Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-06-02 / 22. szám
2-ik oldal. SZ AT MÁRV ÁRMEGYE. sza m lent tisztviselők óriási többsége adta meg ugyan az irányt, de a mely a közgyűléstől kapott hatáskörében határozott akkor, a mikor egyetértve a tisztikar zömével, hatályukban fentartotta az összes tiltó határozatokat s nagyszabású széles körű akciót indított meg az iránt, hogy a tisztviselők fizetése hosszú időre biztosítva legyen. Károlyi István gróf az 1906. évre a fizetések felerészét magára vállalván, a tisztviselők támaszkodva az augusztus 3-iki közgyűlés határozatára, nyugodtan nézhettek szembe az abszolutizmus erőszakával. És ekkor épen a legkritikusabb pillanatban, a mikor az elvállalt kötelezettség teljesítésére jött volna a sor, vált ki a tisztikarból egy töredék, mely a tiltó határozatok ellenére elismerte ugv Nagy Lászlót, mint az általa törvénytelenül kinevezettek és helyettesítettek joghatóságát, teljesítette rendelkezéseiket s ez által ilíuzóriusokká tette saját hatáskórét illetőleg a vármegye összes tiltó rendelkezéseit. Szükségesnek tartottuk ezeket összefoglalva emlékezetbe idézni akkor, a mikor Szatmár- vármegye közgyűlési termében nehány nap előtt határozatlan és bátortalan hangon ugyan, de mégis szót emeltek a szolidaritásból kilépett tisztviselők védelmére. Ez az összefoglalásunk, reméljük minden tárgyilagos bíráló előtt kétségtelenné teszi, hogy e védőknek nem volt igazuk s a vármegye törvényhatósága csak úgy járhatott el helyesen, a hogy eljárt: a fegyelmi eljárást megelőző vizsgálatnak az összes bejelentett tisztviselők ellen való elrendelése állal. ügy hittük, maguk az e kérdésben érdekelt tisztviselők fogják kérni elrendelni maguk ellen a fegyelmi eljárást, de mert ez meg nem történt, a közgyűlésnek kötelességet teljesített határozata meghozatalával, A törvényhatósági bizottság ezzel a maga részéről be is fejezte működését. A fegyelmi eljárás megejtésére hiva■ró tott faktorok előtt lessz helye annak, hogy az érdekelt tisztviselők mentségüket előadják s védekezzenek. Bizonyára méltányolni fogják e hatóságok az összes méltánylandó körülményeket s igazmondásukban megnyugodhatik a vármegye közönsége. Pünkösd. Irta : Varjas Endre. A Lélek eljött. Lángoló tüze szikrázva gyújtott s a félénkből bátor, a gyöngéből erős, a tudatlanból bölcs, a tévelygőből hivő lett. A röpködő lángnyelvek bevilágítottak a caesarismus őrjöngő világába és a Lélek viharzó, zúgó szele szertefujta az önzők, gőgösek, tobzódók, paráznák, a nyomorultak, nyögő rabszolgák, összegyötörtek kéjes és undok, sötét és panaszos eireusát. A nagy játéknak vége. Tisztább, igazabb, emberi élet kezdődik. Meghalt a test pompázó, érzékies vágyaival; meghalt a nagy Pán. A Lélek lángnyelvei, pusztító és tisztító tűzcsóvái felgyújtották Vénusnak és Bacchusnak templomait. A fertőző mocsár kiszáradt és a tavasz tiszta lehelete szűzies virágokat hivott életre. A fáradt emberek erőre kaptak, a hideg lelkek lángra lobbantak. A Lélektől ujjászült apostolok megbontogatják a régi világ hideg, érzéketlen, nyers, anyagi és önző Capitoliumát, hogy az összeomlott romokon a nem ismert szeretetnek, a szikrázó szellemnek, az örökkévaló Léleknek oltárát állítsák fel. És mennyi áldozó ennél az oltárnál! — Szüzek: Agnes, Caecilia, a kik a mosolygó életet adják oda; martyrok: István, Sebestyén és még egy légió vérükkel öntözik; aszkéták, remeték: Antal, Pál, a verőfényt, a kényelmei áldozzák föl; a Szent Fereneek vagyonukat, a gazdagságot, pompát dobják oda; a nagy szellemek: Ágoston, Tamás, Bernát veszedelem, tűrni és elnézni ezt az állapotot. Bár tennének róla, akiket