Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-03-17 / 11. szám
11. szám. SZAT.MÁRVÁRMEGYK. 3-ik oldal. A mi mostani vértelen dicső küzdelmünkben nem vár-e szerep a magyar nőre ? Nem kell-e most is buzdítani, vigasztalni a küzdőket, öntudatra ébreszteni az ingadozókat, szítani a lelkesedést, mely az erőket inegszáz- szorozza? Nem a mi gondunk-e ez magyar nők! ‘? De igenis, a mienk, és hasson át mindnyájunkat szent kötelességünk tudata, legyen | minden családi tűzhely a hazaszeretet lobogó oltára is és mi legyünk az oltár gondozói és ó magyar nők! inig a mostani küzdőket lelkesítjük, a gyengéket erősítjük, az árulókat a társadalomból kitaszítva, megvetésünkkel sújtjuk, gondoljunk már ma a jövőre is és olyan fiakai neveljünk, kikből nem kerülhetnek ki hazaárulók. Erre tegyünk mindnyájan szent fogadalmat! Fel hát Hazám női! Fogjunk mindnyájan kezet, tömörüljünk párt, osztály, vallás és nemzetiségi különbség nélkül, csak az egységben van az erő, a Haza ügye mindnyájunk ügye, a Haza védelme mindnyájunk kötelessége, minden mulasztás vétek, ne habozzunk hát, fogjunk munkához, ne szerénykedjünk: egyikünk szereplése sem lehet igen csekély a Haza hasznára. Hordjuk a homokszemeket is az épülő bástyákhoz, melyek, ha mindnyájan egységesen dolgozunk, büszkén dacolhatnak majdan a gonoszság és az ármány támadásai ellen. Vigyük át a társadalmi térre a nemzeti küzdelmet, hozzuk divatba a magyar ipart, ne vásároljunk külföldi cikkeket és különösen ne sokat vásároljunk ma fölöslegest, takarékoskodjunk eg}1 nagy nemzeti alap számára, mely halmozódjék össze a gazdagok aranyaiból, a szegények filléreiből, semmi sem igen sok és semmi sem igen kevés. Igv erkölcsi erőnket mindnyájan összelőve, a hazáért küzdők mögött dolgozzunk mi is, akkor ma is igaza lesz a költőnek, hogy: Magyar nőnek születni szép és nagy gondolat! A szabadság ünnepe. Néhány szó a magyar nőkhöz. Irta : Gróf Teleki Arvédné szül. Gróf Teleki Bella. Engedjék meg, hogy most, midőn oly válságos a magyar Haza sorsa, én is érintsem azt a kérdést, mely most mindnyájunk lelkét izgalomban tartja és mely minden igaz magyar nőt is cselekedetre szólít fel. Nagy időket élünk, a mai folyó küzdelem kimenetele fogja eldönteni a magyar nemzet létkérdését! Felujult az évszátíos viszály, a mi régi ellenségünk, a báránybőrbe bujt farkas, levetette az álarcot és most igazi mivoltában fenyegeti legdrágább kincsünket: nemzeti önállóságunkat. De ne ezen csodálkozzunk, ne ezen szörnyülködjünk, ez a külellen, nem belőlünk való vér és hús, jót tőle nem várhatunk, de győzedelmesen megküzdhet vele, a szent jogainak védelmére kellő egységes nemzet. Ámde itt a hazában is két tábor áll most szemben : az egyik ezeréves alkotmányunk sáncait védi és lerakja uj erőditvények alapjait, melyek ez ősi nemzeti kincset bármilyen kül- támadás ellen örökre megvédelmezendik. E dicső küzdők és munkások mögött áll az egész magyar nemzet. Velük szemben áll a másik tábor, ez is küzd, ez is dolgozik, de ennek küzdelme dicstelen, munkája rombolás, e tábor katonái bérencek, melyek rést próbálnak ütni a bástyákon, sőt már itt ott a sáncokba is behatoltak. Ezek az alkotmányvárát akarják bevenni, hogy a magyar Hazát ellenségeinek elárulják és kiszolgáltassák. És, ó gyalázat, e dicstelen tábor is magyar. Háborúk idején, midőn a férfiak hazájukért vérüket ontják, a nők nem csak siratják övéiket, de kiveszik részüket ama nehéz időkben a rájuk háruló kötelességből: százával mennek lelkesedéstől áthatva a harcok véres mezejére a sebesülteket ápolni, a haldoklókat vigasztalni s a sok fájdalom, nyomor és szenvedés közé az enyhület és bátorítás cseppjeit vegyíteni. Nagykároly, 190(i. március 15. (+) Hősök vérének hullása a szabadságért, poéták dala a szabadságról — álom volt csak. Históriánk csak gyönyörűséges költemény. Nemzeti királyaink hatalmas alakjait, a daliás hősök ezreit, Zrínyit, Bethlent, Rákóczyt, Kossuthot talán csak vergődő lázálmaiban festette meg a dús fantáziájú magyar. Szépséges álom volt a kurucidők riadó tárogatója, a multból visszazengő mámoros diadalkiáltás; csak álom volt március Idusa, a vörössipkások légiója, Isaszeg. Branyiszkó, Nagysalló — a sötét valóság ez: vert sereg, börtön, Kufstein, a majtényi sik, Arad, Világos. — Szomorú megébredés a legendás álomból. A párducos Árpád büszke népe ha szembe néz a jelennel, idegen ajkú, idegen szivü Habsburgokat lát századokon keresztül Szent István trónusán; a rónákon nyögés hangzik, mintha most is zsoldos