Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-08-11 / 32. szám

Nagykároly, 1906. augusztus 11.

32. szám.

II. évfolyam.

MEGJELENIK LZH13NT 33 E IST SZOMBATON.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kölcsey-utca 21. sz. a. Hivatalos órák : minden délután 2-tól—5-ig.

—Telefon-szám : 9. -e— Hirdetések jutányos áron közöltetnek.

Nyilttér sora 40 fillér. Kéziratokat nem adunk vissza.

Lapvezérlő-bizottság:

Kovács Dezső dr,, felelős szerkesztő.

X. Szabó Albert dr., Vetzák Ede dr., Gózner Elek dr.

Laptulajdonos: a lapvezérlő-bizottság.

Szerkesztő :

Varjas Endre.

Előfizetési árak:

Egész évre . 8 kor. Félévre ... 4 kor. Negyedévre

..........................2 kor.

Le

lkészeknek, tanítóknak, jegyzőknek és a IX., X., XI. fizetési osztályba sorozott tisztviselőknek egész évi előfizetési összeg beküldése mellett 5 kor.

.«j*. Egyes szám ára 20 fillér.

Közigazgatási reform.

III.

Nagykároly, aug. lü.

(—cs.) Második igen fontos félté- ■ tele a régi alapokon újjászervezendő vármegyei közigazgatás jóságának, megbízhatóságának és pontosságának a tisztviselők választása iránti eljárásnak gyökeres megreformálása.

E reform főelvéül azt kivánnók törvénybe iktatni, hogy az alispáni állás kivételével minden egyéb vármegyei tisztviselői állásra élethossziglan történjék a választás.

Különös és szakköreink érdeklődés hiányára jellemző tünet, hogy ebben az irányban, a tisztviselők élethossziglani választásának elve mellett, nemcsak közvélemény ki nem képződött, de komolyan nem is foglalkoztak vele, annak dacára, hogy autonomisták és centralisták közt már a múlt század negyvenes éveiben megkezdődött a harc és annak dacára, hogy ezen kérdésnek a fentebb jelzett értelemben megoldása mig egyfelől és látszatra tetszetős áthidalás a két ellentétes álláspont között, másfelől és lényegre a leghatékonyabb erősítője a tisztviselők politikai, közigazgatási, sőt társadalmi függetlenségének s ez által igen lényeges biztosítéka a közigazgatás minden oldalról való hozzáférhetetlenségének.

Csak annak a fatalizmusnak, a mely- lyel a magyar politikai közvélemény negyven éven át várta a vármegyék ön- kormányzatának előbb-utóbb, de feltétlen bizonyossággal bekövetkező megsemmisítését — tulajdoníthatjuk, hogy a megoldásnak ezzel a módozatával senki sem foglalkozott komolyan, sem a kormány, sem a vármegyek körében.

Alkotmánybiztositási szempontból lehet másodrendű e kérdés, de talán nem csalódunk, ha nem csak lehetségesnek, hanem szükségesnek is tartjuk, hogy a küszöbön áltó reform ebben az irányban is kiterjesztessék a közigazgatás javításának szempontjából.

Paradoxonnak látszhatik, hogy az uj intézmény első paragrafusaid egy kivételt akarnánk az általános szabály alól törvénybe iktatni: értjük ezalatt az alispán kiemelését a többi tisztvisélők státusából s ezen állást illetőleg az eddigi hat évenként megújuló választás rendszerének érvényben tartását továbbra is.

E kivételt kizárólag politikai indokokkal támogatjuk. Hogy egy, ha nem is egészen precíz, de a megérthetést elősegítő hasonlattal éljünk, úgy tekintjük az alispánt szemben a politikai jogokat gyakorló vármegyével, mint a minisztert a politikai felelősség szempontjából szemben a parlamenttel; a tisztikar többi tagjainak pedig olyasféle poziciót adnánk,

mint a minővel a minisztériumok adminisztratív személyzete bir.

Az alispánnak hat évenkinti újra választása módot ad a törvényhatóságnak arra, hogy első tisztviselője személyének megválasztásával kifejezést adjon politikai elveinek is.

A közelmúlt eseményei képezik tárgyi alapját e kívánalmunknak.

Láttuk azt, hogy az országnak úgyszólván minden vármegyéjében az alispán magatartása adta meg a nemzeti ellenállás mértékeit és tónusát. Csak igen kivételesen lordult elő olyan eset, mint Szat márvár megy ében, a hol nem az alispánnal, hanem az alispán nélkül, majd egyenesen az alispán (dien kellett a vármegyének politikát csinálni.

