Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-03-10 / 10. szám
2-ik oldal SZ AT MÁRVÁR.MEGYE. 10. szám sérelmeket megtorolni akarja, katonát az osztrák császártól kér kölcsön. A magyar országgyűlést a saját véréből és pénzén fentartott haderővel verik szét. Mily isteni látvány, a szabadnak nevezett államban? Van-e ezek után, aki független magyar államról mer beszélni ? Valóban nincs. Nem jöhet az független állam számba, amely önálló haderővel nem rendelkezik. Rég kihullott a kard a magyar kezéből. Bár ügyesen forgatta. Tanúság rá a Morvamező, a hol a magyar kard és vér vetette meg a Habsburgok jövő nagyhatalmának az alapját. S kérdem, megalakulhatott volna-e az osztrák császárság, ha a lovagias magyar életét és vérét nem ajánlja fel szép királynőjéért, Mária Teréziáért? Az európai fejedelmek, mint krákogó varjak estek a holttetemnek vélt Habsburg-örökségre. S bizonyára szétszedik, ha a magyar ököl közéjük nem üt. Micsoda szánalmas szerepet játszott volna Ferenc, az első osztrák császár a Napoleon elleni háborúkban, ha a magyar ki nem tárja zsebét és el nem küldi fiait? A dinasztikus hadseregek kora különben is lejárt már. A mai kor szülötte képtelen megérteni, hogy miért kell egy emberért, sokszor egy ember szeszélyéért életét és vérét áldoznia. A haza azonban még mindig nem avult fogalom. Az ősök, a szülők porladó csontjai visszahúzzák a világot járót. S dühös farkassá lesz a legjámborabb ember is, ha tűzhelyét fenyegeti vész. A gyermekkor altató dala, iíjukorunk örömének s bánatának a színhelye kiirthatatlan emléket hagy a szivekben. Az édesanyai csókra való gondolat érzéseket fakaszt lelkűnkben, mely érzések tudomásunkra hozzák, hogy nem vagyunk kivert vadak. Van hazánk, a melyért érdemes élni, dolgozni, de ha kell meghalni is! A hazáért hozott áldozat, a nemzetért ontott vér nem veszhet kárba. Testvéreink, fiaink, atyánkfiái hasznát veszik annak. Nem gondolunk-e hálával azokra a honleányokra, kik ékszereiktől sőt hajfonataiktól fosztották meg magukat, hogy a haza oltárán áldozhassanak? Nem tolul-e köny a szemünkbe, midőn magunk elé állítjuk az anyát, ki büszkeségét, reményeinek zálogát, jövő támaszát, egyetlen fiát tépte le kebléről s küldötte a megáll mint egy szobor, orra alig mozog, hogy lélegzetet vegyen, egyik lábát felemeli, szemeit mereven rájok szegezi... »Meg ne mozduljatok«, suttogja még egyszer anyjok s azután lassan tovacsuszik. Káró egy lépést tesz utána. Gyorsan közeledik a vadász is. Lába oly közel van a fürjecskékhez, hogy ezek látják amint csizmaszárán egy hangya mászik fölfelé. Jaj! mint vert szivecskéjök! Néhány másodperc múlva fölrebben anyjok, de csak egy vonal- nvira a földtől, két lépésnyire a Káró orrától. A kutya utána szalad, hogy elfogja. A vadász Káró után megy kiálva »vissza-vissza.« Nem lőhet a fürjre, nehogy a kutyát találja. A fürj oly jól tartja magát, hogy a kutya minden áron elakarja fogni, mikor pedig gondolja, hogy már túl van a lőtávolon, gyorsan repül, megmenekülve a liget felé! Ezalatt a nagvohbik fürjecske, ahelyett, hogy mint testvérei nyugodtan maradt volna, amint megmondotta anyjok, fölrepült. A vadász, ki már elhaladt mellettök, hallja a szárnycsattogást, gyorsán megfordul és lő. Kissé távol volt. Égj etlen srét sem éri szárnyán a kis fürjet. Nem esett le, el tudott repülni a cserjéig, ott azonban a szárnycsont, melyet a srét szem csak megrepesztett, a repülés általi mozgástól eltört s a fürjecske szárnynyal esett a a földre. A vadász, ki látta, hogy csak fiók-fürj nem akarta az időt azzal tölteni, hogy a cserjésben megkeresse. A többi fürjecske nem mozdult a helyről, hol anyjok hagyta őket. Csendben maradtak. Olykor-olykor puskaropogás hangzott, és a vadász hangja : »Vissza Káró, vissza!