Szatmárvármegye, 1905 (1. évfolyam, 1-9. szám)

1905-12-23 / 8. szám

Ü

8. swim. SZATMÁRVÁRMEGYE. ,13-ik oldal.

S Tatajánya úgy éjfél felé,

Halálig szerelmes belé.

S annál érzékenyebb a lőseb,

Mert húgánál két évvel idősebb,

S biz valljuk meg, hogy furcsa volna, Ha előbb menne férjhez Olga. Hazamennek. »Te Vladi,

Mondok egyet hallod-i

Mért nem szóltál, hogy ketten vannak,

’sz te inkább való volnál annak.«

De némán hallgat Leszneki,

Minő beszéd? mi ez neki ?

Mikor ő Olgát szereti.

Tatajányát kínozza másnap Az ismeretlen szerelem,

De kínját elbeszélni másnak Szemérem tilja s félelem.

Majd felkeresi Pepi nénit,

Rokont, ki aggleány maradt,

S únszolja, hogy beszéljen néki Szerelmi tücsköt, bogarat.

Majd haza megy, s tollat ragad És írni kezd, kinek? Jenőnek.

Mi nem szokása ifjú nőnek.

Megír hatot, eldob hetet,

Biztosan egy se tetszhetett.

Kész végre a kilencedik,

Mely szépen hangzott és pedig:

»Én irok Önnek«... megsúgom,

Bocsánat tisztelt publikom,

Miért sikerűit e levél,

(Ily árulástól szinte fél Az ember); ámde mit tegyen hát Egy szerelmes kicsiny leány,

Ki lelkében érez Gyehennát,

— író is így tesz egy nehány, — Kivált, ha nem nagyon ért hozzá:

Levelét ő Puskinbul orzá.

Részemről szívesen elnézem,

S a levelet nem is idézem.

Egv is bízom feltétlenül,

Önök tudják mind könyv nélkül.

Hanem aztán egészen más a',

Milyen volt a levél hatása,

Mit Jenőnek kézbesíte most a Magyar királyi gyalogposta.

Különben megtudjuk mindjárt,

Hogy a levél hogy és mint járt.

Elég az hozzá, hogy Tatajánya Válaszra várt, de mindhiába.

Egy hét múltán kocsin Leszneki jő, Kiszáll, nincsen mellette Jenő.

Tatajánya kétségbeesve Kívánja magában, bár kiesne A tengely vagy kocsikerék.

A mint ekkép töprenkedék,

Kocsi áil meg a házuk előtt,

S kiszállni kit lát, mint Jenőt.

Elsápad, fázik, majd hévül,

Ijedten a kertbe menekül,

De jaj egy bokros fordulónál Előtte Anyagi Jenő áll.

Hogy mint folyt le a tétatét,

Halljuk Némethy részletét.

IV.

Irta: Dr. Némethy József.

Mottó: Könnyebb a vénnek Eiatal arcot ölteni,

Mint társszerzőknek együtt Verses regényt megkölteni.

Jenő urat meghatá a regény,

Bár jól tudá, mint rogyott vén legény, Hogy az a bűvös-bájos szerelem Csak egész gyermek-szivekben terem,

S a mai kor modern gyermekének A szerelem csak betlehemi ének.

A mint a kertben látta Tatajányát,

Bölcs fél morál vetette rá az árnyát. »Ön írt nekem«, kérdé a vén ravasz, S zenge múltjáról blazírt éneket.

Emez beszélt és hallgató amaz,

S mereszte rája méla szemeket.

Beszédében csak ez volt az igaz :

Nem érdemli ma egyik férfi sem,

Hogy megnyugodjék rajta női szem.

De sajnos, ez biz’ gyenge kis vigasz.

Mert bár változzunk legényekből nőssé, Nem változunk mi regénybeli hőssé;

Nem okosítnak legénykori károk, Maradunk mi, mint nősök is, betyárok.

Igaza volt, de a szegény leány Nagyon busult Jenő szavalatán. .

Persze falun nőtt, s látott csak kicsi kört, Nem tudta még, hogy miről jó a — flört. Nem érzé, hogy — bár igaz a mit irt,

S fájó szivére kereste az irt, —

A mit tett, mégis öreg hiba volt,

Magyarán szólva: ő csak liba volt.

Nem ismeré a sok embert, s kevés fókát. Nem ismeré meg, szegény, a vén rókát.