sereg tiporná; a Vérmező szerződése, az Aranybulla szabadsága s annyi sok törvény fölött az erőszak szuronyainak erdeje fenyegetőzik; ezeréven át épített alkotmánya légvár volt, még romok se maradtak belőle ... A messze múlt nagy királyai alatt büszke, hatalmas nemzetek fejedelmeit, követeit látta a magyar szent korona elé hódolattal járulni — Budavár királyi palotája üres, német lakájok csupasz szája fecseg ott. A zászlósurak fényes bandériumai helyett idegen, magyargyülölő, osztrák tábornokok alatt szolgálnak vérei a — császárnak. Soha sem értették meg rajongó hódolatát. Hiába volt a Morva mező, a pozsonyi országgyűlés, a napóleoni háborúk — a bizalmatlan Caesar csak a vérig sértett, agyonkorbácsolt nemzet ónodi és debreceni országgyűlésére gondolt. Mit ünnepeltünk hát e napon ? Szabadságot ? — mikor tiltott a szó s a gondolat, censura alatt a sajtó? Alkotmányt ? — mikor a hatalom kardjára ütve szétkergette az országgyűlést és apró kis zsarnokokat küld ezer éves törvénykönyvünkben ismeretlen jogkörrel a vármegyénkre? Fojtó, görcsös zokogás fogja el a magyar sziveket ezekre gondolva. De talán kitör, fölszakad a lelkek- ből a meggyülemlett keserűség, kiárad a tépő fájdalom — s ez a görcsös zokogás újra megébreszt bennünket. S akkor talán, a mit most hiszünk komor valóságnak, arról látjuk, hogy álom volt. .r.. Fojtogató, keserű álom. Él még a magyarok Istene! Megéled még március szent Idusa! Nem álom, nem legenda az. De diadalmas, büszke valóság! * Március 15.-e városunkban. Szürke felhőkből sűrűn hullott a fehér hópihe az ünnep reggelén. A tél fagyos hidege süvöltözött végig a hófödött utcákon és rázta, lengette vad sikoltozással a kitűzött zászlókat. Télies volt a kép. Aztán egyszerre, mikor fölrúgtak a templomi harangok, keresztültört a felhők mögül a tavaszi napsugár diadalmasan ragyogón. Melegével odatűzött a fehér hólepre s fölitta mohón. Egyszerre mosolygó tavasz lett. Kéklő ég. ragyogó napfény, enyhe tavaszi nap. ügy szeretnők hinni, hogy isteni ujj mutatás volt ez. Meglepte a hideg tél fagya alkotmányunkat. Nem látjuk sehol. Beborította az absolu- tismus fehér halotti leple. De hisz már nincs ennek ideje. Tavasz van. Csak végső erőlködés ez. Fölmosolyog a szabadság napja s megolvaszt minden fagyot. Ugv szeretnők hinni! Ebben a hirtelen tavaszra fordult verőfényes időben oly ünnepies képe volt a fellobogózott városnak. Alig volt ház, a hol ne lengett volna a trikolor. Templomi istentiszteletek. 9 óra előtt mozgalmas volt a plébánia templom környéke. Egymásután jöttek a hivatalok, testületek: a megyei tisztviselői-kar, élén Ilosvay Aladár alispánhelyettessel, a városi tiszti-kar a polgármester vezetésével, a járásbíróság, adóhivatal, a láplecsapoló társulat, az egyesületek, majd lobogóval vonultak föl a főgymnasium ifjúsága, az elemi fiú- és leányiskolák tanulói. Általánosan feltűnt a polgári leányiskola távolléte. Magyar nőket nevelnek ott ilyen tüntetésszerű elmaradással V 9 órára megtelt a hatalmas templom. S ekkor megkezdődött az ünnepélyes szentmise, a melyet Schweighofjer János dr. házfőnök mondott Boros Antal. Rády József, Klacskó István, Pécsi Ödön dr., Varjas Endre, Kosa István és Horváth Jenő tanárok segédletével. A szentmise alatt a főgyrnn. ének- és zenekara adott elő régi magyar egyházi énekeket. Meghatóan ünnepies volt ez a szentmise. A szivek egybeolvadtak a közös keserűségben és együttesen szállt fel a könyörgő imádság a ragyogva letekintő égbe — a hazáért. Fölszállt bizonyosan s a Magasságos meghallgatja és elküldi — a tavaszt. A szentmise végén a nemzeti imádság: a Hymnus szakadt föl a lelkekből. Talán soha ily erővel és hittel. Az egész templom mintha megmozdult volna, hogy fölemelkedjék ennek a szent imádságnak szárnyain az égi trónushoz. A szentmise után a közönség egy része a református templomba vonult, a másik része pedig az ifjúság ünnepére a tornacsarnokba. A ref. templomot is megtöltötte a hazafias és imádkozó közönség. Elsőnek a Hymnus hangzott fel az ajkakról, azután Ujlaky Miklós segédlelkész mondott megható imádságot a hazáért. Majd Asztalos György, az öreg lelki- pásztor lépett a szószékre s megihletve a 48-as idők emlékeitől Kossuth nagy alakját idézte föl megifjuló hévvel s mindenkit megkönnyez- tető közvetetlenséggel. Az öreg 48-as honvéd beszélt belőle hazafias tűzzel és szavai után áhitatos ünnepélyességgel csendült meg a Szózat gyönyörű dallama. A szertartás végeztével innen is a főgymnasium ünnepére vonult a közönség.
