Szatmárvármegye, 1905 (1. évfolyam, 1-9. szám)
1905-11-11 / 2. szám
2-ik oldal. SZ A TMÁRV Á RMEGY E. 3 szám. nemzet romlásán épitik fel az ő előhala- dásuk piszkos útját. Am azért a harc nem gyengült, nem bukott el. Egy gonosztevő gazságai nyomán ezerekben támad fel a hazafiság erős, ellenállhatlan érzete. Egynek hazugsága, csalása, törvény- tiprása ezerek öntudatát teszi tisztává, akaratát szilárddá, szolidáritását meg- bonthatatlanná. S ez az öntudat, ez az akarat, ez a szolidáritás elsöpri rövid idő alatt a felkapaszkodott kufár lelkek kérészéletű hatalmát s rövidesen eljuttatja őket a megérdemelt megvetés, az erkölcsi és anyagi bukás posványába. El kell bánni ez egyesekkel rögtön, mig a ragály tovább nem terjed. El kell bánni mindenkinek és minden téren. A hogyan lehet. És a mikor lehet. A vármegyéken fordul meg most az ország sorsa: És a vármegyék nem lesznek hűte- lenek régi dicső múltjukhoz. Csak férfiasság, erő és összetartás legyen meg mindenkiben ! Közigazgatási bizottsági ülés. Az elnöklése alatt tartott első közigazgatási bizottsági ülésen láthatta Nagy László, hogy törvénytiprással és alattomos furfanggal szerzett méltósága miatt undorral fordulnak el tőle a vármegye jobb és független elemei. Az első ülés máskor ünnepély szokott lenni, melyen ovációkban részesítik az uj főispánt, most pedig Nagy Béla nagybátyján kívül a választott tagok közül senki de senki sem jelent meg s igy az ovációk is elmaradtak. De hát mit törődik ezzel Ő és tábora! Nem a közbecsülésért hanem szeszgyárért és hivatalokért küzdenek ők, ezek pedig annál biztosabbak minnél több erkölcsi arculütésben részesülnek. A restanciák közül egyet szomorúan egyet örömmel constatálunk. Szomorúan azt. hogy november 1-én az ügvek közül az alispánnál 963 darab .as-árvasi ftóL éspsb- VOll-ßb intézetlen, örömmel azt. hogy ugyanakkor az adóhátralék 3.111,355 koronára rúgott. Mégis j van tehát hazafiság és törvényíisztelet várme- j gyénkben habár azon körülmény, hogy 461,928 korona adó befizettetett október hóban arra mutat, hogy elég sok a hazafiatlan községi elöljáróság is. A pénzügyigazgató jelentéséből megtudjuk, hogy a pénzügyminiszter nem akarja az ártéri tartozások behajtását megengedni. Ez az okoskodás egészen reá vall a mostani kormányzat törvény tudására és tiszteletére. Az Ecsediláp-lecsapoló társulat járulékai nem függnek az országgyűlés felhatalmazásától és ezeket még sem hajtják be, ellenben Nagykároly városát a fogyasztási adóért tűzzel vassal fenyegetik. Egyébb érdekessége az ülésnek nem volt A földíehermentesitési szédelgés. A kívül vörös, belül feketesárga kormány programmjában foglalt üres ámítások megkezdték körutjokat az országban. A kormány kőnyomatosai gyártják a vezércikkeket és a vidéki félhivatalos lapok terjesztik tovább. Ilyen kőnyomaíos vezércikk jelent meg a héten a Szatmármegyei Közlönynek, a »fennálló kormányrendszer* ezen hű csatlósának hasábjain »Földtehermentesités* címen. Feletébb alkalmas a téma kimutatni azt az országcsalást, a mit a kormány programúi tartalmaz. A kőnyomaíos vezércikk a földtehermen- tesitést akként képzeli, hogy olcsó kamatozású kölcsönt eszközöl ki az állam, tehát adósságot nem fizet ki. Ezt mindenekelőtt jegyezzék meg azon naiv lelkek, kik tehermentesítés alatt az adósság kifizetését és néni csinálását értik. A cikk sötét képét nyújtja a mai hitelviszonyoknak, hogy a sötét háttérben világosnak tűnjék fel a szükkörü kormányakció; ezek a hitelviszonyok azonban csak festve vannak feketére, valójában éppen nem rosszak. A viszonyokkal ismerős ember jól tudja, hogy manapság bámulatosan előnyös a helyzet a földhitel szempontjából. Ipari vállalkozás híján — a melyet megöl a közös vámterület és az osztrák ipar egyébb kedvezményezése — óriási pénzösszegek halmozódtak fel minden pénzintézetnél. E pénzbőség élénk versenyt eredményezett az intézetek közt a