Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-05-19 / 20. szám

Nagykároly, 1906. május 19. 20. szám. II. évfolyam. POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP.- MEGJELENIK HVCI IST JD E UNT SZOMBATON. • Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kölcsey-utca 21. sz. a. Hivatalos órák : minden délután 2-tól—5-ig. —Telefon-szám : 9. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. Kéziratokat nem adunk vissza. Lapvezérlő-bizottság: Kovács Dezső dr , felelős szerkesztő. N. Szabó Albert dr., Vetzák Ede dr., Gózner Elek dr. Laptulajdonos: a lapvezérlő-bizottság-. Szerkesztő : Főmunkatárs : Varjas Endre. Hangú Béla. Előfizetési árak: Egész évre . 8 kor. Félévre ... 4 kor. Negyedévre............................2 kor. Lelkészeknek, tanítóknak, jegyzőknek és a IX., X., XI. fizetési osztályba sorozott tisztviselőknek egész évi elő­fizetési összeg beküldése mellett 6 kor. •4»- Egyes szám ára 20 fillér. ■«=>• •«=>• A nemzetiségi kérdés Szatmárvármegyében. Nagykároly, május 18. (—cs) Főispánunk székfoglalójának egy mondata a beiktatás napja óta fü­lemben cseng szakadatlanul. A nemzeti­ségi kérdésről beszélvén, igy szólott: „Kérdezzük meg a vármegyének itt e teremben ülő pátriárkáit, vájjon Szat- mármegye keleti perifériái 40 évvel ez­előtt nem magyarabbak voltak-e, mint ma?“ A vádoló kérdésre halk, de álta­lános helybenhagyó moraj volt a fele­let, Jörülünk, hogy ez az évtizedeken át „kényesének hirdetett kérdés ilyen lep­lezetlen őszinteséggel fel lett vetve a kormány képviselőjétől s mélyen át­érezve az ügy nagy fontosságát, bocsát­kozzunk be taglalásába. Előreláthatólag hosszú időn át sem az országos, sem a vármegyei politika párttusái nem fogják lekötni erőinket, felhasználhatjuk hát azok javarészét nemzetiségi bajaink sza­nálására. Elvitázhatatlan, hogy bajaink van­nak és kétségtelen, hogy a letűnt ura­lom korszaka alatt nagyon is megsulyo- sodtak e bajok. A legszerencsétlenebb eljárás volna, ha e bajokkal szemben az eddigi strucc-politikát folytatnánk. An­nál is inkább szükséges a tényállás tár­gyilagos és minden elbizakodottságától ment megállapitása, mivel úgy véljük, TÁKCA. Könyv és njság. Irta: Varjas Endre. Egymásután jelennek meg vállalatok, a I melyek dióhéjban a tudományos könyvek egész j sorozatát adják a tudni vágy«) közönség kezébe. 1 Csak röviden, minden részletezés nélkül, pusz­tán a magot. És megjelenik az összehasonlitó nyelvészet, a philosophia, aesthetika, jogbölcse- letet, physika, természetrajz, mind csupa 30—50 oldalas füzetkékben. A régi nagy foliánsok helyett zsebkiadása könyvecskék. Szükségtelen már a könyvtárakat bújni s forgatni az elavult, pergamentkötésii könyvek sárga lapjait. A tudomány ma már nem privi­légiuma egyeseknek, sem az egyetemeknek. Nem pusztán a kathedrákról hangzanak a ter­minus technicusok — a legközönségesebb kávé­házi asztalokon, de még a vasutak harmadosz­tályú padjain is megpillanthatok ezek a dió­héjba foglalt extractumai a tudománynak. Az autodidacták hajnala megvirradt. Nem kell esztendőket eltölteni az egyetemek száraz professzorai mellett, a perifériák legutolsó kis városának könyvesboltja pár fillérért kézbe szol­gáltatja a legelvontabb tudományágak bárme­lyikét. S elég csak egy unalmas, félnapos va­súti utazás, s a