Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-05-26 / 21. szám

21. szám.

SZATMÁRVÁRMEGYK.

8-ik oldal.

Még egy nyílt levél.

Gőnyei István nagykárolyi főszolgabíró az •alábbi nyílt levelet bocsátotta ki a vármegye- bizottsági tagokhoz:

Tekintetes törvényhatósági bizottsági lagur!

A folyó évi május hó 29-én tartandó törvényhatósági bizottsági közgyűlésnek — tudomásom szerint-— egyik tárgyát fogja képezni, az előbbi kormány, főispán, alispáui helyettes rendeletéinek végletekig ellent nem álló vármegyei tisztviselőkkel szemben foganatba veendő megtorló intézkedés tárgyábani határozat hozatal is; — minthogy ezen tisztviselők közzé vagyok sorozva én is, — továbbá, minthogy más ut ez időszerint nem áll rendelkezésemre, melyen a nemzeti ellentállás alatti magamtartásáról tekintetes bizottsági tag urat tudomásba helyezhessem, engedje meg, hogy azt egész tárgyilagossággal s lehetőleg röviden ezúton közöljem s kérjem tekintetes bizottsági tag urnák — a tényállás ösmerete alapján — igazságos elhatározását.

A tekintetes törvényhalósági bizotiság s a vármegyei tisztikar által, a nemzeti ellentállás tárgyában hozott s velem közölt, vagy azokról tudomást szerzett összes határozatainak magamat mindenekben alávetettem, azokhoz szigorúan alkalmazkodtam. — mindaddig, mig a vármegye főjegyzője állásától föl nem függesz- tetett, hivatalából úgyszólván erőszakkal el nem távolittatott, — mindaddig, mig a hivatalomhoz beosztott szolgabirák egyike nyugdíjaztatását és betegségindokábóliszabadságoltatását nem kérte, másika pedig hivatalomtól való végleges távozását náilam be nem jelentette; — midőn azonban ezek megtörténtek. — hivatalomban egyedül maradván, — azon indok által vezéreltetve, hogy járásomat esetleg idegen egyén vezetésére hagyni nem szándékozhattam, sem járásom közönségét annak kitenni nem akarván, hogy ügyeiknek intézésére arra illetékes tisztviselő rendelkezésre álljon, elmentem a vármegye akkori főispánjához s nálla bejelentettem, hogy bár administrative rendeletéit jövőben elfogadom s azok tárgyában a törvényes és szabály- szerű intézkedéseket megteendem, de semminemű oly rendeleteket — jöjjenek bárkitől — melyek az állami adók behajtását célozzák, vagy meg nem szavazott újoncok előállításánál való közreműködésemet kívánják, végrehajtani nem fogok, azoknak magamat alá nem velem, éppen úgy, mint semmiféle helyettesítésre nem vállalkozom.

Egyben folyó évi február 27-én kelt — s ugyanazon napon ajánlott levélben postára tett

— jelentésemben, Ilosvay Aladár — akkor már állásától felüggesztett vármegyei főjegyzőhöz bejelentettem, miszerint:

»tekintve, hogy a változott viszonyok folytán a tisztviselők további ellenállásával a kitűzött cél — nézetem szerint — el nem érhető, — továbbá«

»tekintve, hogy mint a megélhetésre elegendő magán-vagyonnal nem :biró tisztviselő

— családom eltartása "céljából tisztviselői fizetésemre vagyok utalva,« — s végül különösen

»tekintve, hogy — a változott viszonyok figyelembe vételével — a 25 évi szolgálatommal megszerzett nyugdíj igény-jogosultságomat a bizonytalanságnak családom megélhetése érdekében ki nem tehetem,«

»folyó évi március hó 1-iől a vármegye főispánja, valamint az általa helyettesitett főjegyző — mint alispán-helyettes — törvényes rendelkezésének magamat alávetem s azokhoz alkalmazkodni fogok.«

Ugyanezen jelentésemben kértem a vármegyei főjegyző urat, hogy bejelentésemet illetékes helyre juttatni s közreműködni szíveskedjék arra nézve, hogy a hatvanas-bizottság által részemre is folyósított fizetés és átalányok folyó évi márc. 1-től beszüntettessenek.

