Szatmárvármegye, 1905 (1. évfolyam, 1-9. szám)
1905-12-23 / 8. szám
8. szám. SZ ATMÁR V Á RM EGY E. 9-dik óidul. KARÁCSONYI MELLÉKLET. Karácsony. — Irta: Varjas Endre, Elhagyott barlang sötétjében, zizegő szalmán, oktalan állatok közt egy apró gyermek jelenik meg. Az éj csöndje fogadja. Tudatlan pásztorok hallják azt a csodálatos Ígéretet, a melyet angyal ajk mond el a néma kisded helyett: Dicsőség Istennek az égben, békesség az embernek a földön! A hatalmas világváros, Róma nem tud semmit a kis faluról, Bethlehemről; a caesári palota nem veszi észre az istállót; a patríciusok szemébe nem hat el az égi csillag fénye — mégis ez a szalmabölcső, a melynek gyalázatos vesztőhely a vége, beírja magát a világhistóriába s az emberiség szivébe. Jászol, a mely győzedelmeskedik a caesar trónján! Istálló, a mely fölé ragyogó templomot épit az emberiség! Mezítelen kisded, a kit bíborba öltözött, koronás királyok imádnak! — Ne födjétek el szemeteket e kiáltó csodák előtt! A kérdések közt, a mit töprengő elméteknek ezrével ad föl az élet, az universitas — ez az egyetlen, a melyre legkönyebb a felelet. Ne fussatok el előle! — Isten az, a ki e nagy és szent éjen bevilágított abba a sötét, hosszú éjszakába, a mely ijesztő rémeivel az emberi lelkek fölött terjengett. Isten ? — és szalma közt, istállóban, tehetetlen gyöngeségben ? — kérditek töprenkedve. A kereszt után. Országúton a .«zent kereszt feléled... Szemébe’ könny, panasz az ajkain: »Olyan sivár, kietlen még az élet, Még annyi itt a fájdalom, a kin!... Oly lomha még a lélek szárnyalása, A föld porába’ vergődik szegény, A bűn, nyomor békókat ver reája!... — A kinhalált oh, érted szenvedőm ‘?! « Lehajtott fejjel néz az átmenőkre, Oly résztvevő, borús, gyengéd, szelíd... S alatta százan is törnek előre, Keresve szivük tört reményeit ; És nem tekintenek e néma fára S lelkűk hideg, midőn itt elhalad — És nem figyelnek hangtalan szavára S szivükbe, fájdalom, keserv fakad. S 0 vár szelíden, vár egy kis csapatra, Kemény az ut, mégis sietve jő; Súlyos kereszt a vállaikra rakva, — S viszik vigadva... Honnan az erő ?... — Megállnak itt s lehullanak eléje. Imába öntik szivük vágyait. — És fény derül a lelkűk bus egére — A bubán is békét teremt a hit. S aztán tovább sietnek innen újra. Szivükbe vágy’ a szenvedés után... A szent kereszt a hősi lelkek útja, Rubin ragyog virág virul nyomán... Erőt sugároz, hogyha hőn imázva Szívjuk belénk szivének harmatát; S megittasit szerelmének sugára — A gyenge szűznek hősi lelket ád! .. A fönség mindig egyszerű. Apró, kicsiny emberek találták ki, hogy bibor- ruhába öltözzenek, fejőkön koronával, testökön csillogó aranyszálakkal jelenjenek meg — másként löl nem tűnnének. Ez a földi nagyság! Dobáljátok csak el egymásután a palástot, koronát, hermelint, a tűzben égő gyémántot, a meny- nyezetes trónt — mi marad meg a Caesarból? Mit fog megbámulni rajt az emberiség ? Az Isten nem szorult ilyen kendőző eszközökre. Nem akarja elkápráztatni a föld testi szemeit: palotával, trónteremmel, alabárdos testőrökkel, Szemét előtte mindez. Megtapodja, mint azt az elszórt szalmát, a melyen nyugszik. A lélek látását akarja felnyitni s vakká tenni a testét. Megölni kívánja a bűnt, gyülölsé- get és elültetni az ég virágát: a szeretetek erényt. Milyen soha nem hallott gondolatokat dob bele az emberiségbe ez a jászolban trónoló! A paloták lakóinak azt hirdeti, hogy Isten előtt a rabszolgákkal egyenlők; a kunyhók nyomorultjainak odakiáltja: megmérhetetlenül gazdagok vagytok! Telketek többet ér, mint a kagylók gyöngye, a hegyek aranya, mint ez az egész világ! A fáradt, megdermedt emberiséget meg kivezeti az önzés jégverméből abba a ragyogó kristálypalotába, a melynek oromzatára ezt az uj szót vési: Felebaráti Szeretet, — A próféták rimánkodása uj világ után rég elhangzott, a várakozásban megaszolt szivek nem reménykednek többé: ott tobzódnak mámorosán, részeS egy más sereg közéig. Vezére