Szatmárvármegye, 1905 (1. évfolyam, 1-9. szám)
1905-11-25 / 4. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVARMEGYE. 4. szám kormány megkísérti fegyelmiekkel, felfüggesztésekkel hatni, — eredménytelenül, mert nincs a ki végre hajtsa rendelkezéseit. Jön a legerősebb sláger: kétes exis- tenciákat, anyagilag, erkölcsileg züllő kalandorokat neveznek ki az ellenálló megyék főispánjává. Mind hiába. A vármegyék szóba sem állanak a hazátlan bitangokkal, — be sem eresztik, ha beeresztették, kidobják őket s törvényszerű eskütétel utján széküket még azok sem képesek elfoglalni e jeles urak közül, a kiket számra jelentékeny személyes gárda környez. Kimondhatatlan, szégyenteljes kudarccal végződik a főispánok küldetése, még mielőtt valójában meg is kezdődött volna. Eddig a pontig, lett légyen születése és létezése különben bármily törvénytelen, a kormány lényeiben igyekezett megőrizni a törvényesség bizonyos látszatát. A tételes törvények szellemét ugyan lépten-nyomon lábbal taposta, de igyekezett cselekedeteit a törvénvnek. bár rossz- hiszemüleg télremagyarázott szavaival összhangzásba hozni. Saját beismerése szerint inparlamentáris, sőt alkotmány- ellenes volt, de a formaszerinti törvényességet kemény melldöngetések között követelte magának. Ám, de mit ér a törvényesség látszata, mikor senki sem hisz Lenne, a ki tisztességes ember s nem osztrákul érez ? Mit ér a §-okra való hivatkozás, mikor mindig csak azt kell jelenteni Pitreich és Goluchowski ő felségeiknek, hogy nincs sem pénz, sem katona? Mit ér a képmutató huza-vona, mikor ki van adva a szigorú rendelet a bécsi Burgból: ., Parancsolom, hogy a vastagnyaku magyarság uj évig megzaboláztassék, mert különben miniszterek, főispánok e tutti quanti mehetnek vissza a honnan vétettek, a semmiségbe? Bizony mind nem ér ez semmit. Tehát le az álarccal, félre a törvényesség utolsó foszlányaival, jöjjön az absolatiz- mns, az erőszak. íme vonul is befelé a belügyi ügyvivő 121407/1905. sz. rendeletével, melylyel adatik tudtára a rossz és jó vármegyéknek egyaránt, hogy inig az előbbiektől a fenálló, tételes törvény szerint őket minden feltétel nélkül megillető állami javadalmazás f. évi december 1-ével elvonatik, addig az utóbbiak „háztartási érdekei meg fognak védetni.“ A rossz fiuk virgácsot kapnak, a jók mézes kalácsot, csak az a különös, hogy büntetést és jutalmat nem a józan eszü tanító, de a részeges, bárgvu pedellus oszt. Azon idő alatt, inig Kristóffy vármegyénk főispánja volt, —• tanunk reá az egész közgyűlés — igen sokszor csíptük rajta a legteljesebb közigazgatási járatlanságon, úgy hogy akárhányszor a várnagy is szégyelte magát miatta. Ám ennek a dotáció megszüntető rendeletnek a kibocsátásához sokkal mélyebb tudatlanság kellett, mint a mekkora a Kristóffyé s mi e szörnyszülöttben a Nagy László Írását ismerjük fel, ki 16 éves alispánsága alatt tudvalevőleg soha sem vett magának annyi fáradságot, hogy a törvényhatósági törvényt csak egyszer is elolvassa. Kimutattuk a fentebbiekben, hogy a vármegyének feltétlen joga van követelni a dotáció aránylagos részét minden hó elsején. A kiszolgáltatás jogilag csak akkor volna megtagadható, ha a törvényhatóság megtagadná az állami érdekű közigazgatási leendők ellátását. Ezt azonban a tizenkét megfenyített vármegye közül nem tette egyetlen egy sem, legfeljebb, ha a kormány ezen intézkedése után fogja tenni egyik másik, jogos retorzióként. Még egy esete képzelhető a javadalmazás megtagadásának, mely ugyan jogilag nem szünteti meg az állam tartozását, de okul szolgálhat az időleges nem lizetésre. Ez a szükséges pénzfedezet hiánya. A