Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-07-14 / 28. szám
2-ik oldnl SZATMÁRVÁRMEGYE. 28. szám. natikus csoportját. Ha igen — jó az ő saját érdekükben. Ha nem: országos mozgalom induljon meg a nemzetiségi törvény eltörlése iránt, az egyenlő jog, semmi kiváltság jelszava alatt. Ha szükséges, megindítjuk a mozgalmat mi, az ország egyik legveszélyesebb helyzetben levő vármegyéje, mert hiszen csoda-e, ha mi vagyunk leginkább torkig az apró Catilinákkal ? A Nagykárolyi—£rendrédi ut. Régi igazság, hogy a kinek nincsenek, vagy gyengék érvei, az személyeskedni szokott. Ez az igazság valósul meg Dr Adler Adolf és Papp Béla válaszában, melyet a Nagykároly és Vidékében múltkori cikkünkre adtak. Mi nem érezvén magunkat érvek tekintetében gyengéknek megkísértjük az ügyet a tárgyifagosság medrébe vissza vezetni. Nevezett urak vastag betűkkel nyomtatott főérve, hogy ők kötelességüknek ismerik a függetlenségi kereskedelmügyi miniszter és függetlenségi főispán utipoliíikáját támogatni. Ez a dolgok ismerője előtt felette nevetséges beszéd, mert az eszme, melyet támogattak Hiero- nimy szabadelvű párti minisztertől eredt majd később mint Vörös László haladópárti miniszter leirata is tárgyaltatott. Legkevesebb köze hozzá Kossuthnak volt. De ha igy is volna a felhozott indok épen 48-as szempontból nem érv. Mit ítéltünk el az eddigi kormányzatban leginkább? A szolgai meghunnyászkodást a miniszter és más felsőség előtt. Akik most is ezt az elvet hirdetik azoknak adnak tápot, kik már is fennen hangoztatják, hogy nincs rendszer csak személy változás. Aligha csalódunk ha azt merjük állítani, hogy maga Kossuth előtt simpathikusabb az olyan 48-as, ki ellene szavaz az ő javaslatának, ha más a meggyőződése, mint a ki annak ellenére is meghajol előtte. Az igazi függetlenséginek nem szabad meghaj- lót ismerni a közérdek rovására, mint a hogy nem ismert az elleninditványt tevő Ilosvav Aladár alispán, pedig őt a párt köteléken felül még hivatali kötelék is veszélyezte. Mostani kormányzatunk tisztessége szempontjából határozottan vissza kell utasítanunk azt az érvelést, hogy a kérdéses utat felkellett venni azért mert különben a minisztérium illető ügyosztálya megneheztel és megvonja támogatását egyébb törekvéseinkben tőlünk nem tételezzük fel kormányhatóságunkról, hogy ezt a hangulat és nem a közérdek vezetné és hogy az mint egy szeszélyes asszony akkor tenne csak valamit nekünk, ha valamivel jó kedvet csinálunk neki. A mi kormányunk, a független magyar kormány nem járhat el igy. Ő feltétlenül respektálja jogainkat, ha azt az ő óhajtása ellenére gyakoroljuk is. Hogy N. Szabó Antal és Nagy László mit csináltak ahoz a mi lapunknak semmi köze. Tény, hogy a nagy károlyi járás nagyon mostohán részesült a megyétől utakban és épen azért indokolt ha teljes erővel dolgozunk a Nagykároly—Érendrédi ut mellett és érthetetlennek tartjuk, hogy egy nem létező, képzelőDe a tiszteletes ur már nem figyelt egyikre sem. Észrevette, hogy Vilmát kihívta a szolgáló s most egyre azt leste, mikor jön be Vilma ? És olyan viszás feleleteket adott a hozzáintézett kérdésekre, hogy még hallani is szörnyűség. E közken a házasságra terelődött a beszéd. A mamák nekiestek a papnak : — Hát csakugyan föltett szándéka, hogy nem nősül? A pap nevetve mentegetőzött: — Engedelmet kérek, sohasem mondtam, hogy előre föltett szándékból nem nősülök, hanem, mert annak nagy akadálya van. — Akadálya?! — No igen. Tetszik tudni, olyan gyáva vagyok, hogy a magam bátorságából ugyan meg nem mernék kérni egy leányt sem. De, ha akad bátor leány, aki engem kér meg, Isten ucscse — elveszem. Erre a meglepő kijelentésre még meglepőbb dolog következett. A kötekedő Ella és a gerlicehangu Elza mamája egyszerre kiáltott fel: — Ézennel ünnepélyesen megkérem a tiszteletes urat a leányom részére. A pap zavarba jött. — Jaj Nagysádkáim! igy megint csak nem jó. Kettőt nem' vehetek feleségül. Épen akkor lépett be Vilma. Paula néni egy kezeügyébe eső hamutálcát nyomott gyorsan a leány kezébe. — Vidd csak a tiszteletes urnák! látod, mindjárt a pokrócra ejti a hamut. désen alapuló pártérdek indokából, városunk vezető emberei