vonat fülkéjéből kilép egy dramaturg, nemzetgazdász, természettudós, mér­nök vagy mathematikus, aszerint, hogy 30 fil­lérét mire adta ki. Mert a szeszkereskedőkkel, s a konzervagyárakkal — a kik nagy hangon hirdetik a kivonatokat, csak viz keli ezekhez — fölvette a versenyt a tudomány is. Csak viz kell az extractumokhoz! Viz pedig — úgy Játszik — még mindig akad. bog}7 a nemzetiségi akció eddigi lap­pangó stádiumban maradását csakis a magyarság relative kedvező földrajzi el­helyezkedésének köszönhetjük, — értve ez alatt azt, hogy az abszolút nemzeti­ségi többségű vidékeken több fontos he­lyen vannak kisebb-nagyobb, de min­denképen tömör magyar szigeteink. ^— Egyéb erősségünk nincs is aztán semmi. Vármegyei . vezetőségünk indolen­ciája a nemzeti kérdésben a kiegyezés óta mindig ép oly nagy fokú volt, mint a mindenkori kormányé. A képviselő- választási paktumok kimentették a kor­mányzat egész cselek Tőségi körét. Az oláhság vezetői, papok, tanítók, elöljárók tehettek bármit a magyarság rovására, ha csak a leltári kerületek birhatását nem nehezítették a kormányzatnak. A magyarságot erősitő, a nemzetiséget meg­nyerő öntudatos kulturális vagy gazda­sági akcióról ugyan ki mert volna be­szélni a nepotizmus aranykorában? Elhanyagolta a vármegye a bérces keleti és déli részeket teljesen, minden tekintetben És valljuk Eve, ebben a 7 el­hanyagolásban volt része nem csak a kormányzatnak, de a vármegye közön­ségének is. Szólalt-e fel valaha valaki a vármegye gyűlésén Kővárvidéke külön­ben is csekély magyarságának rohamos eloláhosodása ügyében? Felemlitette-e csak egyszer bárki is az Avas közigaz­gatásának évtizedekre visszanyúló, rém­regénybe illő atrocitásait? Tett-e bizott­Sőt még jobban jár az, aki nem veri ma­gát ilyen nagy költekezésbe, hanem csak egy­két fillért áldoz a tudomány szent oltárán. Min­den utcasarkon megteheti ezt. Adója lerovása után kezében egy újsággal végigsétálva a bol- loslegény pár ház előtt, mire pultja mellé áll, hasonlóan megművelt társával finom diplomata­simasággal megvitatja a világpolitikát, a nemzet veszélyben forgó alkotmányát; jogászi elmeél­lel törvénykönyvünk hiányait; a kritikus me­részségével sülyedő költészetünk ferdeségeit; megtárgyalja Herbert Spencert, Nietzschét; a theologus alaposságával hozzászól az egyház és állam szétválasztásához; az evolutio szük­ségességét hangoztatva, pálcát tör a merev dogmák megdönthetetlensége fölött; a paeda- gogus érzékenykedésével Ítéli el azt a szellemi túlterheltséget, amely ma iskoláinkban lábra- kapott; panaszkodik tudományos társulataink nehézkes vaskalapossága miatt; vitatja az ort- hographia szükséges egyöntetűségét; nehéz- ményezi az ideák kiforratlanságát, amely fő­képpen a festőink és képfaragóink alkotásain annyira megérzik; sürgeti a magyar zenészek classicus irányba való terelését; szellemes aperguket mond el a világtörténelem egy-egy nagy alakjáról és végre mindezt Írásba foglalva a mai irodalom klikkjei ellen zúgolódik, ame­lyek féltékeny irigységgel nyomják el a tehet­ségeket, »közölhetetlen«-nek minősitve az ő szellemi termékeit. Mindezek pedig, amelyekben több a tragi­kum, mint a komikum, szomorúan igazak. Fél- müvelt emberek töltik meg a társadalom min­den rétegét; tudatlanságukat elkoptatott szálló­igékkel takarják; hallva, olvasva