Ez a tényállás, mit bármikor hivatalos adatokkal is igazolni tudok ; — s ha azon ok miatt — mert a törvényt, törvénynek tartottam, s az 1886. évi XXI. t.-c. 64. és 65. §-ai rendelkezései miatt állásom — s különösen a 25 évi tisztességes szolgálatom után szerzett nyugdíj-igényem elvesztése által családomat a nélkülözésnek kitenni lelkiismeretem nem engedte, — vág)7 azon ok miatt — mert folyó évi március 1-től kezdve a kormány közegeinek — administrativ természetű — s a törvényekbe nem ütköző — rendeletéit elfogadtam, azok tárgyában intézkedtem s azoknak jelentést tettem éppen úgy, mint a hogy az ellentállás alatt a törvényhatóság, illetve annak képviselője magának a kormánynak hason-ter- mészetü rendeletéit elfogadta s azok tárgyában intézkedett, s hozzá jelentést tett, — vagy azon ok miatt, — mert a kényszer-helyzetnek engedve az ellentállást a végletekig nem vittem s ezt nyíltan bejelentettem, — s ezen okok figyelembe vételével — elitélhető vagyok, — ám Ítéljen el a tekintetes törvényhatósági bizottság, nekem hazafiui s egyéni lelkiismeretem akkor is nyugodt marad, miután semminemű hazafiatlan, vagy törvénybe ütköző cselekedetet el nem követtem, senki állására nem vágytam, s magamnak semmi irányban jobblétet biztosítani nem szándékoztam, csupán a megélhetésem jelenlegi alapját óhajtottam — a törvények korlátain belül •— megtartani.

Tisztelettel maradok.

Nagykároly, 1906. május 12-én.

GŐNYEI ISTVÁN, főszolgabíró.

Ezen nyílt levél hangja ugyan sokkal kevésbé provokáló, mint volt pl. az Ilosvay Endréé, súlya mindazonáltal abszolút semmi sincs, mert hiszen vörös fonalként húzódik rajta keresztül, hogy Gőnyei úgy Nagy László, mint Majos Károly törvényes joghatóságát elismerte és hogy az elváltait szolidaritást csak addig tartotta, a mig az kijelentésekből állott, — a tények terén egy lépést sem tett az ellenállókkal, sőt igyekezett magát közülök mentői hamarabb kikapcsolni.

Az Adler-ügy.

Adler Adolf ur rellektál a »NK és V.«-ben azon kommentárunkra, melylyel a lapunk múlt heti számában közreadott nyilatkozatát kisértük. Ezen rellexiói »Nyilatkozat« alcím alatt lapjának »Apróság« rovatában jelentek ugyan meg s igy aggályaink lehetnének kijelentéseinek komolysága iránt, de a nyilatkozat hangja annyira öntudatos és provokativ, hogy mig egy részt komolyan kell azt vennünk, másrészt kötelességünk önérzettől duzzadó kijelentéseit kellő értékükre leszállítani.

Tulajdonképen sem az ügy, sem a személy nem elég súlyos ahhoz, hogy a részletes velük való foglalkozást igényelné, de miután mind a kettő össze van fpnódva a nagykárolyi függetlenségi-párt elnökségének kérdésével, a politikai közerkölcsök parancsolta szükségesség ismételten visszatérnünk ez ügyre, bármily keményen eltilt is attól minket Adíer ur, megtagadván tőlünk a jogot, hogy személye és tettei felett bírálatot mondjunk.

Talán némi joggal panaszkodhatnék Adler ur kritikánk vélt élessége miatt, ha azon ténve, hogy Lányi igazságügyi ügyvivőhöz kérvényt intézett, magában álló jelensége volna a nemzeti ellenállás idején tanúsított magatartásának. Mert hiszen egy hibát mindig lehet menteni, különösen, ha az expiálás hátsógondolat nélküli, őszinte szándéka fűződik a beismeréshez. Ám a dolgok ugyanazon csoportjára vonatkozásban elkövetett több cselekmény joggal teheti kérdésessé a hangos önbizalom megnyilatkozásának jogosultságát.