« A puskaropogás, a vadász hangja mind harcba? Viszont az önérzet pírja önti el arcunkat, szivünk hevesebben dobog, ha a nagysalói, isaszegi, szolnoki, bra- nyiszkói, váci s piskii hősöket s oroszlánküzdelmüket idézzük lelki szemeink elé. Emlékezetessé és dicsővé lelték ezek a magyar nevet! S vájjon mi volt c cselekedetek mozgató rugója? Egy kis érzés, egy isteni szikra, mit lelkűnkbe oltott a nagy természet. A hazaszeretet szent érzése ez, a melyet nem a nyelv, hanem a szív irányit. Magyar, német, szerb s román egyformán felbuzdul ez érzés hatása alatt, mert tudja, hogy a múlt öröme s bánata — közössé tették e földet. S az együtt kiontott vér testvérekké font össze bennünket. A szemünk előtt nem rég lefolyó nagy ázsiai tusakodás szintén azt az igazságot tükrözted vissza, hogy egy ember rideg akarata a népek közös érdekével szemben meg nem állhat. Az ország érdeke hősökké avatta az eddig ismeretlen japán katonákat s vert haddá a caezari mindenhatóság képviselőit, a legyőzhetetlennek vélt orosz kolosszust. S csakugyan ia minden évben elmondott dörgő beszédékkel, hangzatos frázisokkal meg' nem menthetjük a hazát. A nemzeti akaratot mindenkivel szembe kell szegezni, ki állami önállásunk ellen tör. Erre tanítanak meg bennünket a nagyok, kiknek március idusát s az 1848. alkotásokat köszönhetjük. Mert bár a hősök csapata „lerázta, ami benne földi: egy éltető eszmévé finomult, mely fenmarad s nőttön nő tiszta fénye, amint időben, térben távozik.“ Eme éltető eszme pedig semmi egyéb, mint a szabad, független Magyarország. Könnyen hevülő nemzet vagyunk, kiket az Ígéret s némi jóakarat már lázba hoz. E fölött már a nagy Széchenyi igy gúnyolódik: „Két fiatal osztrák főherceg könyv nélkül betanul néhány magyar szót és már-már elszédül a hű magyar nép.“ Tudatára kell ébrednünk, hogy csakugyan rabok vagyunk. Ki kételkedik, hogy a bilincsek jobban gátolnak ma cselekedeteinkben, mint bármikor. Némi anyagi és szociális engedmények, amilyenekkel a 18. század nagy Habsburgjai: Mária Terézia és II. József kárpótolni akartak láncainkért, többé ki nem elégíthetnek. Ősi politika, jól látjuk, a hályog lehullott szemeinkről. A puhitá- sok sem törhetnek meg bennünket. Deák Ferenc szerint a magyar ember természete olyan, mint a tojás, mentül tovább fő, annál keményebb lesz. Országként akarunk élni, nem tartományként. A nép az örök, a hatalom az múló. A népakaratnak előbb-utóbb győzedelmeskedni kill. Örökérvényűéin Petőfinek hasonló körülmények közt irt sorai: »Habár fölül a gálya, S alul a viznek árja, Azért a viz az úr!« Ürdit a gonoszság. Maróthy Sándor Jakabunk aller ego-ja ismét felsziszszent. Kedvelt lapjában a Sz. K.-ben nyílt levelet intézett a helyzet uraihoz. Kiönti benne kesergő lelkének bánatait. — Fáj neki, hogy a törvényhatóságok hazafias tisztviselő-kara nem kapható honárulásra, esküszegésre, törvénytelen rendeletek végrehajtására s mindama gonoszságra, amire ő volna kapható. — Félti közigazgatásunkat, nem a csendőr, szuronyokkal műuödő Jakaboktól — oh mert Maróthy Sándor kemény kuruc, nem ijed meg a szuronyoktól — nem ettől a szolgahadtól, mely a szakértő derék tisztviselőket kitúrta állásukból, hanem félti attól a hazafias tisztviselői kartól, mely becsülettel, szakértelemmel szolgálta a törvényhatóságokat, de nem akarja szolgálni az abszolutizmust, a törvényhatóságok jogkörét confiskáló kamarillát. — Maróthy Sándor jól tud handa- bandázni, de a komoly munkát nem igen szeretheti, mert ha nem sajnálta volna a fáradtságot, meggyőződhetett volna arról, hogy miként kezelheti vármegyénkben a közigazgatást az ő kedvelt Jakabja. — Megtudhatta volna, hogy Jakab a legfontosabb közigazgatási ügyeket dtjnokokkal végezteti, mert nem kap az egész országban szakértő embereket, kik vállalkoznának a kamarilla joghatóságának elismerésére. Sülyedt tehát a közigazgatás és sülyedni