Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-10-27 / 43. szám

2-ik oldal.

SZATMÁRVÁRMEGYE.

43. szám

Rákóczi elmondhatta: „már tudom, hogy találkoztak oly magyarok, akikkel lehet életemet hazám szabadságáért inkább feláldoznom, mintsem bujdosásra adnom kesergő, koporsómig gyásszal beborított fejemet.“

Az áthidalhatatlan űrt azonban, mely az osztrák politika és a magyar államiság közt fennállott, ez a magyar áldozatkészség nem tölthette be. Akadtak, — szórványosan ugyan, — de ép’ a hatalmasok között, kik az osztrák politika túlkapásait türelmesen nézték, sőt segítették. Stepney angol követ Eszterházy herceg nádorról mondja, hogy nem az alkotmány őre, hanem annak a kijátszója.

S hányszor ismétlődött épen vezető államférfiaknál ez a felfogás az újabb időben? Szívfájdalommal kell beismernünk, hogy a régi osztrák politika, hogy „ebet ebbel maratok“, a legtöbbször bevált. Vagyis, hogy nem az ellenség ereje, hanem önfiai ásták a magyar nemzeti nagyságnak a sírját!

Rákóczi Ferenc kora azonban épen azért felemelő, mert a lelkesedés általános, kevés a kivétel. A nemes magyar zemzetnek megújultak régi sebei. Isten és a haza szolgálatában egyesítették a lakókat rendi és vallási különbség nélkül. A kuruc zászlók alá sietett a pór, nemes és főnemes, katholikus és protestáns egyformán. Andrássy Miklós ferenc- rendi páter a nagyszombati diákokból alkotott szabad csapatot. Ebergényi huszárjai a Rajnától, Deák Páléi Olaszországból siettek haza.

Csakis igy érthető, hogy az a 200 gyalog és 50 lovas, akikkel Kis Albert és Esze Tamás a Beszerikek alján Rákóczit fogadta, 50—100 ezerre emelkedett. A kanászok, gulyás, borbély és paraszt vezérek helyét pedig a főúri vezérek foglalhatták el. Nem kell kicsinyelnünk azonban e paraszt vezéreket sem, mert hisz nagy eszményekért küzdöttek, az eszmények pedig hősökké avatták őket.

Csodálatos kor, amelynek dicsőséges és szomorú eseményei egyaránt megragadok és tanulságosak? Rákóczi Ferenc nemes alakja örök példája a hazaszeretetnek, áldozatkészségének, a nemzetért

való önzetlen munkálkodásnak, a vitézségnek, a nemzeti büszkeségnek, a lelki állhatatosságnak és a kitartásnak. Alakja már régen a legendás alakok közé tartozik. A magyar népnél a népszerűségben Szent Lászlóval és Hollós Mátyással osztozik. A Rákóczi név a magyarnak bújában vigasztalója, örömében lelkesítője. A daliás kort követő szomorú napokban a nagy adóterhekkel s az idegen, zsoldos katonaság kicsapongásaival folytatott küzdelemben egyedül a tárogató és a Rákóczi nóta voltak azok, a melyek lelke egyensúlyát fentartották, a melyek a szebb jövő hajnalát eléje varázsolták. De csak addig, mig a bécsi kormány ezt a csekély örömet is meg nem irigyelte tőle s a tárogatókat össze nem szedette!

Dagaszthatja-e jobban valami a magyar szivet, mint midőn a Széchenyi gyűlés fényére és azt ott megnyilatkozó nemzeti egyetértésre gondolhatunk. A nagy fejedelmet hírkoszoruzta vezérei környezik. Sorjában tűnnek elő a hősök. Bercsényi gróf, a főgenerális, amint büszke tekintetét a jövőbe vetett bizalommal hordozza körül. Károlyi Sándor gróf, a Leopold császár vadászleopárdjainak bőréből készült kacagányban. A rettenthetetlen Vak Bottyán oly félelmetes ezüstüs baltájával. Eszterházy és Forgách grófok, Balog Ádám és Bezerédy Imre, a „legjobb bajvívó.“

Gyalogosok, huszárok, gránátosok, palotások tarka serege alkotja a kíséretet. S nem valami lélekemelő-e már maga a gondolat is, hogy a vezér és a sereg mind magyar volt?

