Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-02-10 / 6. szám
ti. szám. NZ ATM ÁRVÁRMEGYE. 3-ik oldal. Á nemzeti ellenállás vármegyénkben. Az elmúlt héten a következő befizetések történtek a vármegyei tisztviselők fizetési alapjára : 148. Balási József. Érkörtvélves . 1000 K — f 149. Dr. Bohus János pleb. K.-Béliek 50 » — f 150. N. N., Fehérgyarmat ... 30 » — f 151. Lang János, Kálmánd . . 100 » — f 152. Almer Lajos, Nagybánya . 500 » — f 153. Isaak Elemér, Rozsály . . 300 » — f 154. Serív György, Nagykároly . 100 » — f 155. id. Hancsis György » . 100 » — f I 156. Grf. Károlyi Mihály uradalma Szamosdob ....................... 875 » 79 f 15 7. Jantyik Testvérek bérgazdasága Szamosdob .... 450 » — f 158. Bagossy Pál, N.- Károly ... 90 » — f 159. Papp István » Tompa-u. 50 » — f 160. ifj. Schilli János, Kálmánd . 100 » — f 161. Petz János, Kálmánd . . . 50 » — f Összesen: 3795 K 79 f Múlt számban kimutatva : 82868 K — f Mindössze : 86663 K 79 f A bér-sajtó egyik utóbbi számában Nagy László a tőle megszokott rosszhiszemű gyanúsítással azzal próbálja terrorizálni a tisztviselőket, hogy a befizetések megfogyatkozása miatt már márciusi fizetésük sincs biztosítva. Bár a kényszer előfizetőkön kívül a bér-sajtónak olvasója nincs, mégsem tartjuk feleslegesnek megállapítani, hogy február X-án 21480 korona 94 fillér állott a bizottság rendelkezésére s igy a mintegy 15000 koronát tevő márciusi fizetés bőven fedezve van. Február hónap még hátralevő része bizonyosan még fényesebb cáfolatát is meghozza a megyefőnök ámiló hazudozásainak. Bevétel febr. 8-ig................... 86663 K 79 f Összes kiadás febr. 8-ig . . . 62182 K 85 f Maradvány 24480 K 94 f Jegyzők dolga. A vármegye községi- és körjegyzői múlt hó 24-én, több mint két héttel ezelőtt értekezletet tartottak a nemzeti ellenállás kérdései tárgyában. Nem ellenőrizhető, hogy milyen határozatot hozott ez az értekezlet az ügy érdemében, mert sem hiteles kommünikét kibocsátani, sem a hozott határozat szószerinti szövegét közzétenni nem tartották szükségesnek a jegyzők. A lapokban ellentmondó híradások láttak napvilágot az értekezletről, csak az az j egy látszik belőlük kétségtelenül megállapitha- ! tónak, hogy a jegyzők az elintézés azon bizonyára legkényelmesebb, de a nemzeti álláspontot semmiképen ki nem elégítő megoldást ! választották, hogy — megkerülték a kérdést. ! Titkolózásuk is erre mutat, mert joggal várhatta tőlük a vármegye közönsége, hogy nagy garral hirdetett gyűlésük eredményét sietni fognak közrebocsátani. Pedig a vármegyei jegyzők, ha külön-külön beszél velük az ember, igen kevés kivétellel nemcsak kielégítő, de lelkes hazafiaknak bizonyulnak. Csudálatos, hogy a testület szelleme különbözzék az azt alkotó egyének óriási többségének szellemétől és még csudá- latosabb, hogy a vármegye tisztviselőinek igazán egész zarándoklat s mikor egy Ízben elveszettnek hittük, általános volt a gyász miattai Akkor veszett el, mikor Sorrentoból Capri szigetére mentünk. A hajófödélzet egyik padján felejtettem s csak akkor vettem észre, mikor az ebédnél egy ott talált magyar művészt meg akartam kínálni. — Keserves lamentá- cióba törtem ki s velem együttaz egész ekszpedició. Földink megtanított hogyan kérjem a hajóskapitánytól, ha újra felszállunk a hajóra. Megtanítom önöket js, uraim, hátha szintén olasz hajón felejtik a dohányzacskójukat: »Io ho dimenticato mio portofoglio di tabacco.