illet! Mint dagály a partot, úgy önti el a lapoknak minden tárgyát, a politika hatalmas áradata. A magyar sajtó sok sok bűnét expiálta az utóbbi két évben politikai működésével. Itt már csakugyan a lapok teremtették a közhangulatot, nem megfordítva. Kivált a krajcáros és 4 filléres lapok óriási tömege. Olvasni kapat- ták a falusi népnek olyan rétegeit, mely eleddig idegenkedett a betűtől. Nagy rész — talán a legnagyobb — jutott a nemzeti küzdelemből a napilapokra s a hazafias sajtó felfogta és becsülettel teljesité fontos hivatását. Aki pedig ingadozó avagy kétszínű: annak nem olvasmányában, hanem jellemében a hiba ! Aki érett észszel, komoly megfontolással csatlakozott valamelyik politikai irányhoz, annak meggyőződése nem üres szappanbuborék, amit elfuj egy lehellet. Az éretlen meg csak hadd ingadozzék: eszmék forrongásából alakul ki az egyéni meggyőződés. Van azonban az újságnak egy roppant hibája, mely idővel szinte megbocsáthatlan bűnné sulvosbul. E bűne: a hallatlan nyelvrontás. Csak ugv szórják lapjaink az idegen szavakat és kifejezéseket, ott is, a hol semmi szükség nincs rá, A mi nyelvünk, hál Istennek, nem szorul az idegenre. Magyar nyelven írni, gyönyöi'üség és boldogság. Dús, tartalmas, kifejezésteljes, drága nyelv ez. Heves indulatra mint lágy érzelemre, mély elmélkedésre s könnyed csevegésre egyaránt van hangja. A gondolatok világában nincsen fogalom, melyet kifejezni szegény volna a magyar nyelv. Mégis a mi újságírónk csak úgy kapkod más nemzetek elhullatott nyomorult morzsáin. És az iró megrontja az olvasót. Az a bizonyos boltoslegény szépen utána mondja, amit olvasott. Hát neki az szabad! 'Nincs miért tartózkodnia, hiszen ő csak beszél. Más az irás! Büntetést kellene szabni arra, ki ok nélkül rontja olvasói tiszta nyelvérzékét. Varjas szerkesztő ur, ha jól tudom, a magyar nyelv- és irodalom tanára. Természetes, hogy mindenkinél mélyebben átérzi, milyen nagy kárvallás eshet ebből a csúf majomkodásból. Utal is rá igen szellemes módon. Nem ejt egy zokszót se, hanem példát mutat reá, hatalmas, világot teremtő gondolataikkal O o tömjéneznek: a koldus és király, gyermek és aggastyán, a kunyhók népe s a paloták nemessége egyaránt tüzet gyújt ennél az oltárnál. És elhalt minden jaj. A rabszolga nem érezte az ostort, az ember a tövist; halódó gyermeke mellett az anyát nem tépte a fájdalom; az éhező elfelejtette az éhséget, a koldus rongyait, a szegény a nyomorúságot. A Lélek élt. És megtanított mindé- neket arra, hogy ez az élet még nem befejezett, csak kezdete egy másik örökkévalónak. A milyen a bevezetés, olyan lesz a folytatás is. Ezért simult el ebben a praeludiumban minden dissonantia: az önzés, a bűn, a kegyetlenség. A vágyat a remény, az anyagot a szellem, a testet a lélek váltotta föl. Az emberek nem csak néztek, de láttak is. És volt világosság, a melynek fényessége bevilágított e földi élet vak éjszakájába. ★ Hova tűnt el a zengő Glória ? — Fájdalmas hangok panaszos nyögése sikong az élet fojtó levegőjében. Föléledt vágyak korbácsa űzi a testet. A kiaszott mezőkön nem terem virág. Emberek rohannak el egymás mellett és nem állanak meg, hogy bekötözzék a látott sebeket, a melyekből patakonkint ömlik a vér. Panaszos hangok verődnek össze s a zavaros kiáltásokban nincs egyetlen reménylő sem, csupa kétségbeesett üvöltés. Az eget felhők takarják el és soha fölfelé nem nézve csupán itt lenn, a földön botorkálnak — sárosán, kimerültem Meghaltak a nagy gondolatok s a lángeszű geniek helyett imbolygó lidércfény után futnak . . . Hallgatnak Darwinra, olvassák Nietzschét, Zolát és Gorkijt. A kik gondolkoznak, tétlenek. Meg- senyvedt imákkal, zsibbadt közönyösséggel, elfásult szívvel nézik, mikép éledtek föl a messze múltnak gyűlöletes hogy ir meg a magyar újságíró csak egy tárcát is. Ha ő nem átallotta megírni, ne restelje az olvasó szembe nézni vele. íme itt van tollhegyére szedve: mind benne van abban az egy tárcacikkben s egytől-egvig onnan kiírva: »Aesthetika. physika, Konzerv, orthographia, Téma, perifériák, Charlatánok. poéták Paedagogus, vivarium, Universalis tragikum. 