Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-11-10 / 45. szám
2-ik oldal. S Z A T M A R V Á R M E Q Y E. 4.=». szár.. el nem múló dicsőségét, az utódok soha el nem évülő kegyeletét. Javasoljuk továbbá, hogy inditassék meg szintén a vármegye égisze alatt a mozgalom a Ráköczi-kor ereklyéinek, emlékeinek szakszerű összegyűjtése iránt vár- megyeszerte. Nagyon sok ilyen rejtett kincsünk lehet e nagy vármegyében szerte- széjjel, ünnepelhetjük-e méltóbban nagy nemzeti hőseinket, mintha összegyűjtjük a velük és korszakukkal összeköttetésben álló emlékeket s megkísértjük megvetni alakjait egy a leendő vármegyei múzeumban létesítendő Ráköczi-szobának ? Időtlen idők óta nem volt olyan kedvező helyzet ezen tervek megvalósítására, mint a mai, a mikor a kuruc vármegye élén kuruc főispán, kuruc alispán áll. Legejső sorban az ő figyelmüket hívjuk fel tervezetünkre. A szatmár—mátészalkai vasút. Igen ^különös és meglehetősen indokolatlan idegességgel kezelik a szatmári ankétek és hírlapok a szatmár—mátészalkai vasút vármegyei segélyezésének kérdését, úgy tüntetvén fel a dolgot, mintha a vármegye vezetősége szembehelyezkedett volna a törvényhatósági bizottság határozatával és szándékosan huzná-halasztaná ez ügy mielőbbi dűlőre jutását. Miután pedig a vitába személyeket is belekevertek a hatás minél élén- kebb fokozása okából, szükségesnek tartjuk a tényállást a maga szürkeségében, száraz tárgyilagossággal ismertetni. A vita azon sarokpont körül forog, hogy a szeptember 6-iki közgyűlésnek a szatmár—mátészalkai vasút segélyezésére vonatkozó határozata nem lett kellő időben felterjesztve a miniszterhez s e miatt az októberi közgyűlés a pótadó megszavazását nem eszközölhetvén, egy egész félévvel, jövő májusra kitolatott az ügy elintézése. A szatmáriak e miatt első sorban a főispánt okolják, holott tudniok kell, hogy a főispánt, a vármegye közigazgatását illetőleg csupán ellenőrzési és felügyeleti jog, de nem egyszersmind cselekvési hatáskör illeti. Bizonyára tudomást szereztek a főispánnak azon, az októberi közgyűlésen tett deklarációjáról is, melylyel a nagykároly—margittai és szatmár—mátészalkai vasutak segélyezésére nézve megállapított junktimot az ügy újabb fejleményei folytán feloldhatónak jelentette ki. Felvagyunk hatalmazva annak tudomásul adására is, hogy a főispán ezentúl még fokozottabb mértékbon meg fog tenni törvényes hatáskörében mindent arra nézve, hogy a szatmár—mátészalkai vasút törvény- hatósági segélyezése tárgyában hozott határozat a kormányhatóság által mielőbb kedvezően intéztesék el. Az ügynek a vármeg'"3’ közigazgatást vezető alispán Sz-emeiyere vonatkozó része pedig, amint az ügyiratokból megállapítható, úgy áll, hogy a szeptember 6-iki közgyűlésre vonatkozó határozat a vármegyei Hivatalos Lap szeptember 27-iki számában jelent meg s október 21-én emelkedett jogerőre. A jogerőre emelkedés előtt pedig a felterjesztás semmi esetre megtehető nem lett volna. Végezetül megnyugtathatjuk a szatmári aggódókat abban a tekintetben is, hogy az 1886. évi XXL t.-cz. 10. §. igenis módot ad arra, hogy pótadó ne csak rendes, de rendkívüli közgyűlésen is megszavazható legyen. Semmi valószínűsége sincs tehát annak, hogy a jövő évi tavaszi közgyűlés előtt ez az ügy el ne intéztessék. A főispán intézkedni fog az iránt, hogy mihelyest a kormányhatósági jóváhagyó határozat meg- hozatik (ami rövid időn belül várható), e tárgyban azonnal rendkívüli közgyűlés hivassák össze. A Kölcsey-egyesiilei és a megyei muzeum. Évekkel ezelőtt az ecsediláp lecsapolása előtt a lápi muzeum eszméjét vetettem felszínre. Megmosolyogták, egyik-másik helyeselte — aztán elaludt minden. Lecsapolták a lápot elkergették róla a vadat, a költöző és költő madarakat — most már alig tudnók összeszedni e volt láp állati életét, halászati mesterségének fogásait, a lápi ember és falvak sajátos szokásait, szóval egy darab kultur- történelem kiesett Szatmármegye múltjából, hagyományaiból. Most midőn a Kölcsey-egyesület vezetése uj kezekbe került, a kezdeményezés energiáját az elhagyott mesgyék felé terelem. Mentsük meg, a mi még menthető e láp