« A derék hajóskapitány amint a hajó dolgát eligazította, rögtön neki indult dohányzacskóm keresésének s meg is találta. Egy matróz menten előhozta. Én örömömben busás borravalót (per makarónit) akartam adni a matróznak, De az tekintettel a kapitány jelenlétére, nem fogadta el. Ez volt az egyetlen eset Olaszországban, amikor ingyen szívességet élveztem. Persze, mikor a kapitány eltávozott, két matróz jelent meg a borravalóért. Én azonban örömömben egy lírát adtam a három tagból álló bandának, amely mellett egy negyedik olasz trubadúr énelte a »süt a mama« kezdetű magyar népdalt. Természetesen erre az egész fedélzet közönsége megdöbbent s néma bámulattal szemlélték a könnyelmű tékozlást. Vittem még magammal mint egy becsületes magyar zarándokhoz illik — egy pár porció jókedvet s neki indultam a leghosszabb útnak, melyet életemben tettem. S most engedjék meg, kérem, hogy bemutassam zarándoklatunk nevezetesebb tagjait. (Folytatása következik.) követésre intő hazafias példája nem talált követésre a jegyzők hatalmas testületéhen. Csak kötelességet teljesít a jegyzői kar. ha sürgősen közreadja értekezleti határozatának hiteles szövegét, mert reméljük, ha nem riadt vissza meghozatalától, nem ijed meg annak nyilvános tárgyalásától sem. CSARNOK Építsünk vagy romboljunk? Eljöttem Nagykárolyba, hogy ismét töltsék egy pompás napot főtisztelendő kollegáim, a piaristák páratlanul, kedves vendégszerető körében és részt vegyek az oltáregyesület hangversenyén. Hogy ez kitünően sikerült, felesleges fejtegetni. Hisz a priaristák rendezték. Nélkülük a város kulturális élete talán a régi ecsedi láp folytatása volna. Hogy ez alkalomra Szatmárról importált kitűnő erőket, nem Ínségből tették, hanem az elismerő önbizalom előzékenységéből, a mely irigység nélkül nem kerüli, hanem keresi a nemes testvéri versenyt. Jogom volna egész tárcára valót irni e versenyről és a vasárnapi hangversenyről. A sikerült zenei produkciókat nem említve, a magas szinü két előadás, egymást úgyszólván kiegészítve, Itáliába varázsolt, a hova lehetőleg minden évben elzarándokolok. Cseh Lajos igazgatóban, kit Temesvárt a közélet legelőbbkelő vezetői közt ismertem, nagy nyereség Károlyra nézve. A szemléltető eszközök fogyatékát plasztikus stílusának a tárgy fölött teljesen uralkodó belső intniciójából propuálódó, élesen jellemző vonásokkal gazdagon pótolva, lendületes, lelkes szabad előadásban állította elénk a képírásnak legdicsőbb ideálját, a festészet Madonnáját. Fodor Gyula dr., Szatmár Demokritona, a legkellemesebb utitárssal a bölcseség humorával kalauzoltatott minket végig Olaszországon« Szellemességének sziporkái nemcsak az érzékeket gyönyörködtették szimpompájukkal, hanem mélyen belevillantak a dolgok lényegébe és ösz- szességükben gyakorlatiságra nézve felérnek egy bedäkerrel. De nem erről akartam most irni. Hanem a bizalmas szimpoziónoknál szóba került a nagykárolyi közélet, a Kölcsey-kör és annak válsága, melyet úgy akarnak megoldani némelyek, hogy meg akarják szüntetni a kört. Valamely kultúrintézmény elpusztítása valóságos vandalizmus. Nálunk, a hol a mostoha történelmi viszonyok és a politikai függetlenség hiánya miatt igy is nagy a