Ki hitte volna akkor, hogy néhány év múlva a fejedelem Lengyelországban Péter cártól várta a nemzeti ügy fellendítését. Igaza volt a munkácsi cigánynak, midőn imigyen búcsúzott: „Mégy — mégy felséges fejedelem! Itt hagyod a vagyont, keresed ? nincsent.“

Valóban nem látta többé viszont hazáját. A nemzeti függetlenség önzetlen képviselője nem tudta rászánni magát, hogy újra rabigába hajtsa fejét. Lemondott egy kis királysággal felérő vagyonról, le családi boldogságáról, csak hogy lelkének legszentebb eszméit, amelyekkel a köznek áldozott, ne keljen megtagadnia !

Belső embereinek jó része követte a száműzetésbe, mert mint a derék Mikes írja „nagyon szerették a fejedelmet.“ Sírva búcsúztak a hazai földtől s szomorúan gondoltak a dal szavaira:

A merre a tenger zug.

A merre a szél jár.

Csillag lehanyatlik,

Ott nyugszom meg én már.

Konstantinápolyban, a Szt.-Benoit egyházban pihentek a nagy fejedelem haló porai egész mostanáig. Tört reményeinket rejtette az elfeledett sir. Most egy lépéssel közelebb jutottunk reményeink teljesüléséhez, hogy a nagynak földi maradványait megbecsülni tudjuk.

Nem kell felednünk, hogy nemzeti erényeink megtestesülésének a legnagyobb képviselője aludta örök álmát idegen földben. Pirulhatunk, hogy annak, ki mértföldekre terjedő földbirtokát a hazáért, a haza szabadságáért hozta áldozatul, még néhány lábnyi földet sem tudtunk oly hosszú időn át adni.

De talán olvad a sziveinket takaró jégburok, oszlik a világos látásunkat elzáró homály. Magunkhoz tértünk: félő tisztelettel hódolunk dicsőiilt nagyfejedelem a Te és hűséges bajtársaidnak porladozó csontjai előtt.

Találjanak azok megnyugvást a hazai földben. És sírotok legyen mindenkor intő példa a hazaszeretetre, az önzetlen munkára s az áldozatkészségre, így talán megérhetitek, hogy szabad hazában nyugosztok meg majd, kik szolgák lenni nem tudtatok!

Közgyűlés után.

Nagykároly, okt. 26.

(pl.) Nagy politikai átalakulások után, mint a milyen a múlt és a jelen évben Magyarországon lezajlott, mindig kell több-kevesebb idő a dolgok uj rendjének stabilizálódásához. Mert a hatalomról lekerültek félrevonulása, esetleg ellenzékbe menetele nem történik meg anélkül, hogy különösen azok, a kiknek a hatalom árnyékában pihenni életfeltétel volt, ne tegyenek kísérletet az uj rendszerbe való belehe- lyezkedésbe, a mi akár sikerül, akár nem,

dúltam és éjjel-nappal tartó folytonos gyors utazás után Munkácsra megérkeztem.

Itt sem időztem hosszú ideig és miután j a tanácskozás helyében és a kiséret számában mindketten megegyeztünk, Vajára, (Szabolcs vármegyében. Az emlékezetes találkozás Vay Ádám kastélyában 1711. jan. 31-én történt.) egy Tiszántúli faluba mentem, ahová már Pálffy megérkezett. Nem emlékezem vissza, de nem is kell elmondanom ama mindenféle szépen- hangzó szavakat, amelyekkel a császár bőséges ígéreteinek elfogadására felszólitolt, amelyekkel az ország szabadságáról és annak teljes helyreállításáról biztosított, csakhogy én arra határozzam el magam, hogy a császárnak levelet Írjak és békét kérjek.

Arra ösztönzött, hogy Bécsbe követet küldjék, amely követség elvállalását, ha a né- ! metek kezest adnak, Károlyi a maga részéről elhatározta, én meg, nehogy bármit is meg- i kiséretlenül hagyjak, a levél megírására tökéltem el magam.

Nem tudom, Uram, magamban visszafoj- I tani, ki kell előtted tárnom lelkemnek belső J háborgásait, melyek nyugtalanítottak, melyek ide-oda hánytak a nyomorúságoknak és aggodalmaknak ebben a viharában, amelynek lecsillapítására lomhán és langymelegen néha napján hozzád is menekültem, de mert jobban bíztam az emberi segédeszközökben és saját okosságomban, nyugalmamat nem találhattam meg. A rendeknek tett esküm megtiltotta, hogy lemondjak az erdélyi fejedelemségről, ennek megtartására a tisztesség és hiú dicsőség sarkalt; előreláttam az örök száműzetésnek nyomorúságait, ha ezen feltételt nem fogadom el, valami erős reményem sem volt arra nézve, hogy engem az általános európai békébe be fognak foglalni. Bár a franciák királya ismételten hozzám intézett leveleiben biztosított arról, hogy nélkülem nem fog békét kötni, tudtam, hogy fegyvere már nincs abban a hely- j zetben, hogy a császárt erre kényszerithetné.