jelzálog kölcsönök után és mig egyrészt a kamatláb leszállóit, másrészt az összeg, a mit az intézetek adnak, felemelkedett az ingatlan értékének háromnegyed részéig, sőt még azontúl is. Vármegyénkben valóságos hajsza folyik a kölcsönvevők után és nagy küzdelmet fejt ki sok intézet, hogy a többi elől elkaparitsa az adósokat. Akinek kölcsön kell 4°/0kamat és 3/4%— 1% amortizáció mellett játszva kap jelzálog kölcsönt birtokának feleértéke erejéig a Magyar Földhitelintézetnél, az Osztrák magyar banknál, vagy a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézeténél és pedig utóbbinál a legkisebb I Kirtrvh-f\g_|g_L ha f/VKK h'»ll o jltWlKfS T5 , txíx pt/Uig tuDM hc.i a lL/itítíi iCallti, */4°/o~*d drágábban ad az Országos Központi, vagy a Belvárosi takarékpénztár az ingatlan háromnegyede sőt négyötöde erejéig is. Ennél olcsóbb kölcsönt három százalékost. a hogy mondja és nagyobb hitelt nem nyújthat az állam sem, ha csak nem akar reá fizetni; az pedig Magyarországnak sem módjában nem áll, sem pedig nem volna helyes, hogy mig járhatatlan utak vannak, a közpénz nem közcélokra, hanem egyesek adósságainak könnyítésére fordittassék. Az ingatlant, különösen a kisebb birtokokat azonban túlnyomóan nem ilyen amortizaés az osztrák törvény szerint: az össz- birodalom volt a cél, az eszmény, a valóság. Magyarországon: a jog és a törvény alapján hazánk függetlensége. Ezért kellett a konfliktusnak kitörni, mihelyt az a nemzedék lett döntő tényezővé, mely 67 óta született vagy nevelkedett fel. Ezt elhárítani nem sikerült azon törvényhozási intézkedéseknek, melyeket az öntudatát vesztett, elkábitott, alvó nemzettel elfogadtattak, hogy jogainkat csorbítsák (beszállásolási törvény, véderő törvények, közgazdasági kiegyezések stb.) vagy hogy ellenállási erőnket letörjék, leapasszák (községek és vármegyék rendezése stb. stb.). Mert ezek részben a jogállapotot csorbították és az erőviszonyokat módosították ugyan, de a meggyőződést nem. — Pedig a" harc kitörésére egyedül ez a döntő. A két különböző eszményi világ ezért került újra éles ellentétbe. Ők kényszeritették ránk a harcot, mikor az összbirodalmi katonai és kiegyezési intézkedéseket erőszakolták, mi csak elfogadtuk. El kellett fogadnunk, ha örök rabságunkat a saját vérünkkel alá nem akartuk írni. És elfogadtuk: mert bizonyosak voltunk és vagyunk a győzelemben. E harc első fejezete: az országgyűlésen folyt le. Büszkén, bátran, becsülettel állottuk ki és győztünk mindig, minden szerepben és minden vonalon. A második fejezet: a vármegyéken, a harmadik az egész nemzetben játszódik le. A vármegyék hivatása tehát ma ugvanaz, a mi az előtt az országgyűlésé volt. Az egész nemzet igaz ügyének védelme a törvénytipró zsarnoksággal szemben A nemzet nagy szabadságharcának avőzelemre juttatása. Mór! thárom csatatéren győznünk kell, ha győzni akarunk. És akármelyiken buktunk el elbuktunk egészen. Tudjuk, hogy egyes gyáva, nyomorult, önérdek hajhászó alakok akadtak mindig a parlamentben. A nagy többség azért mégis erős, kitartó és becsületes maradt. Tudjuk és látjuk, hogy a vármegyéken is akadnak hitvány bérenc lelkek, kik a féreg és a kukac módjára az egész — Még ha az is volnék, hát aztán? A férjhezmenés nem mindig oly végtelen szerencse. — Nem, nem. — Hát érdemes akkor egy szót is vesztegetni rá... Na ugyan micsoda szerencse is az a férjhezmenés, csak gond, keserűség, rab-szolgaság... De mégsem bírta elűzni azt a képet, a mi olyan régen, annyiszor megvillant elméjében, a mi jövőjének álmait képezte. Elsőben a szerelemnek ragyogó, ismeretlen boldogságu világát látta, aztán egyre jobban a valósággal egybehangzó életcélt. — Az álomkép újból és újból visszatért a csendes, szegényes otthonba. Az első álmodozásban sokféle, de mindig pompás, mindennel megáldott világot rajzolt... Annak is meg volt az ideje. — Aztán évről- évre engedett egy-egy részt a