művelődési elmaradottság, a hol a kultúrának kellene befejeznie a honfoglalást, összeforrasztaná a nemzetet, biztosítani önállóságát, a társadalom kulturmunkájá- nak még nagyobb a feladata, mint más államokban. E kuhurmunka, mai szociális tagosultsá- gunkban nagyobbrészt eyy osztályra az u. n.: intelligenciára s ebben is főképen a teendőkkel úgyis túlterhelt, és anyagiakban szűkölködő tanítóságra háramlik. A közélet terheinek legnagyobb részét nálunk egy kis csoport viseli, mindig ugyanazon egyének fáradoznak különböző minőségben a közért, nem szereplési visz- ketségből, hanem önfeláldozó hazafiságból. És épen azért, bár kultur organizmuunk kaság korántsem teljes, nagyon óvatosaknak kell lennünk a társadalom uj művelődési szerveinek létesítésében. De ha megalkotunk olyan intézményt, melynek van létoka és létjoga. van hivatása és hatása, azt nem szabad elsenyvedni hagynunk, azt fenn kell tartanunk áldozatok árán is. Főképen pedig nem szabad szándékosan elejteni, megsemmisíteni. Az ilyen pusztulás nemcsak jelen életet öl, hanem meddővé teszi a jövő méhét. Az ilyen rombolás a társadalmi paralizis szimptomája. A mint valamely nagy pénzintézet csődje sok kis egzisztenciát szokott tönkre tenni, úgy nagy politikai kérdések számos kisebb társadalmi válságot is idéznek. Ezeket ki kell kapcsolni az országos kavarodásból; nem szabad erőszakosan, elhamarkodva megoldani, katasztrófával bevégezni. Nagy közömbösségünk s a közérzet általános hiánya miatt társadalmi intézményünk rendszerint két személyhez vannak kötve: az egyik adja a mindenest, a másik dolgozik. Ez közéletünk egyik gyöngesége, mely folytonos válsággal fenyegeti társulásainkat. Lehetőleg olyan egyénekre kellene bízni a két szerepet, kinek helyzetében és temperamentumában egyaránt meg van az állandóság jellege. Egyik erdélyi megyében volt egy szép hi- vatásu tudományos egyesület, mely értékes múzeumot is teremtett. Az egyesület minden létfeltételével hozzátapadott egy kiváló előkelő szellemhez, a ki sokat tett az ügy érdekében. A megye politikai feje volt. Mikor megbukott, talán azt gondolta: Aprés nous le deluge (utánunk a vízözön). A múzeumot föloszlatta és átadta egy távolabbi állami intézetnek. A megye intelligenciája most már siratja a könnyelmű el- tékozlást és szeretné revindikálni az elkobzott kincseket, melyeket elhizelegtek tőlük, mint a róka a sajtot a hollótól. Nem ismerem a nagykárolyi Kölcsey-Köf- krízisének kulturadolgait. Nem bocsátkozhatom a részletekbe. Az én igénytelen szerény nézetem ez. Az országos válság nem tarthat sokáig. El kell dőlnie vagy a nemzeti óhajok értelmében, vagy azok ellen. Ez utóbbi esetben még fokozottabb mértékben szükségünk van a legintenzivebb nemzeti kulturmunkára, hogy ezzel pótoljuk politikai gyöngeségünket. Minden esetre el kell halasztani a döntést a Kölcsey-Kör válságában. És semmiesetre sem szabad úgy dönteni, hogy ledöntsék e kulturépitményt. Sőt ellenkezőleg arra kell törekedni, hogy azt fejleszszék és pl. múzeummal egészítsék ki. Ez értelemben régebben e sorok Írója értekezett is az akkori alispánnal. Még egy szerény megjegyzést. Egy vidékre nézve igazi középponttá és emporumá, valódi székhelylyé nem a hatalom önkénye által, nem is anyagi gazdaság és számbeli nagyság révén lesz valamely város, hanem a szellemi erő fölényével a kultúra uralkodó túlsúlyával, intézmények erkölcsi határával. A modern állami fejlődés iránya nem fogja respektálni a hagyományt, sem egyes hatalmasok érdekeit. Nagykárolyra nézve is életkérdés, a jövő biztosításának elengedhetetlen elemi feltétele, hogy a kultúra terén ne romboljon, hanem építsen. Hermann Antal dr. Nyilatkozat. Az 1848. évi XVIII. t.-c. 1. §. mindenkit felhatalmaz arra, hogy gondolatát szabadon nyilvánítsa. Ennélfogva a loyalitas azt hozza magával, hogy tűrjem a Szatmármegyei Közlöny kritikáját, mert nekem van hazám és lelkesedni tudok egy Andrássyért, Apponyiért, Kossuthért. Ha Szatmármegyei Közlöny szerkesztője csak ezt az álláspontomat venné sem hazát, sem Istent nem ösmerő socialísta bonckése alá, akkor hallgatnék, mert ő abban a táborban küzd — a melyikben a tömeg örömujongása között tiporta sárba a magyar lobogót — Welt- ner Jakab. Hallgatnék, mert hiszen az ő gáncsa — dicséret. Ellenben elégtételt vennék magamnak, ha dicsérne. De nem csak gáncsol, hanem azt is mondja, hogy én »körülbelül a második számuk megjelenése után szerződtem hozzájuk correktor- nak 30 koronáért és lelkem hazafias felháborodásával azt zsebre vágtam.« Magánügyeimhez mindenkinek, még a szerkesztő urnák is, hogy illő kifejezéssel éljek — coki! de hogy a nyilvánosság előtt bebizonyítsam, mennyiben valók ez állításai, becsületbeli kötelességemnek tartom tanukra való hivatkozással a tényállást következőkben előadni: Én december hónapban, tehát mielőtt a régi becsületes Szatmármegyei Közlöny politikai lappá alakult volna át, munkatársa lettem a lapnak oly feltétel alatt, hogy bár a Szatmármegyei Közlöny célja a béke és nem a hazát nem ismerő elvek hirdetése lesz, én politizálni még ekkor sem fogok. Hogy igy áll a dolog, olyan emberre hivatkozom, a ki becsületes és hazudni nem szokott és a mi fő, illetékes. Hivatkozom Róth Károly urra. Tehát nem áll, hogy a második számukhoz szerződtem. Róth Károly ur, a Szatmármegyei Közlöny kiadója fog mellettem bizonyítani, hogy január 14-én, mihelyt politikai lappá lett a Közlöny, azonnal kiléptem, mert Apponyinak lelkes beszédeiből a szerkesztő csak »hazaffyas« horkolást és szuszogást hallott. Pedig volt idő, talán egy hónapja sincs, mikor az »Egyetértés« cimü politikai lapnál dicshymnusokat irt azokról, a kiket most meggyaláz. Loyalitásból, mihelyt az első szám megjelent, a felelős szerkesztőnek Írásban adtam át kilépő nyilatkozatomat. De tudva azt, hogy a ki egy hónappal előbb még a függetlenségi párt kenyeréből élt és fehérebb kenyérért ott hagyta régi gazdáját; a ki megtagadja Istenét, hazáját, szüleit, rokonait, az képes lesz való tényeket is letagadni, Tóth nyomdatulajdonos urat vettem magam mellé tanúid. Ö a tanúm, hogy a felelős szerkesztőnek nem volt erkölcsi bátorsága nyilatkozatomat közölni. Erkölcsi épségem megóvása végett kénytelen voltam tehát a Szatmárvármegye igen tisztelt Szerkesztőjének szívességét igénybe venni. Ennél fogva tudta a Szerkesztő, hogy én az első szám megjelenése után azonnal kiléptem és mégis azt írja, hogy »körülbelül a második szám megjelenése után szerződtem hozzájuk.« A tisztességes és magyar érzésű emberek bölcs belátására bízom, ítéljék meg, mi a neve az ilyen eljárásnak. Nem felel meg a valóságnak, hogy correk- torjuk voltam!