A fékevesztett bűnös szenvedély. És káromló szavakkal néz az égre, Magába’: bízik, másba' nem remél. Röpül kutatva, mintha volna szárnya, Már azt Hiszi: csak ő e földön ur.. . És árny borul ott fönt az ész szavára S szivébe bent a kétely férge dúl.,. Röpülne mégis, ám leég a szárnya. — A földön itt nem boldogít az ész!... Kinek vezére a keresztnek fája, Nézzétek! annak röpte mily merész... Szemét a sírnak hantja nem szegélyzi; E siri földről is az égbe lát. S azért a vágya, törtetése égi: Az Urnák él, az Urba olvad át! A néma jel a lélek boldogsága: A búba’ béke, észnek meg vezér. A szenvedőket átkarolja ága. S ki nagy nyomán, »örök halmokhoz« ér!... — Menjünk utána! És e jelbe’ győzünk ! Nehéz a harc, nehéz egy élten át; De hogyha Benne van hitünk, reményünk: A bér örök s dicső. — Utána hát! S akkor, ha majd mi elmegyünk alatta, Szemébe könny, mosoly az ajkain: »Oh. van tehát, ki szivét nékem adta, Kinek öröm — a fájdalom, a kin! Kinek magasra száll, röpül a lelke, S a föld porát lerázva jön felém; Ki már e földön is mennyét meglelte ! — A kinhalált, oh érted szenvedőm !...« Horváth Jenő. gén, féktelen orgiákba fuladva. Kéj, testiség, bacchanáliák izgalmai kellenek... És fölhangzik a [merész jóslat a tricliniumok megkoszorúzott, kábult dőzsölői fölött: Claudi ambulant, surdi audiunt, leprosi mundantur, mortui resurgunt! — Halottak ezek mind! S megelégednének? Süketek, bénák, nyomorultak, mámorosak ! És elevenekké, épekké, tisztákká válnak ? — Ki vagy te karácsony éjének gyönge gyermeke? Epikureus megneveti álmaidat, a melyekben nem gyöngyözik a gyönyör pezsditő, kábító bora. — Ki vagy te, hogy szalmatrónu- sodról parancsolni akarsz? A hatalom büszkén lenéz. — Uj oltár elé akarod térdeltetni az embert ? Az — aranyborjút imád és Vénusszal járja táncát. — De nem gyönge gyermek ez! Hát nem veszitek észre azt a leszállóit égdarabot, a mely a barlang szemetes földje fölött lebeg, nem halljátok a felhőből kicsengő angyali dalt? Ezért lettek igazak szavaid: Ego sum via, veritas et vita. Te vagy az élet, az ut, te vagy az igazság! Uj typusokat teremtettél: szüzeket aszkétákat, szenteket Epikureus kinevethetett, a hatalom lenézhetett — az emberiség mégis észrevett. Veled kezdődik történelme. Két büszke nép meg akarta állítani az időt. Kitörölte az elmúlt századokat az emberi élet könyvéből s élőiről kezdi, egyik olimpiászaitól, a másik Róma épiKarácsony éjjelén. A kis városka utcái üresek, hangtalanok. Még csörgős szánok se repülnek a sikamlós havon, élet csak a házak világos ablakaiból tűnik elő. — Karácsony szombatja van s ilyenkor mindenki otthon van, a ki teheti. Odaül a kályha pattogó tüze mellé és édes reménynyel várja a kis Jézus ajándékát. Egyik a csillogó karácsonyfát, másik — lelki nyugalmát, boldogságát. Vájjon melyiket várják abban a nagy házban, ott a városka közepén, a melynek ablakaiból szelíden szűrődik ki a lámpavilág ? Az egyik szobában őszes, jóságos asszony forgolódik a nagy karácsonyfa körül. Lassan, óvatosan lépked egy szekrényhez, kihúzza fiókját s apró cukrokat vesz elő, hogy rárakja a sötétzöld fa ágaira. De olyan hangtalanul járkál, mintha félne, hogy észreveszik... Ugv el tud bajlódni, a mint díszíti a fát. xMinden“ kis apróságot ezerszer megforgat s elfojtott, szelíd hangon suttogva beszél hozzá, fölrakja egy-egv ágra, el-elnézi, majd leveszi s újra más helyre teszi. De mennyi minden kerül ki abból a szekrényből! Aranyos dió, piros alma, cukorka, aztán szép színes gvertvácskák, ragyogó aranyfonalak, angyalkák.' —'Csak aggatja egymásután a sok aranyos cifraságot a karácsonyfára, már szinte egészen tele is van. Most újra' odamegy a szekrényhez. Még mindig van benne valami. Előkerülnek még onnan képeskönyvek, apró ruhácskák, aztán — egy baba. Nézi, nézi és egyszerre teli lesz a szeme könvnyel s fájó zokogásban tör ki. — Mi a bajod A — hangzik egyszerre a szomszéd szobából. S az asszony összerezzen,