felületesen sok mindenről, fölényes kicsinyléssel szólnak hozzá mindenhez, nevetségessé és kicsinyessé téve a legkomolyabb, súlyos eszméket is. A vivariumok vadálíatjai jutnak eszembe, sági tag csak egy komoly lépést is pél­dául abban az irányban, hogy az erdődi járás egy folyó méter műutat kapjon? Nem, — a vármegye urai mindezt nem tették, hanem apró klikkekre oszolva, torzsalkodtak, meg kibékültek egymás között — a szerint, a mifat épen a" res­tauráció előtt, vagy után voltak. Pedig Szatmárvármegyében, ahol a magyarság s a teljesen jóérzelmü sváb- ság 70 %-nyi nagy abszolút többséget képez a kultúrában is, vagyonban is messze alatta álló oláhsággal szemben, kevés munkával is rengeteget lehetett volna tenni nemcsak a magyarság erő­sítése, de egyenesen a magyarosítás ér­dekében. A bányavárosok magyarsága csak passziv rezisztenciát gyakorol a környék oláhságával szemben. Polgársága bár­mily lelkesen magyar, kifelé ható ereje minimális. Szinyér-Váralj a, mely kel­lően támogatva a leghatalmasabb nem­zeti misszióra volna hivatott, az ország legrosszabb közigazgatásának kikiáltott fészke gyanánt akcióképtelenül áll az Avas rengetegei alján. Az erdődvidéki svábság nem egy községben szinte ter­mészetellenes módon vesziti a tért az előrenyomuló oláhság előtt. Arról, hogy Somkut mily hatalmas vára a legfékte­lenebb dákoromán izgatásoknak, nem is beszélünk. Elég hangosan szólnak helyet­tük a két hét előtt lezajlott képviselő- választás eseményei. amelyek kiszabadulva rácsaik mögül az ideák herosait marcangolják szét. A porondon csak véres sár marad. Milyen veszedelmes, milyen undorító lakmározás ez! Fölszabadulnak Aeolus nyargaló szélvé­szei, s fékökvesztetten tombolnak az erdők, mezők, tengerek fölött. Utánok hajóroncsoki törzsüktől megfosztott fatönkök, virágtalan tá­jak maradnak. Romok és pusztulás. A charla- tánok hitelvesztelté, kigunyolttá teszik a tudo­mányt. A charlatánok pedig mind jobban sza­porodnak nemcsak a kortes-politikában, de a műveltebb osztály tagjai között is. A lexikonok kora ez a lexikonok felületes tudásával. Honnan ezek a százrétü köpenyben járó polyhistorok, universalis talentumok ? — A még csak nem is régen elmúlt kor embere könyveket olvasott. Belemérült a nagy gondolatok tanulmányozásába; szőtte, fonta, kialakította azok nyomán a maga meggyőző­dését. A poéták, a tudósok utján járt. Elmél­kedett, elmélyedt, gondolkodott és boncolgatott. Volt alapja, tartalma, Ítélete. Képzettsége, lehet, hogy egyoldalú volt, de alapos. A folyónak nem a felszínén halászott, ahol a szemét s a szalma úszkál, de a mélyben, ahol a nehéz aranv iilep- szik meg. Fáradságos volt ez a munka, de aranyat termett. Ha keveset is, szinarany volt. Agya, igaz, hogy nem volt múzeum, de egv, vagy két műremeket foglalt magában. Kezébe ha toll került, megírta nemzetének egész his­tóriáját. Egységesen, leikéből véve szavait. Ma negyvenen állanak össze s egy emberélet mun­káját összefoltozzák pár nap alatt. Szerencsétlen ennek a modern kornak felszínes, üres, de szappanbuborék gyanánt mégis csillogó embere. Megmérgezte az újság. Mert méregnek tartom a mi korunk e szörnyű molochját, amely mindennel: becsü­lettel, politikával, szennyes hírekkel, tudomány­in

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom