Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-12-27 / 55. szám
Nagykároly, 1906. december 27. 55. szám II. évfolyam. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. « MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ES VASARNÄRÄ A íwf Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a,~zzz Telefon szám: 58. ......... Hi rdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. Kéziratokat nem adunk vissza. ■■ Lapvezérlő-bizottság: Kovács Dezső dr., felelős szerkesztő. Vetzák Ede dr., Oózner Elek dr. Szerkesztő : Varjas Endre. Laptulajdonos: a lapvezérlő-bizottság. Előfizetési árak: Egész évre ........................... ................ Fé lévre .. .. .......................................... Ne gyedévre............................................... __ 2ZZH Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. Az első évfordulón. (f) A tájat megeste a hó. Szűziesen fehér, ártatlanul tiszta pely- hek hullottak alá onnan a magasból és eltakarták e sáros föld kiáltó szennyét, a meghalt élet roncsait, a pusztulást, mit a tél fagya vitt végbe. Karácsony hava megeste az ágakat s a fák fehér virágba öltöztek, mintha tavasz volna. Az ég kölcsönadta a földnek li- liomos ^tisztaságát, hogy ez betakarhassa vele sarát, és újra mocsoktalan legyen fehér ünneplőjében. — Bájos „téli rege,“ a mit Isten keze irt meg. Pedig azt hittük már, hogy nem lesz több ünnepünk! . . . Esztendeje — most is fáj a visz- szaemlékezés — eljött a komor ősz; rabló keze egymásután tépte meg virágos kertünket, fagyos derével rálehelt és mindennap hörgőbb lett a haldokló sóhaja. A fa lombjától vált meg, a mező virágaitól búcsúzott ; fönn felhők, lenn köd, sár, pusztulás. . . De nem téli rege ez! Való történet. Sötét história, a mit hóhérkéz illesztett nemzeti történetünk annyi sok fekete lapja mellé. Rongygyá tépték Hungária ezeresztendős palástját: az alkotmányt; megtaposták, végig hurczolták szennyben, sárban. És jött a tél, a despotismus hideg szele süvöltött. A tűzhelyeket, az országgyűlést, a sajtót feldúlták. A hol egy kis melengető láng még loboghatott: a vármegye volt. — Ez utolsó tűzhelyt is széthányták. Romok mindenütt. Mentség sehol. Törvénytelen kormány törvénytelen pribékjei császári biztosok gyanánt tolakodtak be a fellegvárba, a vármegyékbe; kioltották az utolsc) tűzhely pislogó tüzét is. — És jégmezőkön, kitéve az absolu- tismus fagyos szelének, az alkotmány megtépett foszlányai nélkül ott állt a nemzet. Hogy megdermedjen. Fegyver csörgés és szuronyok közepette. Ezt a fenyegető halált sokszor látta már Magyarország. Megszokta, hogy szembenézzen vele bátran. Igaz hogy most vérei szegezték ellene a gyilkot. Ott járt már szive fölött. Ez volt a legirtózatosabb. Az anya — szemben a fiú fegyverével. S ez a fegyver ellenségesen villogott; odaszegezve egyenesen a mellnek. Egy esztendeje épen most, a mikor már szúrásra, lövésre készen állt. A vármegyeház lépcsőházában csendőrszurony fogadta a megyeház urait s az emelet lakója, a nemzetgyilkos Nagy László, a megvesztegetett brávó, irtózat nélkül, Káin mosolyával nézte e megrendítő tragédiát. E hóhérnapok legszörnyübb kínjait Szatmárvármegye élte át. A hazaárulók leg- átkosabb alakja, az Ephialtesek legszörnyübb typusa, kit az ég