feladják ezt a törekvést. ők azt mondják, hogy bízunk a miniszterben, hogy ennek dacára is megkapjuk tőle a Nagykároly—Érendrédi utat, mi nem bízunk, mert nincs alapunk reá. A miniszteri leiratokból látható, hogy a minisztérium nem lelkesül a Nagykároly—Érendrédi utért és épen azért önként sohasem fogja megadni, kényszeríteni azonban kényszerithettük volna, ha, mi pedig mindaddig nem fogadjuk el az Érendréd— Reszege—Piskolti utat, mig ő a másikat nem biztosítja. A fegyvert Adler Adolf és Papp Béla urak kiadták a kezünkből, maradt nekik a remény és bizalom, nekünk pedig a semmi. Adja Isten, — városunk érdekéiben hőn óhajtjuk — legyen nekik igazok, váljék a remény és bizalom, melyért a biztos positiot feladták — valósággá, de mi nem hisszük, hogy igy legyen és ezen esetre felelőssé tesszük őket Nagykároly város egy fontos érdekének könnyelmű feláldozásáért. Felhozzák válaszolók, hogy a kormány a törvény értelmében maga is felvehet egy utat a törvényhatósági úthálózatba. Ha ez csak úgy menne, nem kérnék már tőlünk negyedszer a felvételt, de a jog még nem jelent a joggal való erőszakoskodást legkivált oly kormánynál, mint a mostani. De különben ennek felvetése nem is aktuális, mert hisz az alispáni ellenjavaslat az volt, hogy vegyük fel az Érendréd—Reszege—Piskolti utat a törvényhatósági úthálózatba, csupán kiépítését kössük azon időponthoz, midőn a Nagykároly—Érendrédi-ut dolga biztosítva lesz. Hogy a közgyűlésen elő sem jött a dolog, az nagyon természetes. Felette naiv ember volna az, ki Nagykároly város érdekeinek védelmét a közgyűlés idegen többségétől akkor várná, mikor az állandó választmányban saját fiai megbuktatták. A többi szavazó nem lévén nagykárolyi ember, nem is vonhatjuk őket kérdőre nagykárolyi érdekek mellőzéséért. A piaristák ügye. — A városi tanács levele a tanárkar ellen. — A helyi lapokban a városi tanácsnak jul. 3-án tartott üléséből keltezett s a kegyes tani- tórend kormányához intézett levele jelent meg — alkalmat adva bizonyos szülői körökből eredő, megfontolatlan és gyanúsító kifakadá- sokra és alacsony vádaskodásokra. A melyek természetszerű és bőséges tápot nyertek a városi tanács levelének ama — a leggyöngébb kifejezéssel élve legalább is meggondolatlan kérelmében, hogy mivel a főgymnásiumban oly tanerők alkalmaztatnak, a kik a tanítás és bánásmód szempontjából méltán kifogás alá esnek s okot szolgáltatnak arra. hogy az iskola jó hírneve veszélyeztessék« a rendkormány ezentúl »teljesen kifogástalan és lelkiismeretesen nemes hivatásának élő tanári karral« cserélje ki a mostanit. Vatóban megdöbbentő úgy a levél, mint a tanács eljárásának módja. Vádról, súlyos, főbenjáró vádról van szó. Vilma gyanútlanul szótfogadott és mert máskép nem fért hozzá, a pap vállán keresztül tette eléje a tálcát, miközben kénytelen nagyon közzel hajolni hozzá. Éljen! — harsogott diadalmasan Paula néni — ez oszt a leány! Lám, megkérte a tiszteletes urat. Késő, késő, — akadékoskodott az Ella mamája. Semmi késő! — pattogott Paula néni. Nem úgy kívánta a pap, hogy a mamák kérjék őt meg, hanem hogy a leányok. És Vilma az egyetlen leány, a ki meg merte tenni. Vilma ezalatt csak bámult, nem értett az egészből semmit, de a pap rögtön felfogta, hogy Paula néni épen a legkritikusabb percben jött segítségére. Hálás pillantást vetett az öreg hölgyre, aztán mosolyogva fogta meg a piruló Vilma kezét. Igenis hölgyeim, Vilma nagysám megkért engem, igy hát nőül kell hogy vegyem. Vilma csak most értette meg a dolgot egészen, de neki is tetszett a néni furfangja és most már ő is ráhagyta, hogy úgy van. No hát szemtelen egy teremtés ez a Vilma ! határozták a leányok egyhangúlag maguk közt, de azért a legderültebb arccal gratuláltak neki, mint ha szívből örülnének a szerencséjének. Csalán. ^\^ a mely becsületében támad meg egy tizenöt tagból álló, tiszteletreméltó testületet, a nélkül — s ezt hangsúlyozzuk, — hogy ez a megvádolt testület előzetesen megkérdeztetelt volna, hogy védelmezhesse magát. Tehát Ítélet róluk de nélkülök. És ezt egy egész város vezető testületé cselekedte a legelemibb jogszokások betartása, a mindent meghallgató igazságosság érvényesülése