Feltűnést keltett annak idején, a nemzeti ellenállás harcainak leghevesebb küzdelmei közepette, hogy a midőn Kristóffy József volt belügyi ügyvivő az itteni kir. járásbíróság előtt volt kocsisától bepereltetett, a Nagykárolyban gyakorló 17 ügyvéd közül épen Adler urat, a függetlenségi párt elnökét szemelte ki perbeli képviselőjéül, holott az ügyvédi karnak városunkban több, politikailag jóval kevésbé, vagy egyáltalán nem exponált tagja van nála.

A feltűnés csak fokozódott az által, hogy Adler ur ezen, megbízója közt és közötte a dolog természete szerint érintkezést maga után vonó s méltán bizalminak mondható megbízást el is vállalta s a volt ügyvivőt, kinek nevét Szatmárvármegye székházának márványtábláján fekete fátyol teszi olvashatatlanná, ma is képviseli e perben.

Feltűnést keltett, hogy a Brebán-ügy szereplői, Merts Imre és Kiriíla Adolf, kik Adler ur ügyvédi irodájában voltak alkalmazva, kiket Demidor Ignác jogtalanul letartóztatott és csendőrökkel Szatmárra kisértetett, s kiket a hazafias társadalom egyértelmű szimpátiája kisért tömlöcükbe, kiszabadulásuk után »hirtelen kiléptek« Adler ur irodájából. Az egyik ideiglenesen, a másik véglegesen.

Feltűnést keltett, hogy a midőn Nagykároly város képviselőtestülete 1906. március

25-én az igazán fenyegető veszély küszöbén a fogyasztási adók be" nem fizetésének kérdése felett határozott, ismét Adler ur volt az, a ki a befizetés pártjának szóvivője volt s kinek függetlenségi pártelnöki minősége bizonyosan nagy részt követel magának abból a sajnálatos és nemzeti ellenállásunk egyetlen szépséghibáját képező faktumból, hogy a fogyasztási adók befizetése tényleg jelentékeny szótöbbséggel elrendeltetett, dacára annak, hogy előbb ugyanazon közgyűlés Adler ur hozzájárulása és pártolása mellett majdnem egyhangúlag megtagadta a fogyasztási adók befizetését akkor, a mikor a kérdés sokkal akadémikusabb volt, mint a jelzett március 25-iki gyűlésen és annak dacára, hogy a függetlensegi-párl társelnöke, Papp Béla a második szavazás alkalmával is következetesen előbbi álláspontja, a nem fizetés mellett szólalt fel és szavazott.

Ám az egyenes adók kérdése sem oldódott meg különös szerencsével Adler urra nézve. Jól tudjuk, hogy a nemzeti ellenállás gerincét az állami egyenes adók fizetésének megtagadása képezte. Áz egész koalíció erre fektette a fősulvt, e mellett agitált szóval és tollal. A legtöbb törvényhatóság, közöttük a mienk, eltiltotta még az önkéntesen fizetni kívánt adók felvételét is. Ezen agitáció egyik elöljáró harcosa volt Adler ur úgy a vármegyei és városi közgyűléseken, mint a hatvanas bizottság ülésein. Elismerjük, mindenkor szépen és hatásosan beszélt, bőségesen rászolgálva a közönség tapsaira.

Ez volt a theoria. A praxis pedig az volt, hogy ugyancsak Adler ur Pék Ilona ügyfele képviseletében 1906. Sp. II. 214 sz. a. a nagykárolyi kir. járásbíróságnál keresetet indított Szupper József és neje ellen, a mely 295 K 46 f állami adó megfizetésére irányul, s a melynek petituma úgy szól, hogy alperesek köte- leztessenek bírói ítélettel a kereseti adóösszegnek a Nagykároly városi adóhivatalhoz befizetésére és a mennyiben azt el nem fogadnák, annak birói letétbe helyezése, a mi az állam jövedelmeinek gyarapítása szempontjából teljesen egy hatályú a fizetéssel, mert állami pénztárba juttat pénzt.