kormány kétléleképen szenvedhet pénzhiányt: tényleg és jogilag. Jogilag már június 21-ike óta a legteljesebb insolventiában leledzik, a mi azonban legkevésbé sem akadályozza abban, hogy tényleg épen úgy költsön, mint bármelyik törvényes elődje. Tényleges pénzhiányról beszélnek ugyan Kristóffy — Nagy László a dotációt beszüntető rendeletben, de hogy ez nem egyéb rut hypokrizisnél, nyilvánvaló abból, hogy csak a tizenkét rossz fiú nem kapja a javadalmazást, ellenben a kik magukat illedelmesen viselik, továbbra is élvezetében maradnak törvényes illetményeiknek — a Kristóffy kegyelméből. Bizonyos, hogy e rendelet nem érintheti az alispánoknak utalványozási és szükség esetén egyik alapról a másik alap terhére gyakorolható átruházási jogát, melynek foganatba vétele, úgy lehet, az erőszak első napján kipuffasztja gyét illetőleg ez idő szerint évi 340,972 korona, mely a fentebb idézett 1883: XV. t.-c. 2. §-a értelmében havi részletekben folyósítandó az állampénztárból. E javadalmazás kiszolgáltatását az államhatalom még abban az esetben sem jogosult megtagadni, ha a vármegye az állami érdekű közigazgatás teljesítését megtagadná, mert a hatalmat jogszerűen gyakorló kormány közjogi utón, fegyelmi hatósága által, de nem magánjogi természetű retorzióval szerez érvényt a törvényes rendelkezéseknek. Nagyon szánalmas az a kormány, melynek fegyelmi intézkedései nem félelmet, de nevetséget gerjesztenek, mely pl. a rendelkezésére álló rengeteg apparátussal nem képes a rendeletileg felfüggesztett pestmegyei főjegyzőt hivatalának gyakorlatától tényleg megfosztani. Az 1886. évi XXI. t.-c. alkotmány- jogi vitákban a képviselőházat teszi a kormány s a törvényhatóságok között bíróvá. A képviselőház ez évi junius 21-én egyhangnlag hozott határozattal eltiltotta a kormányt, mint törvénytelent, minden közfunkció teljesítésétől s felhívta a törvényhatóságokat, hogy törvény adta jogukkal élve, tagadják mag az önkéntes adók beszállítását, az önkéntes újoncok előállítását is. A vármegyék — köztük Szatmár — rezisztenciája tehát úgy lényegileg, mint formailag teljesen jogos. Lényegileg, mert az 1886. évi XXI. t.-c. feltétlen jogává teszi a törvényhatóságoknak, hogy a törvényhozás bizalmával nem biró, sőt ez esetben a vád alá helyezést is csak a törvénytelen elnapolással kijátszó kormánytól minden néven nevezendő adót és újoncot, tehát az önkéntest is megtagadják (1886. t.-c. 20. §.) Formailag pedig azért, mert a képviselőház ez ügyet junius 21-én meghozott, szeptember 15-én, — tehát a kérdésnek teljes akutsága idején megismételt határozatával a kormány ellen döntötte el (1888. évi XXI. t.-c. 19. §.) A kormány kezdetben a vármegyei határozatok megsemmisítésével próbálta érvényesíteni álláspontját. Ám nem lévén törvényes joghatósága, a vármegyék nem vetették alá magukat törvénytelen rendelkezéseinek, hanem ismételten és ismételten fentartották határozataikat. A kormány meginti a törvényhatóságokat — ezek" visszaintik a kormányt, legjobb esetben is félreteszik a rendeletet. A Szomorúan írja naplójában, öröme, fájdalma hűséges megőrzőjében: »Személyem, mint az erdők kergetett vadja a közüldözésnek adatott által. Nem ád ott (Erdélyben; egy bokor is enyhet, nem bátorságot és 'menedéket egy szeglet is«. Caesarnak is Brutus tőre fájt. Eközben Wesselényit Magyarországon is nóta perbe fogták. Beöthy Sándor ügyész a pozsonyi tábla előtt vádat emelt ellene Nagykárolyban tartott beszéde miatt. Az 1832/3(5. országgyűlésre Szatmár vármegye követekül Kölcsey Ferencet és Eötvös Mihályt küldte fel igen szabadelvű utasítással. A kormánv különösen az urbérre vonatkozó törvényeket oly szabadelvű szerkesztésben, mint az volt, nem fogadta el, hanem válaszleiratában a szegény népre terhesebb fogalmazásban óhajtotta 'azt törvényerőre emelni. És csodák csodája Szatmárvármegye 1833. nov. 10-én a kormány leirata mellett foglalt állást előbbi utasításai ellenére. Szeszgyár, közjegyzőség avagy meggyőződés okozta-é a változást? Eldönthetlen, tény az, hogy Pozsonyban levő követeiknek meghagyták, hogy a kormány mellé álljanak. A két követ leirt a megyéhez, ragaszkodva az eredeti utasításokhoz. Az erről szóló megyegyülést 1834. dec. 9-én Nagvkárolvban tartották' meg. Nagy fontosságot kölcsönzött a gyűlésnek, hogy megjelent azon a »vándor patrióta« Wesselényi Miklós is. Szatmármegye rendei nagy dísszel fogadták Wesselényit. Az akkori Középszolnok határáig küldöttség ment elébe. A megye gyűlésen Kölcsey Kende Zsig- mond első alispán elnökölt, Uray Bálint másod alispán volt a helyettessé. A rendkívül látogatott gyűlésben a követek leiratát vették először tárgyalás alá. Ehhez szólt Wesselényi, (megjegyzendő: a megyegyü- lés jegyzőkönyve egy szóval sem emlékezik meg Wesselényi felszólalásáról.) Ebben a beszédében meghatóan festette a szegény jobbágy nyomorát, kérte a rendeket, hogy követeiknek 1833. nov. 10-én adott pótló utasításait vonják vissza. Hadd szűnjön meg ez égbekiáltó igazságtalanság, hogy a nemes nem csinál semmit, mégis övé minden jog, a szegény jobbágy pedig adózik, katonáskodik. Mentsük mi fel e terhektől a jobbágyokat, mert esetleg pórlázadás üthetne s akkor a kormány, mely 9 rnilió köznép zsírját szívja — verné le a lázadást s »jaj lenne akkor nekünk, mert szabad szellemű vagy önérzetü emberekből ezen lekötelezés rabszolgákká alacsonyitana«. A hatalmas beszéd Szatmármegye székházában süket fülekre talált. Megmaradnak a kormány álláspontja mellett. Erre Kölcsey és követtársa lemondtak a követségről. A megye egyszerűen tudomásul veszi 3869/1834. szám alatt s egész hidegvérüen intézkedik uj követek választásáról. De Wesselényire más következményei is lettek e gyűlésnek. Besúgják az ügyésznek, hogy Wesselényi mit mondott a kormányról, hogy t. i. 9 millió nép zsírját szivja. Szemforgató hypokritak ezt úgy magyarázzák, hogy ez a királyon esett sérelem, mert a király nevezi ki a kormányt, aki tehát a kormányt bántja a királyt bántja s igy Wesselényi felségsértő. Az erőszakos, zsarnok, alkotmányt lábbal tipró kormány jog magyarázata ez. Wesselényi Kölcseyt, kebelbarátját bízta meg védelmével. Kölcsey remekelt, izenként szedte szét terjedelmes vádiratában a közvádló okoskodását. Minden érvét a törvényből cáfolta meg. Mindhiába. Közbejött a pesti árvízkatasztrófa. Ki ne ismerné Wesselényit az »árvízi hajóst«. A megyék pertörlést kértek, de a Moloch követelte mártyrját. 1839. febr. 1-én a tábla 3 évi súlyos börtönre Ítélte Wesselényit nagykárolyi beszéde miatt s a hétszemélyes tábla már 8 nap múlva vagyis febr. 9-én minden indokolás nélkül helybenhagyta az ítéletet. Milyen lázas sietség, mintha félnének, hogy a börtön .nem kapja meg áldozatát. így Wesselényi szükebb hazájában Erdélyben, mint üldözött vad körözve, Magyarországon börtönre lett ítélve. Ez volt a jutalma a régi Magyarország eme vezéralakjának. Őt minden elhagyd, az ember a világ Csaknem maga maradt, mint téli fán az ág. De hiába üldözték, hiába mértek rá szenvedést, mérhetetlen nyomort, az eszme melyet hirdetett, erősebb lett, jobban hódított. Ma mikor ismét »megújulnak a régi sebek« a hazájáért mindenre kész Weselényi legyen példa. Az ő honszerelmét emlegessük, mert »csak törpe nép felejthet ős nagyságot«. Molnár Kálmán.