is fog mindaddig, mig a nemzetben gyökerező életerő el nem söpri a Maróthy Sándorokat és össze nem gyűjti egy osztrák szemétdombon. Maróthy Sándor azonban nem csak a közigazgatást félti, de nép Ítéletére is kiváncsi. — A magyar nemzet ítélt már egyszer 1905. január 26 án. — És Maróthy Sándor nem tudja, hogy ezt az Ítéletet ki nem fogadta el? Avagy még egyszer óhajtja a nép Ítéletét hallani? Akkor távolittassa el a gőgös Jakabokat a kitárolt hatalom polcáról és halljuk a nép ítéletét! - De ne kívánja azt, hogy ez a nemzet szolgája legyen egy közkereseti társaságnak, adjon pénzt és vért, de mondjon le minden törvényes jogáról. Mi jól tudjuk, hogy Maróthy Sándor ezt nem akarja, ő benne csak a gonoszság ordít. De azt is tudjuk, hogy ilyen hazafiatlan politikai magatartása folytán nem fog kinézni soha sem abból a Joseftadti börtönből, melyből édes apja kinézett. messzebbről hangzott, egy idő múlva teljes lett a csend, csak a tücskök csiripelése hallatszott, mikor pedig este lett, s feltűnt a fényes holdvilág, tisztán hallották a tarló végén anyjok hivó szavát: »Pittypalatty-pittypalatty.« Gyorsan szaladtak arra s fölleíték anyjokat. Megolvasta őket — egy hiányzott. »Hol van bátyátok.« »Nem tudjuk elrepült.« A fürjanya erre elkezdte hívni fiát, erősen, erősebben, hallgatózva minden felé. Egyszer hall a cserjés felöl egy elhaló hangot: »pi, pi.« Mikor fiát megtalálta, mikor meglátta eltört szárnyát, tudta, hogy fiókája elveszett, de elrejtette fájdalmát, nehogy kétségbeejtse. Attól kezdve szomorú napjai voltak a fürjecs- kének. Alig birt járni, maga után vonszolva törött szárnyát; könnyes szemekkel nézte, mint tanulnak testvérkéi repülni reggel — este; késő éjjel, mikor a többiek anyjok szárnyai alatt pihentek, reszketve kérdé Anyjától: »Ugy-e Anyukám! meggyógyulok ? Nemde én is veletek megyek és megmutatod nekem is a városokat, folyókat, a tengert?« »Igen! gyermekem!« —feleié a fürjanya, de alig tudta vissza tartani könnyeit. És elmúlt a nyár. Ekével jöttek az emberek s a tarlót fölszántották. Átköltöztek egy tengeri földre, nemsokára ide is emberek jöttek leszedték a tengerit, levágták a csutkát. Innen is költözni kellett, átmentek a cserjésbe. A nyári hosszú napokat, rövid mogorva napok váltották föl; a cserjés bokrai megritkultak; harmat helyett dér esett, esténkénk nagy csapatban jöttek a fecskék, földszinten repkedve, éjjelenként hallották a darvak méla hangját, a vadludak gágogását és mind-mind egy irányba — dél felé húzódtak. A fürj anya szivében szörnyű harc dull. Két felé szeretett volna szakadni ; fele elrepült volna egészséges fiaival, mert ezek már nagyon szenvedtek az ősz hidegétől, másik felével itt szeretett volna maradni szegény nyomorék fiával, amely kétségbeesetten ragaszkodott anyjához. Egy nap hirtelen éles éjszaki szél kerekedett. Ez határozatra bírta az anyát. Semhogy minden fiókája elpusztuljon, inkább feláldozza az egyiket, s anélkül hogy vissza nézne elhagyott fiára, nehogy elveszítse bátorságát, egészséges fiával fölrepült, mig a nyomorék kétségbeesetten kiáltá: »Ne hagyjatok el. — Ne hagyjatok el.« — — — Megpróbálta, hogy utánok szaladjon, de nem sokáig birta, megkellett, hogy álljon s csak szemeivel kisérte őket, mig eltűntek a déli nap sugarainál. Harmadnap az egész természet felöltötte a télnek fehér és hideg ruháját. Erős, zivata- taros havazás után tiszta idő következett és metsző hideg. A cserjés szélén fürj-fiók áll törött szárnynyal, reszketve a hidegtől. Rettenetes szenvedések után, kellemes dermedtség fogja el. Kis agyában egész csomó látományok váltják fel egymást: a meleg anyai szárny egy csizma szár, melyen egy hangya mászik föl.... tarló .... nap ....! Vergődik egyik oldalról a másikra, s élettelenül esik össze, kis karmait összekulcsolva, mintha imádkoznék. Masa.