boldogság képéből, végre a magas emeletről lépésről-lépésre leszállóit a homályos, sötét földszintre, mig el nem jutott a rideg valóság barátságtalan sziklájára. Itt aztán már nem maradt meg más, mint a kis, nagyon kicsi igénytelen otthon, melyet egyaránt határol a szerencse kimért földje és a kétségbeesés ege... Hisz most is meglehetne az a pompás álombirodalom, ha az a valóság úgy nem állana elébe... Még valamicske megmaradt, de érezte, hogy idestova az is szétforgácsolódik kezében és a többi útjára tér... Beteljesületlenül visszatérnek oda, a honnan jöttek, az álmoknak és az ábrándképeknek elmúló seregébe... A határhoz jutott ... Valóban vén lány lett ? — Nem. — Nem, igazán kiállhatatlan, de minek is kaptam ennek a szőnyegnek a hímzésébe, nagymunkás, a szememet is tönkreteszi s a végén Aksellitől »szépen köszönöm«-öt kapok érte. Abbahagyta a hímzést, majd idegesen göngyölte össze. — Minek kezdted meg leányom, ha olyan vesződséges és időrabló ? Karácsonyi ajándékul megtette volna valami kisebbszerü is. Félek, hogy unokabátyád nem is tudja megbecsülni az értékét, ugv is olyan ritkán néz felénk mostanában, meg mintha rátartós volna irányodban. — Bánom is én, akármiért is járt ide. Talán azt gondolja anyám, hogy valami szándékból készítem a szőnyeget? Na, az már igazán utolsó volna! — De mit is gondolsz, ej Anna, hogy tudtál ilyesmit fejedbe venni! — Ne haragudjál, anyám, nem akartalak megbántani, de most kissé ideges vagyok. — Ismét folytatta a varrást... Hát mi is most az az Akselli? Ezelőtt jó volt neki, ha kisérget- hetett. — A sok jó ismerős! Nem törődnek már a szegény rokonokkal. Akselli is, mindegyik, -— mérgeskedett magában. Finom aranyfonalat húzott át a szöveten, elnézegetve a minta kanyargós menetét... Mindegyik! Ezt is ideköthettem volna azelőtt, ha akartam volna, de most már kerüli az időseket... persze, gondolja, kap fiatalt is. szépet is. Valami sajátságos volt, hogy a mikor saját életére gondolt, jövője olyan terméketlen, mogorva hegyszakadéknak tűnt föl előtte, a honnan nincs kivezető ut, a hol a meddig a szem ellát, csak egyhangú, unalmas területet jár be. A folytonos aprólékoskodás és nélkülözés, az örökös hiábavaló erőlködés, hogy örökké fiatal maradjon, — aztán a rendes hanyatlás, eltompulás. Azok a színtelen, üres napok, a milyenek mostanában kezdődtek meg. És még milyen lesz a jövő? Száz márka kamat az apai örökség után, kettő a kosztosoktól, négy a hímzésből, öt a nyelvtanításból — ebből élni és fiatalnak, szépnek maradni!... Aztán mindig jobban beleringatta magát a megöre- gedés gondolatába; ósdi ruhákban kezdett járni, a mitől a rokonok kicsinyei féltek. A fiatal asszonyok a kisorsolást bízták rá s neki is juttattak egy tizmárkást, vagy két.. Bm ... valaki csengetett. Anna egyszerre felugrott, a tűt letette, rendbeszedte ruháját, többrétűén összehajtott sált dobott nyakára, a mi kerekdedebb arcot, tetszősebb alakot adott neki. Mentében megállóit pár pillanatra a tükör előtt, elsimította homlokáról és halántékán a lecsüngő fürtöket, kezével megdörzsölte arcát, hogy egy kis szint kapjon. Mindez pillanat műve volt. Az ajtóhoz ment, felnyitóttá. — Jó estét, itthon van Oskar? — Nem tudom biztosan, jöjjön be, megnézem ... Nem, nem, ép most volt itt benn, valahová mehetett, de mindjárt itt lesz. — Megjön? — Úgy hiszem. Jöjjön addig be mihoz- zánk, épen theához ültünk. Igyék maga is, jól fog esni. — Köszönöm. Régi ismerőse volt a háznak. Oskarnak iskolatársa. Az ő jötte Annát mintegy varázsütésre átalakította. A buskomor, életunt, fáradt lányból jókedvű, sovány, szeleburdi gyereklány vált. Szeme a régi fényben ragyogott, kedves mosolygássá változtak az ajkakat áthálózó feszes ráncok. Igen, szép lány volt Anna, és még most is szép volt, mikor lányságának tudata fölébredt. S ez mindig megjött, valahányszor vendégek, különösen fiatalok társaságába került.