A praxis azonban még tovább is haladt, a mennyiben ugyanezen felperesnek ugyanezen alperesek ellen 1906. Sp. II. 220 sz. a. indított perében azt is keresetbe lette Adler ur, hogy miután az alperesek (lehet, hogy épen az ő szónoklatainak hatása alatt) nem fizették ki az adót, mozdittassanak ki birói Ítélettel a felperestől birt bérleményből.

A perek azután egyesség utján be lettek szüntetve; ám ha ez meg népi történik és az alpereseket esetleg kimozdítják a bérletből, szegény Szupperék egész életükben tűnődhettek volna a felett: melyik Adler Adolfnak volt hát igaza? Annak, a ki az adó nem fizetésére biztatta őket, vagy annak a ki a nem fizetés miatt ki akarta őket tenni bérletükből ?

Adler urnák múlt heti számunkban közölt nyilatkozatához fűzött mérsékelt hangú kommentárunkra tett, hatalmas öntudattól duzzadó, provokáló kijelentései, úgy a jelent, mint a jövőt illetőleg felmentenek minket minden tartózkodástól.

Adler ur mint függetlenségi pártelnök a közvélemény bírálata alatt áll s ezen bírálat objektiv, de szigorú gyakorlását az ő exponált helyzete a politikai erkölcsök tisztaságának nagy érdekéből csak fokozott kötelességünkké teszi.

Színház.

»Te akartad, Dandin György!«

Számbavenni csak művészetet érdemes. Városunk közönségét magasabb színvonalon állónak tudjuk, hogy sem érdekelné, ha kezdetleges műérzékre dolgozó kassza-spekulációkról komolyan beszélnénk. A Paprika Jancsi, meg a bábszínház látványosságai fejletlen, alacsony színvonalú közönséget érdekelnek; Keleten még a mimikánál tart a színjátékra való törekvés. A fejlett lelkeknek nem látványosság kell, azok gondolkozni, érezni, fölemelkedni akarnak; azon a »katharsis«-on kívánnának keresztülmenni, a mely eszméket éleszt, érzéseket vált ki a lé’ekből és egy pillanatra szárnyakon visz egy magasabb világba, a hol tele- ivakodhatik tartalommal az aprólékos földi élet kicsinyességeivel szemben.

Ez minden művészet célja. Lelki gyönvö- rüség.

Krémer társulatáról most már elmondhatjuk, hogy nem a művészet jegyében és céljával indult útnak. Könnyüvérü léhaság tetszhe- tik talán az érzékies, alacsony niveau-ju publikumnak, drasztikus Ízléstelenségek tapsra szólítják talán a karzat »magas« közönségét — de ilyen szereplés után ne gondolja Krémer, hogy társulatával a múzsák utján jár. Bohócfogások nem színpadra valók.

Sajnáljuk társulatának komoly erőit, a kik művészi erejűkben megbénítva, lelketlen ürességek megjátszására vannak szorítva. Sajnáljuk Peterdit, hogy jellemet alakítani tudó artiszti- kus érzéke nem talál magának ennél a társulatnál megfelelő érvényesülést, de legalább nem vészit annyit, mint Szilasi Juliska, ez az öntudatos, pompásan alakítani tudó tehetség; mert mig Peterdi a maga művészetének kialakult erejében elbírja ezt a levegőt is, félő, hogy Szilasi erősen buzgó művészi ereelsenyved ebben a sorvasztó környezetben. Ő érte valóban nagy kár volna. Tihanyin is meglátszik a hanyatlás. Színezni tudó jellem-komikus lehetne, Krémeméi bohóccá kell letörpülnie. Radó Rózsiban, Úti Gizellában is megvan a képesség az erős művészi fejlődésre — de nem lesz csoda, ha kivész belőlük is. Tisztáit már nem féltjük, bár reá is hatással van ez irányzat.