Szatmárvármegye, 1905 (1. évfolyam, 1-9. szám)

1905-12-30 / 9. szám

tí-ik oldal.

SZ AT.MAR VARMEGYE.

9. szám.

De most már tajtékos haraggal ordít a várnagy:

— Hogy mer így felelni ? Lecsukatom, le- csukatom! — hörgi nagy dühében.

— Le ám — de csak — a határszélen, ott parancsoljon — mondja minden célzatosság nélkül a rend őre.

A galambnak is van epéje hogy ne volna a várnagynak is! Robog be a megyeházára és becsapja maga után a kilincstelen kaput, csak úgy rengett belé az épület. De még a lépcsőig se ér, nagyban dörömbölnek az ajtón :

— Nyissák fel 1 — kiált a zörgető.

— Nem lehet — mondják a csendőrök.

— De be kell engem ereszteni — erőskö- dik a dörömbölő bankszolga mert máskép — megóvatolják a méltóságos ur váltóját.

Ez is megtöri ént. A megyegyülés reggelén bennjár a vármegyeházán Rosenblatt Lipi. Siet a folyosóra, de első lépésénél mindjárt egy szu- ronyos csendőrbe botlik.

— Vissza! — mondja fenyegető hangon a csendőr.

— Nü, hát már én tülem is félnek Jaka- bék? — pattog vissza Lipi.

TÁRCA.

Anyagi Engen.

(Folytatás.)

VI.

Irta: Dr. Böszörményi Emil.

Felvirradt végre napja Tanjának.

Van dolga most mindenkinek,

Van dolga az egész tanyának,

Senki sem kérdi, hogy minek1?

Mindenki tudja, s iparkodik A legutolsó cseléd is itt;

Emez csirkét öl, amaz pácol nyulat,

Vacsora után majd a cseléd is mulat;

Disznót ölnek, bárányt főznek,

Lenyúzzák bőrét egy őznek:

Felvágják a sonkát, körülveszik májjal,

A sok tepsit kenik frissen készült hájjal. Tatajánya s Olga készítik a tortát,

Ebédlőbe az inasok a sok széket hordták. Kihúzzák az asztalt, abroszt tesznek rája, Tányért, villát, kést, poharat, s mivel fogát vájja, A sok vendég, végezetül Középre millieu kerül.

Láriné jár erre-arra,

Ügyel konyhára, asztalra,

S mire az első pár vendég összegyűl,

Mama s két lány toilletebe öl.

Gyűl a megye kicsije, nagyja,

Mind, a hogy a nem bírja, úgy adja;

Kiknek íiakkerre sem telik,

A havat négy lóval szelik.

Jön a megye vezető köre,

Ki hivatalt nevével örököle;

Földbirtokost, lateinert egyaránt A mai est ingere ide ránt.

Sőt nem várt vendégek is jönnek — Régi pajtási Jenőnek —

Hódolni ma Tjána előtt:

A megyei képviselők.

Nekik szűk már a parlament,

Jobb hát ordítani ide lent.

Mert Tisza Pista, a rossz csont,

A honra új választást ont.

Lárinénál ím felleié Magát az egész haute volée.

Többet nem mondok, mert legott Megismernék, kik voltak ott.

Midőn mindenki összegyűlt,

A társaság zajba vegyült.

De ím új vendég jött a házba.

Bundáikról a havat lerázva Beállítanak nevetgélve,

Félig megfagyva, félig élve Anyagi Jenő s Leszneki,

A banda a tust pengeti.

Ajtót nyit nekik a szolga.

Szegény Tatjána és kis Olga Fülig pirúlnak el, bizony fülig,

A kínos csendet ily percek szülik.

Az új vendégek pár szót hebegnek És köszöngetni sorba mennek.

Istenem! mi lesz a vége ennek?

A szárnyas ajtó ím feltárul,

Az inas szól: »Tálalva van !«

És férfi karba nő kar hárúl,

Asztalhoz ülnek vidoran.