Sajátságos eredményeket okozott az alispánok állásfoglalásának különbözősége az egyes vármegyékben. Csak egykét példát említünk. Nem egy szinma- gyar vármegye (Heves, Borsod például) a küzdők második harcvonalába került, abba a csoportba,1 a mely csupán elvi ellenállást folytatóit. Viszont a legszélsőbb határokig menő küzdelmet láttunk részben nemzetiségi vármegyéinknél. Abauj, Zemplén, Nógrád, Bars, Hont példáira elégha hivatkozunk.Hogy menynyire döntő volt az alispán állásfoglalása, erre nézve csak Sopronvármegyé- nek, ennek a nemcsak körülbelül 50°/0- ban nem magyar nyelvű, hanem gazdasági és kulturális tekintetben már csak földrajzi fekvése miatt is jelentékenyen osztrák befolyás alatt álló vármegyének esetére utalunk, a hol országos meglepetésre szélső, tényleges ellenállást fejtett ki a törvényhatóság kizárólag az alispán hazafias agitációjára.

De miért keressünk példákat a távolból, mikor saját vármegyénk alkotmányvédelmének története is egész tömegét szolgáltatja a tanulságoknak? Ki nem emlékezik arra a mindent lenyűgöző hatalomra, a melylyel Szatmárvár- megye volt alispánja a harc első idejében elnyomta a vármegye igazi akaratát? Csak ebben az egészen a zsarnokságig fajult alispáni hatalmaskodásban találhatjuk magyarázatát annak, hogy ugyanaz a Szatmárvármegye, a mely felrázva, hazafias öntudatra ébredve 1905 szeptemberében fegyelmi vád alá helyezte, állásától felfüggesztette a nemzet- ellenes kormány Zsoltijában álló alispánját, — a mely 1905 decemberében egy- hangn határozattal tagadta meg megyefőnökké lett alispánjától a joghatóságot — ugyanez a vármegye 1904 decemberében még óriási többséggel szavazott bizalmat Tiszának a november 18-ikai csínyért.

Úgy hisszük, már e példákból önmagától folyik a következtetés. Az alispáni állásban foglalt hatalmas befolyást politikai vonatkozásaiban a vármegye irángitó akarata alá kell helyezni.

Ne az alispán vezesse politikailag a vármegyét, hanem a vármegye politikai elveinek legyen hű kifejezője az alispán, így a személyekben rejlő, a dolog természete szerint könnyen fogyatékossá váló biztosíték helyébe intézményes biztosítékot nyerünk ezen irányban is az alkotmány védelmére.

Ebből az okból tartjuk elengedhetetlenül szükségesnek, hogy az alispán szabályosan meg-megujuló időközökben alávesse magát a vármegye politikai bizalmi szavazatának.

A többi tisztviselőre nézve, mihelyest az alispán politikai álláspontja a törvényhatóság akaratától van determinálva, a politikai indok megszűnik első rendű fontosságú lenni, mert hiszen olyan vármegyei berendezkedés, ahol a tisztviselők a közgyűlés és az alispán ellen csinálhatnának politikát, egyszerűen képtelenség. — A politikai indok helyébe a tisztviselőknél a közigazgatási lép, mely pedig feltétlenül az élethossziglani választás elvének megvalósítását követeli.

A gyakorlatban igaz, úgy áll a dolog, hogy az eseteknek kevés százalékában fordul elő az, hogy a szolgálatra alkalmas tisztviselők tisztujitáskor kibuktassanak. Ám maga a lehetőség, hogy ez megtörténhetik, elegendő ok arra, hogy elvileg lehetetlenné tegyük azt a jogtalanságot, mely érdemes tisztviselőket csupán a törvényhatósági bizottság szeszélyéből vagy egyes érdekcsoportok alkalmi egyesüléséből érhet.

Külön foglalkozunk azokkal a bajokkal, a melyek a törvényhatósági bizottságok helytelen szervezetéből erednek, — de már e helyütt is reá kell mutatnunk e bajok egyik legjelentékenyebbjére, arra, hogy a tisztviselői állások betöltésénél szavazata, lényeges befolyása van azon vármegyei és községi alkalmazottak egész tömegének, akik szolgálati alárendeltségi viszonyban állanak a választás alá kerülőkkel szemben. Hogy ismét saját vármegyénkből vegyük a példát: 1904-ben Szatmárvár- megyében még 150 körül volt a kör- és községi jegyzők, községi bírák és egyéb a szolgabirói hatóság alatt állók száma a törvényhatósági bizottságban. Hogy azután a dolgok természetes folyása szerint mennyire károsan befolyásolja a közigazgatás pártatlanságát és szigorúságát az, hogy olyanok felett kell törvényt tenni, a kiknek a jóindulatára előbb-utóbb rászorulunk — bővebb magyarázatot igazán nem igényel.

Az élethossziglani választással, ha e választás a helyes elvek alapján megreformált törvényhatósági bizottságtól származik, mindezen bajokon segíthetünk s lehetővé tettük a tisztikarnak, hogy egyfelől korteskedni, másfelől kegyeket keresni ne legyen kénytelen, hanem kizárólag tisztviselői funkcióinak élhessen.