múltjából és teremtsünk, ha mindjánt a pokol fenekéről — megyei múzeumot. Ilyen gyönyörű, változatos geográfiái alkotásu, magas miveltségü birtok arisztokracziával és agilis, értelmes lakossággal biró megyének, a minő Szatmár — ne legyen múzeuma? Mikor még Dévának is van ott lenn a Szörényi bánság szomszédságában. Van pedig olvan történelmi és régészeti társasága, hogy ritkítja párját az országban. Igaz, hogy ez Sólyom-Fekete alispán és Téglás Gábor érdeme. A kettő elhalt, de müvük él és hirdeti a maroknyi magyarság hősi küzdelmét Hunyadban a múltért, a művelődésért, a hazáért. Ha Kassa tudott pompás palotát építeni a felsőmagyarországi múzeumnak, szorítsunk egy kicsike szobát valahol a megyeházban a leendő megyei múzeumnak s abban egy fülkét, egy sarkot a lápi muzeum tárgyainak. Majd idők múltán e szobából kerekedik ki a megyei muzeum is. Hogy miként, arról máskor egy más czikkken. Most egyelőre csak annyit, hogy a megyei mo- nographia soha sem fog megszülethetni — előzetes tudományos gyűjtés nélkül. Összetákolni lehet könyvet, pláne magas honorarium fejében, de értékes, hasznavehető, évtizedekre szóló munka amúgy hevenyében el nem készül. igazolták s a Magyar Géniusz egyik legszerencsésebb politikás alkotásának tüntették föl Károlyi Sándor müvét. Nem adott annyi jogot a nemzetnek, olyan önállóságot a magyar államnak, mint a bécsi béke. De 1606-ban Magyarországnak egy hatalmas birodalom, Törökország volt szövetségese, 1711-ben ellenben egyedül állt alig két és fél millió, végtelenül elszegényedett lakosságával, puszta falvaival, kimerült anyagi erejével. E helyzetnek felelt meg a szatmári béke, de az a kevés is, amit adott, a végromlástöl való szerencsés menekülés volt. Hosszú időre elveszett ugyan az állami önállóság minden lényegesebb kelléke, de a szatmári egyezség alapján a magyarság békés munkával, értelmiségével és verejtékével lassanként visszatudta hódítani hazája elidegenedett részeit, virágzó polgárosodás színhelyévé birt varázsolni sok száz mértföldnyi puszta területet, megvalósította a kuruczok prog- rammjának azt a leglényegesebk kívánságát, hogy Magyarország magyar maradjon. “ így, a tárgyilagos történelmi kritika szemüvegén áttekintve, két évszázad távolából, harmonikus egészbe olvad szemünk előtt a kuruc történet fejedelmének alakja környezetének kiváló alakjaival. A majtényi emlék bánatos, de semmi módon ki nem kerülhetett végakkordja annak a kimondhatatlanul fényesebb jövő reményében harsogtatok: harci dalnak, amely a tiszabecsi rónán tüzelte első harcra a szatmári magyarokat, zempléni tótokat, máramarosi ruthé- neket, Rákóczi vitéz katonáit. A tiszabecsi diadalmas átkelés emlékére emelt oszlop három év óta áll. Le:ep- lezése nagy ünnepség között ment végbe, de azóta el van hagyatva teljesen. Okozhatjuk ezért magunkat is, kik felállítva az emlékoszlopot, azt hittük, ezzel teljesen kimerítettük hazafias kötelességünket, de talán okoltatjuk a közbejött, viharos, mindenre, csak békés hazafias ünneplésre nem alkalmas időket is. Hogy e mulasztást jövátegyük, hogy állandóvá, egyre intenzivebbé, folyton szélesebb körökre kiterjedővé tegyük Rákóczi kultuszát vármegyénkben, felvetjük azt a gondolatot, hogy terjesztessék indítvány Szatmárvármegye törvényhatósági bizottsága elé a célból, hogy a vármegye hozzon határozatot julius 14-ének, a tiszabecsi ütközet évfordulójának évenként, vármegyei ünnepély keretében megülése iránt, amely ünnepély a vármegye bizottságának, városoknak, községeknek, egyesületeknek, tanintézeteknek bevonásával hirdesse évről- évre megújuló lelkesedéssel Rákóczi soha Eme Istentől rendelt nagyok közzé tartoznak a mai napon széles e hazában ünnepelt férfiak is: Thököly, Vay és a legnagyobb mindannyinál II. Rákóczi Ferenc az ő édes anyjával, a fenkölt szellemű Zrínyi Ilouával, aki férfihez méltó állhatatosságot és hősiességet tanúsított úgy a harcokban, mint a megpróbáltatás napjaiban. Rövid beszédemben nem terjeszkedhetem ki az egész kor előadására, de a főszereplők keretében mégis vázolom a kort is, mert ennek ismerete nélkül az egészet s az egyént sem Ítélhetjük meg