Jó cimborám! akár hogy is hívnak.

Igaza van abban a derék Puskinnak,

Hogy egy barátod van csak És ez te vagy!

S ha nem hiszed el nekem,

Csacsi vagy, de nagy.

Hajh. de szivünket ma már meg nem hatja Sem Tanja búja,

Sem Eugén borúja,

Sem jó Jenőnknek hosszú szavalatja.

Vigabb a kép, vagy talán szomorúbb,

Hol Olga, e kis fürge hölgyike Szerelmet súg Leszneki füíihe.

Itt a lány vigabb, s az ifjú szigorúbb.

Óh, hölgyeim! én mint régi róka,

Kihez nem illik semmiféle móka,

Mondom önöknek, semmiféle lénynek,

S vénülést kezdő, ifjú vagy agglegénynek Ne higyjenek, mert sokkal rosszabb sírni,

Mint kékfedelü emlékkönyvbe írni.

A sárga szájú kis veréb fiú,

Mely önmagára csak most lesz hiú,

És a világon körülnéz bután,

Hej többet ér és becsületesebb,

Szive verése sokkal hevesebb.

Mint már minékünk — harminc év után.

Óh kis leány! ha nagyon bölcs dolgokat ír valaki kis emlékkönyvedbe,

A mint lehet, tépd ki a lapokat,

Felejtsd el őt és a könyvet tedd be,

Mert az nem könyv, de szerelmi játék,

A melyből régen annyi sokat láték.

S a szerelem biz’ nem bölcs gondolat,

S a szerelem érzés és nem szavalat.

Csak ifjú legénynek lehet igaz szive És ez igaz szív nem a nőkért vív-e ?

Vénülő legénynek tán sok esze vagyon,

De az esze. szive ? hej! kemény az nagyon.

Jó Leszneki szive ifjú volt s bohó,

S ha hibát látott, nem mondá: »ohó!«

Irt verset, ódát, bordalt, madrigált,

Szive csak érzett, de nem kritizált;

Mert őszintén szólva ez az ifjak dolga.

Nagyon örült ennek bűvös-bájos Olga.

De míg Múzsám itt búsan ellegel,

Vajon Jenőnk mit tesz, s hogy delel?

Könnyű a kérdés és a felelet,

Látunk ilyent köztünk is eleget.

Él otthon, olvas, alszik és ebédel,

Nem öli magát verssel és beszéddel,

S ha benéz hozzá ifjú Leszneki,

Fényes ebédet tálaltat neki.

És isznak; mert hát úgy van a világon,

Hogy az urakat meglepi az álom;

Unalmas nékik és a lelkűk fázik,

Ha öt percenként a torkuk nem ázik.

Isznak tehát, s bár bőven ontja nedvéi Champagne és Bordeaux, meg nem hozza kedvét Jenőnek; ő csak tovább szövi tervét; Láttatok-e már ily unalmas medvét?

Végül, mert egyéb nem jutott eszébe,

Ilyen kérdést tesz Leszneki elébe:

Hol együtt voltunk, emlékszel-í még?

Hogy vannak a jó Lárifáriék?«

Leszneki boldog és Olgára gondol,

Mint álmos macska felel, s így dorombol:

»Ah ők! imádott Olgám és mamája És kis sógornőm, komor Tatajánya?«

»Jól vannak,« s egy emlék az eszét megkapja, »Ép e héten lesz a Tanja neve napja;

Az anyja általam hivat meg tégedet.«

Jenő ásít egyet, s felel: »Megyek veled.«

Derengett a hajnal az égbolt peremén, Megitták, mi volt még äz üveg fenekén;

Aztán ábrándosán cseng- s bongott a szánka. Leszneki azt hitte, övé lesz a lányka.

Hogy kié lett végűi? megtudják majd önök, Másra bízták azt az irányadó körök;

Engem felsőbb parancs csak eddig vezetett, Fodor úr zengi a másik fejezetet.

V.

Irta: Dr. Fodor Gyula.

Most jő regényünk legjava,

A földre húllt a tél hava.

Ez igen kellemes szemeszter,

Például a mai Szilveszter.

De megcsalódott Tatajána,

Még jobban zárkózott magába.

Irigylé Olgát s Vladimírt,

S megbánta szörnyen, a mit írt.

Nehezen hordá a kosarat,

Igv duzzogván: Hát nem szatíra,

Hogy egy levél, mit Puskin íra,

Ilyen hatás nélkül maradt.