nélkül! Másrészt veszedelmes következményűnek tartjuk ily szorosan belső ügyet, konc gyanánt a nyilvánosság elé dobni, mert ennek kellő higgadtság nélkül való tárgyalása az elfogult és érdekelt szülőket, diákságot és a mindenből botrányt csinálókat a tanári kar szükséges erkölcsi tekintélyének megsemmisítésére vezeti; s hogy ez az ifjúság tökéletes erkölcsi züllését idézi elő, szükségtelen bizonyítanunk. Kétszeresen komoly felelősség illeti tehát e miatt a városi tanácsot, hogy mindezt meg nem gondolva ily követ vetett a vízbe, a melyet száz köles sem húz már ki. Mindezeket tovább nem fejtegetve egy elfeledett szempontra hívjuk föl a figyelmet A piaristák nem ma idekerült bevándorlók és bolyongók. Kétszáz esztendős, becsületes, erőt megfeszítő, heroikusán önfeláldozó munka fűzi őket össze e város múltjával, a melynek története az övék is. A Károlyi grófok alapítása óta idekerülve kezűket le nem vették az ekéről, kitartottak a pestises időben, lelkesítettek az elnyomatás éveiben, 'tanítottak ezreket, hazafiakat; magyarosítottak iskolában, templomban ; becsületes, vallásos, erkölcsös népet neveltek, generációkat képeztek ki, védő várai voltak a magyarságnak, és az iskolában és templomban végzett, tiszteletreméltó munka mellett még a társadalmi téren is oly kulturális, emberfölötti munkát végeztek, a mely nélkül Nagykároly ma nem állana a műveltség ama fokán, a melyre e közéje telepitett nagy szellemi tőke dús kamatozása következtében eljutott. Egyesületek keletkeztek, szellemi, művészi élet indult meg s hogy ennek mozgatói, kezdeményezői, munkásai a piaristák voltak jórészben és azok ura is — mindenki előtt ismeretes. És hogy mindezt önzetlenséggel, a város anyagi megterhelése nélkül cselekedték, az is köztudomású. Rendházuk és iskolájuk az alapitó gróf Károlyi család bőkezűségéből épült fel, ellátásukról is jórészben a grófi család gondoskodott. Hogy az uj főgymnásium szintén a Károlyi grófok, az állam, a piarista rend, a társadalom és csak részben a város költségén épült fel — az is ismeretes. Hogy a tanártestületnek pusztán hat tagját dotálja a város évi 4800 írttal — a melyből, ha világi tanárok működnének, alig kerülne ki két idősebb tanár fizetése — a városi költségvetésből mindenki meggyőződhetik. Hogy a költségvetés szerint a város a gymnasium föntartásához összesen 15110 koronával járul, de beiratási- és tandíjból ugyancsak a gymnáziumból 13940 koronát bevételez és igy a főgymnásium a városnak egy évben csak 1170 koronájába kerül -- ismét megolvasható a városi költségvetésből, —- Hol van város, a melynek egy főgymnásium évenkint összesen 585 forintjába kerül?! Bizony furcsa hála a városi tanács részéről a legenyhébben szólva — ez a megfontolatlan és tapintatlanul nyilvánosságra hozott levél a kétszázesztendős, lelkiismeretes munkáért, így fizet a jelen a mullért! Mi bizony arcpirulással nézünk a városi tanács e letagadhatatlan tényére. E tény indokolása az, hogy a gymnasium tanulóifjúságának száma esztendőkön át 45 százalékkal hanyatlott, a mi egyedül a tanártestület bűne — már eme levél szerint. A tanulóifjúság számának maximuma 360 volt, ma 293. Ez bármely mathematikai számítás után is csak 20 százalék. Hogy lehet tehát mégis ily könnyelműen odavetett számmal dobálózni egy komoly vezetőségnek, a melynek lelkiismeretességére van bízva egy város szellemi és anyagi haladása ? ! Csak tájékozatlanságnak tudjuk be a városi tanács e számítását, valamint a tanulóifjúság csökkenésére vonatkozó súlyos vádat. Az iskola népességének hanyatlása másokból ered. Az alapitó Károlyi Sándor gróf a gymnasium mellé még egy convictust is akart létesíteni; a terv azonban halála miatt meg nem valósult. Mennyi tanítás e kétszázesztendős múltból szóló hangban! Convictus, internátus kell! A vidéki szülő mindenesetre azt nézi, hol helyezheti el fiát lelkiismeretes felügyelet alatt, de mégis olcsón. A hol internátus van, ott nyugodt lehet a felügyeletről és egyúttal az ellátás is olcsóbb. Sőt e convictusban alapítványok vannak, a melyeket a jó tanuló elnyerhet és igy vagy teljesen ingyen, vagy féldijon végeztetheti a szülő a gyermekeivel tanulmányait.