heljesen. Késmárki Thököly Imre volt az elsősorban, ki a 40 évig ;artó kuruc-labanc világ küzdelmét bevezette, az alkotmányért és a vallásszabadságért fegyvert fogott, miután már előtte a békésebb törekvések meghiúsultak. Thökölyi az Árvaváraljáról Erdélybe menekült ifjú az erdélyi fejedelem védőpajzsa alá menekült honfiakkal kezdte meg a harcot; de milyen harc volt ez ! A magyar a magyar ellen emelte fegyverét, a honfi a honfi ellen támadt. Az ádáz küzdelem eleinte sikerrel járt, s már eredménnyel kecsegtette a nemzetet, midőn az 1861-i országgyűlés gyors feloszlása a remény fakadó bimbaját oly hirtelen megsemmisítette, mint az ősz első dere a viruló rózsát. Thökölyi és hívei a törökben bizakodtak, Kara Musztafa nagyvezére tői várták ügyük jobbrafordulását, ki épen Bécs elfoglalására indult. A küzdelem megindítása előtt vette feleségül Zrínyi Ilonát, I. Rákóczi Ferenc özvegyét. . ! A nagyvezér csatlakozásra hivő levelét szi-1 vesen fogadta Thököly, engedett a felhívásnak, de törvényeinket is szem előtt tartja, mert a haza határát át nem lépi, bár a török erre ösztönözte. Útja Pozsonyig diadalmenet vala, itt azonban szerencséje elvált tőle. A török balsikerü támadásával az ő szerencsecsillaga is aláhanyatlott, mit legjobban mutat és igazolt a török fogságba jutása Nagyváradon. A fogságból utóbb kiszabadul, meghívja utolsó csatáját Heisler tábornok ellen Zer- nyistnél, csillaga újra felragyog, Erdély ura lesz, de ezen felragyogása csillagának azt jelezte, hogy végleg leáldozik és soha többé felkelni nem fog. Erdélyből kiszorítva a töröknél talált otthont, s utóbb feleségével itt fedte be a hant hült tetemeiket, feleségét 1703-ban, az övét 1705-ben. A felvett küzdelmet folytatni és a befejezéshez juttatni, ez a feladat Thökölyi mostoha fiának, II. Rákóczi Ferencnek jutott osztályrészül. A nagy ősökhöz méltó utód 1676. március 27-én született Borsiban, Zemplénmegyében, mely oly sok nagy férfiút és honleányt adott a hazának. Atyja 1. Rákóczi Ferenc, anyja a már említettük Zrínyi Iiona. Ilyen kiváló két családból, melyek mindegyike martyrokat mutathat fel a nemzeti jogokból vívott harcokból, valóban csak a honszeretettől égő fiú származhatott. Nagy veszteség volt reá nézve, hogy édesatyját korán elvesztette, akit a bécsi börtön és a kiállott igaztalan üldözések korán sirba döntöttek. Az atyai kéz szerető és irányitó hatását utóbb is nélkülöznie kellett, midőn anyja Thökölyi Imrével kelt házasságra. A fegyverzörrej csakhamar kiszólitotta Thökölyit csendes köréből, majd az anyának is Munkácsra kellett vonulnia gyermekeivel, s itt tanította saját példájával kis fiát a hazaszeretetre és áldozathészségre. Láthatta itt a kis Rákóczi, hogy mint védi éveken át Munkácsot édesanyja a német ostrom ellen; meg is maradt az oktatás szivében egész életére. A vár elvesztése után az igazi megpróbáltatások kora vette kezdetét ; anyjával és nővérével Bécsbe vitték, majd szüleitől, testvéreitől elválasztva a neuhausi kolostorba került tanulás céljából. E kolostorban és hésőbb Prágában élt több éven át, de a nélkül, hogy az idegen nevelés a legkevésbbé is csökkentette volna szivében a nemzetéhez, hazájához való ragaszkodást. Megtanult tűrni, a méltatlanságot békésen elviselni, de magyar maradt testestül-lel- kestül. A nagykorúságot elérvén, hazatért birtokaira idegen származású nejével a hessenrheinfelsi gróf leányával, ki férje eldalán lelkes magyar nővé lett. Lesújtó volt a kép, mely hazájában szemei elé tárult. Az elnyomatások, az üldözések napirenden voltak ; a névleg felszabadított országban az idegen zsoldosok és kapitányaik zsarolták és nyomogatták a köznépet úgy, mint a nemest. Ily közállapotok nem maradhattak reá hatás nélkül, s midőn Bercsényi látogatásai alkalmával a többi vidék helyzetét is lefestette előtte, felébrédt az érzékeny lelkében szunnyadozó honfiúi bánat, érdeklődni próbált a haza sorsának javítása iránt, de alig tette meg az első lépést, elárulták, kiragadták szerető nejének karjai közül és a bécsújhelyi börtönbe vitték, hol előbb anyai nagybátyja szenvedte el a martyrhalált nemzetéért, hazájáért.