Csak hogy más volt a galiba,

Hogy helyesírási hiba Is volt a másolatba bőven,

Mi visszatetszést szült Jenőben,

Kis lány, hogy »ezt«-et »sz«-szel írád, >Adott«-ba meg csak szimpla »t«-ét, Szerelmes helyett szigorú bírád Lett ő. tanú a tétatét.

De majd megbánja, m ert volt ily pedáns, De hopp Múzsám, thémámtul el ne ránts, Ha nem várok a valódi rendre,

Megorrol még Tanódy Endre.

Tatajánya folytató a harcot,

S a sorsra fogta a kudarcot, lm jellemében új vonás,

Hősnőnk egy kissé babonás.

S míg fillibhent szorongat az ujja,

E szókba tör ki néma búja:

»A levelet megírtam kedden,

Szerda volt, hogy a postára tettem, Csütörtökön kivivé a posta,

S a milyen lusta,

Péntek lett, mire elolvasta.«

S míg két szemét veresre sírta,

Szól: »Vagy tán Puskin pénteken írta.« Vagy mikor postára vitte a levelet,

Papot talált a sarkon, meglehet.

Akárhogy volt, nem hagyja annyiba, Kikeresi, hogy hol van a hiba,

De hogy több legyen a galiba,

Bosszúra fogta előbb a dolgot,

Ha ő nem az, hát más se legyen boldog,

S míg öltözött a húga Olga,

A míderét hátul kioldta.

Ez nagy sor. bárki elhigyje,

Ettől felbomlik Olgának frigye.

Majd ólmot öntött András este,

S az ideálformát kereste.

Csakhogy ebből nem lett okos,

Az öntött forma potrohos,

Jenő meg könnyű, mint a lepke,

Derékba karcsú, mint darázs,

A figura hát nem illette,

Más vőlegényt hoz a varázs.

Ezért méregbe jött fölötte,

S a sótartót is feldöntötte Leszneki teritékire,

Mert pikkje volt Lesznekire.

Csinált még számos ily bolondot, Pruszlikján .olvasá a gombot,

Élt Lucaszéket éjfelen,

Öt várva, hogy majd megjelen. Czigányn}'al vettetett szerencsét,

Tányérján számláló a lencsét,

Álmos könyvet meg csíziót,

Átböngészte mind, a mi vót,

A legújabb kiadásig.

Az egyik rossz, nem jobb a másik.

Bár jött ki mindig valaki,

Csak eg}r nem jött ki: Anyagi.

Mikor aztán már úgy látszott,

Hogy ő véle szakítni kell,

Egy spiritiszta szeánszot Próbált meg Pepi nénivel.

Mert a mit szeánszon tapasztal Egy buzgón hivő spiritiszta,

A mit egv médium vagy asztal Beszél, az mind való és tiszta.

Az intéző volt Pepi néni,

Ki így szokott olykor beszélni Elhunyt szép vőlegényével.

Csodálatos, hogy mit mivel,

Hogy érti őket, s őt ezek,

Pedig nem is érintkezett Velük e földi sártekén,

Hisz mind csak képzelt vőlegény.

Volt néki egy öreg barátja,

Alacsony, kopasz, öreg úr.

Ez is tanácsért jön ide néha,

Ha a köszvény térdébe szúr.

A negyedik volt egy finum Kis vérszegény lány: médium.

Sötét szobában ibolyaláng égett, lm együtt találjuk mind a négyet;

Előttük könnyű kerek asztalon Egy halálfő mered ; borzalom !

Az asztallábhoz kötve ceruza,

Mit minden tag ide s tova húza,

Az asztalon taktus szerint tapintva,

Az asztal lengni kezd, miként a hinta.

A plajbász ír, az asztalláb alatt Terítve van egy árkus tiszta lap.

Mi érdekes,

Kisértetes,

Hogy dolgozik, hogy ír a szellem!

De ím egyszerre csak mégáll,

Csengő cseneg a sötét csendben,

Az asztalláb is obstruál.

A szék, min ültek, szintén sztrájkol,

S a fal mellé sétál magától.

Jele, hogy a szeánsznak vége lett,

S a földön kész a szellemfelelet.

»Lássuk,« mond Pepi néni, »tisztán,

Mi áll a lisztán.

Van ott nagy K, kis t meg n,

Mit kifundál a képzelem,

n