Halat, vadat, mi jó falat, s szem- szájnak ingere, Csak szemével int, s a konyháról jó Láriné be- Legyen a vendég eledele. [rendele,

Mire körüljár a szolgahad,

Minden tál ki van ürítve,

Forcimerből a zene behat:

»Ich bin eine Witwe, eine kleine Witwe.«

Nő a kedv. a zaj, a lárma,

Mindenki beszél itt már ma,

A pohár cseng, kortyolnak és Tovább foly a nevetgélés.

Csak egy űl szótlan, mélabúsan.

Habár tányérán friss vad hús van.

A hősnőnk az, Tatajánya ő!

Kit elmellőze ma Jenő Jenő ma .zsörtöl, nem eszik.

Bár tányérát teleteszik A figyelmetes szomszédok,

S poharába pezsg a médok.

A házi lányok — úgy szokás, —

Mikor jön a szárnyas fogás,

Befőttes tálat vesznek fel.

Vendégnek ezt kínálni kell.

Midőn befőttel bús Tatajána Jenőhöz ért, hát elpirult.

Szivét a bánat átaljárja,

De ím Jenő a tálhoz nyúlt.

A kis kézben a tál megingott,

Tanja leönté a szmokingot;

Jenő oda kap, hol fészkel az agy.

S effélét gondolt: »Oh be liba vagy!«

Vizes ruhát hoz megrémült Tanja, *

A rokkot ezzel dörgöli anyja;

Figyelni kezd az egész asztal,

Mi is történt, mi itt a kérdés.

Anyagi negéddel vigasztal:

»Semmi! csak egy kis formasértés.»

És e pillanattól rá sem néz Tanjára,

A meg szegény búsúl. hogy ily rosszúl jára. Jenő. hogy rokkjáról minden lét letarol,

Cum true a nevető Olgának udvarol;

Szava lángoló lesz, érzelmet mímelve,

Ha hóditni akar, mindig ez az elve.

A kis Olga hallgat, figyelni kezd raja,

S elfeledi, hogy van neki már arája,

Nem is szól hozzája.

Leszneki elképped, nyugodtságot színlel,

Bort, Champagner! iszik, mindent, a mit kinn lel; Húzatja a nótát, Olgájához fordúl,

A kit elhódított jó barátja orvúl;

És bár egy szó kevés, alig jő ki torkán,

Forró szerelemmel szól hozzá ilyformán:

»Si Vous n’avez rien a me dire,

Warum setzen Sie sich neben mir?« Beszélhetsz jó vitéz, .senki sem hallgat rád, Legkevésbé pedig Anyagi és arád.

És most végeztem Anyagimmal Hű olvasóm! De nem örökre.

A rimelés bár megy nagy kínnal.

Tovább száguldók jó Puskinnal,

Tekintsünk most már más körökre.

Hozzák serényen a sok tálat,

Szavamra! elfog az utálat,

Ha ennyit összefőzni látok;

Reményiem, hogy ti is valátok Hasonló kínos helyzetekben;

Voltam, hajh ! én is ezekben.

A zene zeng, de a zsivajban Minden cigány van szörnyű bajban; Tullármázni a hangzavart Lehetetlen, bárhogy akard.

És ime egyszer mindenki ajkán Elhal a szó, szájtátva bámul;

»Az Istenért! csak nincsen baj tán?«

Nincs. Csak Leszneki ajkárul Folyik a vers, s ő mindaddig áll,

Mig el nem hal ajkán a madrigál.

A körtósztozók is mind felállnak, Összehordnak hetet, havat,

A fiatalok ezalatt

Tovább csevegnek, diskurálnak.

No dehát amúgy éjféltájba,

Mikor semmi nincs már a tálba,

Felállni látjuk Lárinét,

S a vendégek kimennek innét A kiszellőzött tágas szobákba,

Táncbacillus van már a bokákba.

S mire az öregek összeülnek,

Kártyának, bornak neki dűlnek,

S politizálnak untalan,

(Hogy Tiszának disznója van;

Éz szörnyűség, hogy Tisza Pista Kezében a feloszlatás,

Sőt mi több, készen már a liszta,

Hogy kire vár kibuktatás;

A képviselők rémdolgot beszélnek,

Mit borzongva hallgatnak a vének.)

Az ebédlőből ezalatt Mindent kihord a szolgahad:

Nótába kap minden czigány És csárdást lejt ifjú s leány.

