Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-01-06 / 1. szám

l*-ik oldal.

SZATMÁRVARMEGYE.

Péter: Mi a különbség az ország és a nagybányai kerület közt?

Pál: (Töpreng, de nem tudja.)

Péter: Két betű. Az országot Lukács László, a nagybányai kerületet Lukácsiu László vezeti az orránál fogva.

*

A központi kávéházból

(Egy úrról van szó, akiről egy pár hét előtt azt a rossz viccet csinálták, hogy egy északkeleti vármegye főispánja lesz.)

A fiatalabb: ... és az a legjobb az egész- > ben, hogy már ő maga is hiszi.

Az öregebb: Mit?

A fiatalabb: Hát azt, hogy főispánkandi- datus volt.

Az öregebb: Miért ne?

A fiatalabb: Na hall ja !

Az öregebb: Én hallom, de maga nem érti. Maga még fiatal, maga még nem tud semmit. Maga még kalábriászozni sem tud,

A fiatalabb: !?

Az öregebb : mert ha tudna, azt is tudná, hogy mikor tök a tromf, a hetes is üt.

*

Vigasztalás.

X. Szegény Lapp Kálmán fűnek-fának pa- j naszkodik, hogy Kristóffy Ígérete ellenére nem j VII. rangosztálybeli kapitánynak, hanem IX. j rangosztálybeli fogalmazónak nevezte ki.

Y. Hagyja el, minden rosszban van valami jó. így legalább nyolc korona helyett évi öt koronáért kapja a »Szatmárvármegyét«.

CSARNOK.

Anyagi Engen

(Folytatás.)

VII.

Irta : Dr. Nemethy József

Leszneki elment,

Jenő ott maradt.

Lesznekit kereste Olga ezalatt.

Jenő örült, hogy megzavarta a kört,

S hogy sikerült a flört.

Én nem örveudek ennek És bármi flörtbe belemennek Önök: a vége se be, se ki,

Úgy járnak, mint jó Leszneki.

A házban tértek nyugovóra;

Nekem is most már üt az óra,

Hogy több veszélylyel, kevesb szerelemmel Előbbre menjek a történetemmel.

Új alak jő most, kívánja a regény,

Egy vén, családos, csúzos agglegény,

A ki nem szeretett,

A kit nem szerettek,

S a kiről !gy eltűnt minden negéd És lett belőle egy vén, örök párbajsegéd.

Zavarosnak hívták,

Hajdan volt kapitány;

Ma tartja őtet féken Ma gyenge kapíczány.

Bántotta a csúz is és ez a csúz bár baj, Lelkesité mindig a comme il faut’ párbaj.

Ezzel küld Leszneki Kihivó levelet Jenőnek, s nem soká’

Megjött a felelet.

Mi volt a felelet? hisz tiszta valóság: Szeretünk manapság karddal verekedni És csak egyet nem mer megbántani senki, Egyetemért szereti ki-ki az anyósát.

Jenő ezt a párbajt tán nagyon is bánta,

Dehát akad-e ma olyanféle plánta Mely merné a párbajt visszautasítni,

S ezzel a világot magára uszítni?

Olgához elment aznap Leszneki Délben; nem kérdé, vajon már esznek-i?

Olga fogadta bájos álarc alatt,

Tatajánya pedig hejh! búsult ezalatt.

Leszneki hitt a nőnek,

Megbocsátható ez egy mafla költőnek;

Boldog volt, mint boldog egy kis csupasz veréb, Elég bolond volt ő, hogy búsult az elébb. j^;

Párbajozás lesz hát. szép éles kardokkal,

Úri ember nem küzd ma már furkósbottal, | Pedig, ha ezzel küzdenének,

Több volna a kár, baj.

De kevesebb volna A comme il faut’ párbaj.

s'za m.

De jól van ez így is.

Bár e rossz világon Sok a fenekedés.

Még is jobb a párbaj.

Mint az az őszinte Fejel befakasztó,

Inakat fogyasztó,

Boldog, ősi, régi Magyar verekedés.