átka ért: Kristóffy, innen lépett a guillotin mellé, hogy vérpadra hurcolja a nemzetet. Sötét terveinek cselszövő Biberachja, Nagy László, ennek a megyének szülötte. A francia forradalom legvészesebb eseményei gyermekmesék e rettentő emlékek mellett. Ott a féktelen zsarnokság ellen keltek föl a véres Ropespierre-ek, de itt hazá- jokra szegezték a fegyvert e gyilkos szörnyetegek. Oh, az. a nap, a mikor csak egy pillanaton múlt — és fegyver dörren, és honfivér festi meg a megyeház lépcsőit! Oh, az a nap, a mikor a józan bölcseség higgadt szava odavezette a vármegyét a zsarnok hatalom fegyverétől megszállott székházból a tornacsarnokba, hogy az átok szégyenbélyegét üsse a nemzet árulóinak homlokára — emlékezni mi jó reá ez évfordulón! A „téli rege“ jó véget ért. Elejét a nemzet szabadságát áruba bocsátó Judások Írták meg, de a végét a hon fölött őrködő isteni Gondviselés. Karácsony hava megeste az ágakat s a fák ismét virágba öltöztek, fehérbe, mintha tavasz volna. Az tg kölcsönadta e hazának liliomos tisztaságát, s ez újra felöltözött ezeresztendős alkotmányának mocsoktalan ünneplőjébe. . . . Az erdődi járás úti aktiója. Régi igazság, hogy szegény embernek a szerencséje is szegény. A kit a sors üldöz, a balkezü ember, bármibe fogjon is, — rosszul üt az ki okvetlen, — amikor azt hiszi hogy nagyon jót mivel, akkor követi el a legnagyobb badarságot. így vagyunk mi erdődi járás lakói. Civilizált országban, s annak egyik legelőkelőbb vármegyéjében lakunk. Járásunk mégis a senki szigethez hasonlít. Telve uttalan útvesztőkkel; helyiségekkel, melyek megközelithetlenek. Egy darab őserdő, melybe eljárnak vadászni nemes vadra, mandátumra, a saison végeztével azonban vége az érdeklődésnek is. Legfeljebb annyi impressió marad meg a következő saisonra, hogy oda bizony jól béllelt kabáttal s nagy csizmával kell majd ismét kirándulni. Ezt végre meguntuk. Beteltünk a sonntags jägerek örökös, s már annyira hallott Ígérgetéseivel is. Megmordultunk, felbuzdultunk. Jogot, reményt adott eme felbuzdulásra Szatmárvármegye alispánjának 8200/1905. sz. a. 1905 máj. 6-iki kelettel kibocsátott alispání jelentésének az a passzusa, mely azt hangoztatja, mikép a vármegyei úti alapra államsegélyként nyert 800,000 korona kölcsönből többek között a szatmár—erdőd bélteki útvonal is kifog építtetni. Természetesen, hisz ez a tengelye járásunknak. Járásunk központját, Erdődőt, sok iránnyal köti össze. Hittünk, reméltünk, bíztunk, boldogak voltunk. Egyik utóbbi közgyűlésen, jelenlegi alispánunk egy hozzá intézett interpellátióra (úgy tudjuk Kovács Jenő interpellált) szintén kijelentette, hogy igenis, a 800,000 koronás úti kölcsönből a fentebb említett útvonal is az elsők között leend kiépítve. Ezek után nem kétkedtünk többé. Sőt nem csak hogy teljes bizonysággal vártuk 1907. év rügy fakasztó tavaszát, mikorra az államépitészeti hivataltól nyert értesülésünk szerint is a fenti útvonal földmunkájának megkezdése egész határozottsággal megigértetett, — hanem evés közben megjött az étvágyunk, — s többre is reménykedtünk. Törvényhatósági bizottsági tagjaink kidolgoztak egy a járás legsürgősebben kiépítendő útjait vázoló emlékiratot. Ezen emlékirat gerince az, hogy „a Szatmárvármegye közönsége által törvény- hatósági utjai kiépítésére felvenni szándékolt 800,000 koronás kölcsön terhére csakis a szatmárhegy— erdőd—krasznabélteki, alig nehány kilóméternyi ut van tervezve az erdődi járást érdeklőleg“ (Emlékirat IV. pont 1,:) Most tehát, ez alapon, ebből kiindulva, s minthogy már ez úgyis meglesz, és pedig 1907-ben, kéri az emlékirat, hogy ezen fővonalból kiága- zólag, s ezt keresztezőleg, építtessenek ki a legsürgősebb, s leghalaszthatatanabb többi más ott megjelölt utjai járásunknak. Hurékával, nagy Isten hozottal fogadtuk ez eszmét. Midőn pedig az intéző bizottság arra hivott föl, hogy ezen memorandumot küldöttségileg nyújtsuk át pártolás, s atyai gondoskodásba vétel végett alispán és főispánnak, f. hó 14-én 80-an mentünk Károlyba, ezzel is dokumentálván, mikép igen is köz óhaj, s elodázhatatlan a megjelölt egy nehány ut kiépítése a fenti fővonalon kívül. Mennyire megadtuk azonban árát, étvágyunk úgy látszik szerfölött és idő előtti megnövekedésének ! Azon kívánságuknak, hogy a szatmár—erdőd —krasznabélteki útvonal sürgősen kiépitessék, — sajnos, nem tehetünk eleget, — mondja válaszában az alispán. Nem pedig azért, mivel ezen útvonal kiépítését úti tervből ministerium törülte. Hanem az eddigi tervezet szerint 800,000 kor. kölcsönből körülbelül 80,000 kor. fölösleg marad meg, abból aztán esetleg megkezdhetjük ezen, elismerem fontos, útvonal kiépítését, amint ez utóbbi alispáni jelentésemben is megvan írva. Risum teneatis ! Jól hallanak fülenk ? Ez a gyöngébbek kedvéért magyarra fordítva azt jelenti, hogy a 800,0000 koronából kiépíttetnek a lápi és más utak. Emberi számítás szerint ez az építkezés igényel mondjuk 10 évet. Akkor aztán, ha takarékoskodunk a 80.0000 koronával, egy- summa, mondjuk 80000 korona felesleg fog fen- maradni. Abból majd kiépítjük a ti utatokat, — ha ugyan megint nem törlik, s esetleg más fontosabb útvonal nem lesz majd akkor sürgősen kiépítendő. Vagyis járásunk szálló igéje szerint: „kikaptuk az országutát megint Lophágy felé“ ! Miért törülte a magas minisztérium utunkat, nem tudjuk, s kutatása nem is tartozik ránk. Alispánunk tehát nem tehetett egyebet, midőn re- gistrálta ezt a reánk valóban szomorú tényt, mint hogy biztatott a jobb jövővel. Fogadja is jóindulatáért hálás köszönetünket. E tekintetben térdet hajtunk főispán Ur Őméltóságn előtt is. Köszönjük nemes ígéreteit, s oly jól eső biztatását. A remény maga is egyik eszköze a sikernek. Azonban mi most már ránk nézve a helyzet ? Akciónk tovább folytatása az, hogy memorandumunkat alispán, főispán vezetése mellett küldöttségileg adjuk át a- minister Ur Őnagyméltó- ságának január- hóban. Visszük tehát Pestre azt az emlékiratot, melyben kérjük a járás minden útvonalának kiépítését, — csak épen a szatmár—erdőd—krasznabéltekit nem. Mondjuk, hogy sikerrel járunk, s a kilátásba helyezett 240CC0C0 beruházási kölcsönből juttatnak emlékiratunkban kért utainkra is. Ez az optima forma, ismerve főispánnnk agilitását, épen nem lehetetlen. Meg lesz tehát akkor a bükki ut, vígan kocog a szekér minden irányban a Bükkön, csak épen a járás központjába nem vezet köves ut, már pedig járásbiróság, szolgabiróság, nyártól kezdve adóhivatal, vasúti állomás, távirda, járási csendőrparancsnokság, pénzintézetek egyedül ott vannak.