Ez ám a tánc! Mindenki rúgja.

Dong a padló, a kar riszál,

Egyik rezeg, a hogy csak tudja És közbe-közbe kurizál;

A másik tombol, mint az őrült,

A harmadik meg belebődűlt,

A többi ugrál, orginál.

Azt se tudja mán, mit csinál.

A csárdás ilyen már manapság És még hegyibe az a vakság,

Hogy a ki táncolja, azt hiszi.

Ezzel meghódol a pici.

S kikötni véle nem tanácsos,

Mert ő a legjobb csárdás táncos.

Anyagi, hogy bosszantsa Tánját,

Táncot folyton Olgával lejt.

Susognak lassan és nem bánják.

Ha Vladi olykor el-elejt

Egy-egy komisz megjegyzést, sértést;

De tartsunk csak Puskinnal lépést,

Hisz úgy sem ismeri Özsén,

Hogy mi a géné.

Tatajánya sáppad, szive reszket.

Nem éli túl — gondolja, — ezteí;

Távolról nézi Pepi tánt'

És hozzá küld egy kapitányt,

Ki táncra kéri a dacost.

De az kosarat ada most.

Pepi nem nyugszik, azt hiszi,

Anyagi ha táncba viszi,

Tatjána kedve visszajő,

Jenőnek ezzel áll elő:

»Mert nem táncolt még Tjánával öcsém?«

S e szavakra fehér lesz Özsén,

Hónál fehérebb, miként raj a gallér, »Azonnal«, mond, (mert hát ő gavallér)

És ajak ára mosolyt ereszt,

»Jézusom! múljék el tőlem ekereszt!« Megindúl és Tjana előtt épen Meghajlik szépen.

Tjana szól: »Ilyen immel-ámmal Hívásra nem reflektálhatok,

Tánczoljon inkább az anyámmal!«

És Jenő mint egy bornyu álla ott;

S mire felsikít a klárinét,

Már táncoltatja Lárinét.

Majd theát hordanak körül,

Ennek mindenki megörül.

Kínálnak többféle sandwichet.

Kekszet, halacskát, sódarcsontot,

A mit a spajz magából kiontott,

Unalmas kép. menjünk csak innét.

Izgultan jár, s morg Leszneki:

»Jenő! a fajtád veszne ki!«

És addig-addig dorombol.

Míg elrohan a vigalomból.

Bent újra kezdődik a tánc,

Honny sói qui mai y pense.

Mi következett ez estére?

Elmondja Józsi, én remélem;

Nekem csak ennyi volt — Hál’ Isten — kimérve, Én már ezt tovább nem regélem.

(Folytatása következik.)

Vármegyei krónikás adomák.

Szegény Torna László, aki árvaszéki ülnök korában addig sylabizálta nagyitó- üveggel a hivatali elődje kézírás — hieroglifáit, mig belehalt, — sok mindenféle hivatalt viselt életében. Volt ügyvéd, végrehajtó, közjegyzőhelyettes, főszolgabíró, sőt egy darabig polgármester is Felsőbányán. A kis bányaváros loyális közönsége egyszer valami bankettet rendezett, melyen az első tósztot természetesen a polgármesternek kellett mondani a királyra. Bár nem volt szónok ember, a szokásos nehány frázist elmondta minden baj nélkül, ám a végén egy kicsit zavarba jött s igy fejezte be beszédét:

— Arra emelem tehát poharamat uraim, hogy a Gondviselés sokáig éltesse dicsőségesen uralkodó felséges királyunkat és — kedves neje ő Nagyságát.

Szerkesztői üzenetek.

Egy olvasónak Nylr-Megyes. Névtelen leveleket figyelembe nem veszünk.

Maróthy Sándor urnák Gacsály. Nyilt levele lapunk jelen számára elkésve érkezett. Jövő számunkra maradt

Huszthy Zoltán fényképésznek

Nagykárolyban KosNutli-utca 5-ik szánni saját házánál

IPtr kizárólag1 e célra épített gyönyörű szép műterme

öltözöszobával s az állandóan nyitott remekszép képcsarnokkal teljesen elkészült s a helyi mint a vidéki n. e. közönség rendelkezésére áll.