Hogy a párbaj előtt a mi barátaink Mit beszéltek. írtak mindent össze-vissza ? Csupán kíméletből fedje önök előtt Ezt el a kulissza.

Leszneki segédje Zavaros úr volt. de Ez önöket meg ne hassa,

Mert a mi Jenőnknek, későn kelő hősnek Nemesebb segédje volt, s ez az inasa.

Hogy mi volt e párbaj vége,

Nem mondja el ez a gége;

Elég az, hogy elszaladod.

S Leszneki űr, ím szalad ott Zavaros úr dühös, mérges,

Viszket tenyere a kérges.

Gyáva vala akkor a szegény Leszneki,

Mikor csupasz kardot szegeztenek neki; Becsületét gentlemanek hiába foldozták.

Ót bizony a kaszinóból szépen kigolyózták.

Pedig kár volt érte; alsóst játszott volna, Politikába is néha beleszólna, így meg nem mehet el fényes kávéházba, Ennélfogva jár ő a Török Császárba.

De legyen vége, nem akarok én Puskinnak versenytársa lenni.

Leszneki sorsát elbeszéltem,

S ebből elég volt ennyi.

Nem fűzök ehhez sok retlleksziót,

Mely rendesen szamár,

Bár eltűrjük a gyöngéd presziót Mindnyájan máma már.

Mert a refllekszió,

Meg gyöngéd preszió.

Meg a protekció Egyformán rossz és jó,

Mint a szecesszió.

Csak annyit mondok, hogyha megvadulsz is, S a pusztító düh örvényébe hullsz is.

Döntsd le inkább a Himaláját.

Kösd láncra a dalai lámát;

Öld meg a vadkant, ha túrt.

Foglald el erős Port-Arthurt;

Zárd a villámot egy tokba.

Hatolj be Vladivosztokba;

Bömbölj mindenféle hangba,

Bosztonozz Liaojangba;

Mászd meg a tornyot az Eiffelt,

Tölts a Yezuvba sok tejfelt;

Öld meg Nodzut és Oyamát.

Csinálj képük körül rámát:

A harcnak derék bajnokit,

Öld meg Okút és Kurokt És ha még is érezel kínt.

Öld meg magát Kuropatkint;

A korcsmárost, ki bort ád, ót,

S öld meg magát a mikádót.

De sorsod bármily mostoha:

Barátodat ne bántsd soha.

Fáradt már e gége,

Hogy mi lesz a vége,

Jenő s Lesznek sorsa Zöld lesz avagy kék-e?

Bár hölgyeim! az unalomtól Szivünk már vérező:

Hogy mi lészen-e két majomból.

Elmondja a kővetkező.

VIII.

Irta : Dr. Tanódy Endre

Becsület nélkül, így élt Leszneki,

Nem is nagyon hiányzott ez neki;

Sok van, ki közmegvetésnek adva át,

Mégis egész jól érzi magát, így Leszneki is.

S ha feljött a hold, az égi kifli,

Elgondolá, hogy mindez sitii.

Mert csak akad egy nálánál gyávább legény. Kinek ha léket üt fején:

Reá a világ mint hősre tekint És lovag lesz megint.

De volt neki ennél nagyobb baja:

A más vállára omlott az Olga szép haja.

Míg ez a kis blamage nem érte,

Olga csak úgy gőzölgőit érte;

S bár keveslé a költőt a jó nyanyukája,

A kis lány mégis hű maradt hozzája, Kizárólag azért:

Mert mint fogat kalodont Hűség ékit hajadont.

De hogy kínálkozott e jó kis alkalom, Költőnk előtt bezárúlt a szalon,

S a pardont hiába kérte.

Úgy kilökték, hogy lába a földet se érte.

Azt mondta neki Olgája,

Hogy: »’szolgája«;

Egy jót nevetett a bután És nézett újabb szerelem után,

Sajog a keltő lelke; nincs mi nyugtot ad. Szeretném elsiratni szegény barátomat; Szeretném azt írni róla.

Hogy a zokogó magány bús révét, melyben kiköt. Befogja egy szürke, könnyes őszi köd.

De Fodor Gyula parancsa az.

Hogy itt következzék tavasz,

Hogy midőn Leszneki feledve lett,

Hasadjon fel a kikelet.

S mivel a cégnél ő beszél,

Hát támadjon tavaszi, buja. lenge szél. Zöldeljen a rét, fakadjon a rügy.

Szerető sziveknek légyen ürügy Ibolyaszedés céljából a szabadba menni.

Azt hiszem: elég lesz ennyi.

Lárifáriné a vágytól égett.

Hogy Olgája család alapítása végett Mozgasson meg minden követ.

Keresse fel az ismerősöket,

Minden rokont, a hol van házasuló erő, Biztosra megy, hisz külseje oly megnyerő. Tényleg, tán a krízistől éppen A kis leány' kifejlett szépen.

Nincsen annak a világon mása,

Mint estélyeken az ő decoltagea;

Ajkán három mennyország üdve, élve És költséget és fáradságot egyaránt nem kiméivé. Ingerlő toilettekből egy málha tömeg.

Elindult lánynézőbe a kis öreg,

Egyik nagynéninél — Ez kérem nem nagvitás, —

Élt egy valódi dzsidás.

Szabadságon szolgálta a hazát És kegyetlen unta a mamát;

Korán feküdt, későre kelt.

És nagy bajuszt nevelt.

Gazdag fiú volt;

S tudva, hogy ez valamit jelent A földön idelent:

Olga idement.

A csodás női vegyészet

Az első szókba rögtön becsempészett

Egy adag szerelmi fűszert;

Két szemét, mint két hadi műszert Úgy kezeié:

A dzsidás leborúlt elé.

Hogy betetézze a kúrát.

Váltott vagy hatszor frizurát,

' S meghódította az urát.

Megmondom, nyájas olvasó, neked,

Miért hogy a kis lány könnyen feled És melyben minden iró kotorál,

Hol itt a morál ?

A kis hölgy rájön, hogy bár drága kincs,

A szerelem személyhez kötve nincs,

Hogy egyforma a szerelmek útja.

S a mit Leszneki tud, a dzsidás is tudja,

S hogy míg utóbbinál pénz, paripa, fegyver.

Mit így egy csapásra megnyer, —

A másik csak szeretni tud.

Miből a budget nem kifut.

így van, óh költő! hogy a dzsidás kitúr,

Jó napot Leszneki úr!

Ha az észnek nem vón nálad nagy hiánya,

Te is tudnád mindezt, óh jó Táti lánya;

Nem kellene folyton éjjel-nappal sírnod.

Nem hervadnál el, mint egy sápkóros Írnok. (Folytatása következik.)

Vármegyei krónikás adomák.

Uj falus sy Miklós szatmárvármegyei főispán korában a még fennállott Kővárvidékének is kapitánya volt. Rövid idővel székfoglalása után közgyűlést hirdetett Somkutra. A mint belekezd az elnöki megnyitóba, feláll az oláhság egyik főkolomposa s kéri, hogy vezesse a kapitány oláh nyelven a tanácskozást. Ujfalussy összeráncolja a homlokát s kereken megtagadja a kívánság teljesítését, melynek sem a nemzetiségi, sem egyéb törvényben nincs semmi alapja. A szónok nem enged.

— Még ha nem is volna, — úgymond — szigorúan törvényes alapja kívánságunknak, akkor sem lehet az elől ridegen elzárkózni. Mi, románok, a közgyűlésnek több mint háromnegyed részét képezzük. Magyarul nem tudunk, de nem is akarunk. Hát jogállam-e az, melyben egy törvényhatóság gyűlését olyan nyelven lehet vezetni, a melyet a tagoknak csak egy csekély töredéke ért? És igy tovább.

Ujfalussy végig hallgatja, majd egyet gondol s a mint a szónok zajos helyeslés közt befejezi beszédét, kijelenti, hogy a felhozott méltányossági okoknak enged s oláh nyelven fogja vezetni a tanácskozást.

Viharos se treasca kiáltások, — a nemzetiségi vezérek megelégedetten összemosolyognak : Na. ezt ugyan könnyen lefüleltük.