ték a nyomorult népet. A tél dühöngött és oly sűrűn hullott a hó a földre, hogy a járt útról alig térhetett le a lovas is. Faluról-falura vándorolt a menekülőknek ez a tömege, mely paraszlkocsikra szorult, egyik része a megélhetés eszközeit, más része a biztonságot keresvén a hegyeknek és pocsolyás vidékeknek félreeső helyein. A katonaság elhagyta zászlóit, hogy családját megmentse és táplálékot nyújtson neki. A népnek és a bujdosóknak siralmas panasza zúgott fülembe. A félig mezítelen katonaság a kemény fagytól megdermedve odahagyta állomáshelyeit; ez fegyvere, amaz lova, mindnyájan a hiányos zsold miatt terjesztették be igazságos panaszaikat, s a katonai szolgálat teljesítéséhez nem annyira az akarat és a hűség hiányzott, mint inkább a lehetőség.

Ügyeimen való ezen aggodalmaim közepette csak a moszkvai cár által Ígért külföldi segítségbe vetett bizalmam maradt meg, aki, miután Poltavánál legyőzte a svéd királyt, (1709 jul. 9. verte meg Nagy Péter cár XII. Károlyt) Lengyelországba vonta vissza seregét, mig őt magát a szomszédos Oroszországba várták.

Már jóval előbb összeköttetést keresett az én közvetítésemmel a francia királlyal, s ez összeköttetés megvalósításáért megígérte, hogy egész seregével segítségemre lesz. E feltételt a francia király is elfogadta, s ezért a Pálosból hazatérő követemet (Vetésyt) a fentneve- zett fejedelemhez küldtem, hogy a francia király nevében biztosítsa a cárt a tárgyalás megkezdésének hajlandóságáról és értesítse ezen ügy elintézésére a francai királyhoz küldendő ünnepélyes követségről. Nem ok nélkül reménykedhettem tehát, hogy az ő segítségével a magyarországi ügyeket helyre fogom állítani.

Ezért Bercsényi grófot, a szövetséges ország főgenerálisát és helytartómat Lengyelországba küldöttem, hogy ezen ügyet elintézze, én magam pedig Munkácsra vonultam, hogy a háborút folytassam.

De az ellenség — miután csekély fáradsággal Szolnokot (1719 okt. 19.) és Egert (1719 nov. 29.) megvette — átkelt a Tiszán, hogy a német seregnek Erdélyben állomásozó részével egyesülve, engem bekerítsen. Ezért tábornokommal és a Tiszántúli részek parancsnokával, gróf Károlyival tanácskoztam és megengedtem neki, hogy Pálffy grófhoz, a császári sereg parancsnokához levelet írjon, s reményt nyújtva a békére, igyekezzen fegyverszünetet kieszközölni.

Károlyi előadta, hogy Pálffy, ki teljhatalommal rendelkezik, József császár rendeletéből hajlik ugyan a békére, de kér, hogy időnyerés és a tárgyalás előmozdítása céljából személyesen érintkezzem vele, s hogy ezen ügyet elintézhessük kéthetes fegyverszünetet ád, melyet esetleg továbbra is kifog terjeszteni,hogyha én erre határozom el magam. Ez az előterjesztés nem volt ment minden nehézségtől; akivel tárgyaltam, magyar ember volt ugyan, de a németeknek szolgája; bíznom kellett benne és kiszolgáltatnom magam neki pusztán az ő szavára, amelynek megtartását meghiúsíthatták a németek, akik már megszokták a magyaroknak tett ígéreteket különféle ürügyekkel és mentségekkel kijátszani; de másrészt zaklatott a szükség és az önszeretetnek az a dicsősége, amely meggyőzött engem arról, hogy a végvonaglásban levő haza mellől eltávoznom nem szabad.

Könnyen beláttam, hogy igen kis haszon mellett sokkal nagyobb kár származhat ebből, de nem akartam, hogy avval vádoljanak, hogy bár az ország zaklató szükségben van, én személyemet mégis inkább képzelt, mint valóságos veszedelmeknek sem akarom kitenni, s ha a felajánlott egyezkedést visszautasítom, azt mondhatják, hogy én az alkalmat a jó békekötésre elmulasztottam. Magamnak ez a megnyugtatása győzött minden érven, és minden késedelem nélkül zivataros éjtszakán, midőn igen sűrűn hullott az égből a hópehely, elin-