12. Pult, terminus technicus, Szalon mathematikus, Talentumok, poémák Heros, antodidacták. Polyhistor, história Foliánsok diplomata. 25. Moloch, philosophia, Fázis, belíetristika, Dramaturgia, dogmák, Professzoros ideák. Privilégium, kathedra, Theologus, legenda. 37. Kaleidoskop, extractum, Apercn, klikk, komikum, Intelligens, classicus. Lexikon modern chaos, Kritikus evolutió.» 49. Ugy-e mily sok szép magyar szó ?! Igazán mesteri formát adott Varjas a gondolatának e pompás példa-irással. Hathatósabb gúnnyal alig lehetne bírálni az újságot, mely éppen ekkora pazarsággal szórja az idegen gyomot. Gúnyja amily finom, olyan vágó. Bár megszívlelnék valahára akiket illet. Valahára bizony, mert régen volt mikor jó Révai Miklós hires szózatának lesújtó hatásával foglalta el magyar irodalmi tanszékét az egyetemen: »Uraim, nem tudunk magyarul beszélni.« Az igaz, hogy még akkor ő is, ezt is latinul mondotta: »Nescimus hungarice loqui!« Somossy Miklósné. gvanánt fölállított körben maradjunk : Franklin, Heine, Cobden, Schlieman, Livinstone boltoslegényekből lettek. Bizony, ha Istenadta tehetségét maga műveli ki az ember, különb lehet annál, kinek hígvelejű fejébe az iskola tölcséren át kanállal tömné a tudományt. De hiába, ha hiányzik a tiszta ész, mely azt felfogja. Azt pedig az iskola nem adhat. Spiritus flat ubi vult! Azt is olvasnunk kell, a mélyenjáró, nevezetes cikkben, hogy az újságnak: » ........nem vo lna más hivatása, mint kielégíteni a hirszom- jas, csacska embereket, a kiváncsiakat, az aprókat, a hirhordókat.« Kételkedni e tételben nem is merek; csak azt találom erősen kérdésesnek, hogy amennyiben szent igaz, hogy amiként művelt emberek társaságában manapság a szociáldemokráciától a spiritizmusig mindenről szó esik, vájjon a hírlapok szertecsapongó kalózkodása« teremtette-e ezt a szellemi divatot‘l Hátha éppen ellenkezőleg az uralkodó irány formálja igy a lapokat ? Élet és irodalom folytonos, eleven kölcsönhatást gyakorol egymásra s a napi sajtó bizonyára legérzékenyebb, legfogékonyabb hajtása az irodalomnak. S ha azután arról beszélünk, amit olvastunk........ va nnak akiknek ez tetszik. Nem is olyan rég időben, hölgytársaságban csak igen keveset beszéltek akármiről, de annál többet mindenkiről. A rendszeres újságolvasás óta legalább barátnőink helyett Koburg Lujzát, Chimay Klárát szóljuk. Az urak is beszédközben mintha kevesebbet szórnák már ma az ismert terminus technikusokat: quint, ász, Béla, ultimo, volát!« Következik a nehéz vád: a tudatlan, vagy könnyelmű újságíró lekicsinyli nemzeti történelmünk legfényesebb lapjait. Százszor igaz szomorú valóság! De, óh jaj ! a könyvek sem különbek! Volt már alkalmam nyilvánosan is beszélni ez égbekiáltó tényről, de soha nem lehet azt elég sokszor országgá kiáltani. Egyenesen meghamisítják a történelmet. Csak aki nem sajnálja a fáradságot felkutatni az eredeti okmányokat, csak az látja mi az, ami nem pirul nemzeti történetírásnak hirdetni magát. S ha már igy a nagyfejüek, — lehet-e csodálni az apró nemzedékek amely esetleg olyan szerencsétlen volt, hogy csak ”e hivatalos történelmet tanulta is ismerni. Nagy mulasztás, súlyos
