. Engedjék meg, tisztelt közönség, hogy megmaradjak ennél a viszontlátás szónál és viszontlátásunk örömén hevülve, a viszontlátások érzésvilágát szedjem most szálaira. * Itt van-e — pardon — a Szatmármegyei Közlöny riportere, nem tudom, de ha itt van kérem — és noblesse oblige: meg is teszi bizonyosan — ne írja ki hírei között, hogy száraz tárgyat vettem a kezembe . . . 1815. március hava első hajnalhasadásán I mintha a tengerből nőtt volna ki, a Provence- ban kiköt Napoleon. Elbából jön, ahová egy éve internálta magát, mindössze 1100 katonával lép ki a Gloire földjére Napoleon. Az orkán tavaszi lehellet helyett, a sas gyenge rügyek fakadása ünnepén! A hadvezér fegyver nélkül, az államférfin barátok nélkül, — milyen lesz ez a viszontlátás ? Provence dalos mezői az ágyudörejre mivel felelnek és gyöngédlelkü fiát a provencei anya odaadja-e áldozatául a »petit caporalnak« ? Hogy fogja viszontlátni Franciaország dicsőségének és sasainak urát, hadvezérét, — zsarnokát? . . . Egy provencei paraszt jön és forró könnyek közt csókol neki kezet, egykor Lodinál. később faraók országában szolgálta urát. . . — Cambronne, szól örömittasan Napoleon egyik tábornokhoz, a gárda poétájához (Cam- bronnenak tulajdonítják »a gárda meghal, de magát meg nem adja« — mondást), nézze, ez az én legszebb hadjáratom. Önre bizom előcsapatom parancsnokságát. Ne tegyen egy puskalövést sem, mindenütt barátokra fog találni; gondolja meg. hogy koronámat egyetlen csepp francia vérnek ontása nélkül kell visszaszereznem . . . Az orkán elült, a sas vért és életet ifjitó tavaszi szellő szárnyán száll toronyról toronyra egészen Párisig. Nem irigyelték, hanem bámulták, ráismertek és hódoltak előíte. Constant Benjámin, Bourbon-párti a Debats szerkesztője azt irta: »nem fogok egyik hatalomból a másikig csúszkálni . . .« és államtanácsosa lett Napóleonnak. Michel Ney megcsókolja XVIII. Lajos kezét és azt mondja: »Sire, kalitkába zárva hozom ide Buonapartét« és megy, hogy leverje a kis korzikait, de másnap hozzápártol. Soult tábornagy március 8-i parancsában bitorlónak nevezi, március 26-án pedig már udvarol neki.
