Szatmár-Németi, 1911 (15. évfolyam, 1-104. szám)
1911-10-15 / 83. szám
I 2-ik oldal. SZATMÁRNÉMETI. Szatmár, 1911. október 15. bizonyítéka az iskola kevés voltának, mert az 1908. évi 46. t.-c., mely ingyenessé tette a népoktatási, csak úgy válhat hasznára a »népnek«, ha elegendő az iskola, hói gyermekei ennek az ingyenes népoktatásnak üdvös áldásában csakugyan részesülhetnek. A tanítóképzés bár az utolsó évtizedben oly magas fokra emelkedett, hogy szakképzett, intelligens tan-lókat tudott diplomával sorompóba ál itani a nemzeti haladás érdekében, még mindig m-m áll azon a nívón, melyei joggal megkovelhetünk. A most tartott országos kath. tanítói kongresszuson maguk a tanítók voltak azok, kik leginkább sürgették a tanítók egyet* mi végzettségét. A modern neveléstudományi vívmányok nálunk csak a képezdei tankönyvekben és tanügyi szaklapokban húzódnak meg, de az iskolában nem nyílik szabad tere az uj tan.tógen-ráció ak, hogy egyéni kvalitását, is érvényre juttassa, mert épen az iskola az, hol a vaskaEposság miatt az igazi fejlődés csak nagy nehezen tud utat törni magának. A szakfelügyelet peditz mindennek nevezhető, csak éppen annak nem, a minek a nevét viseli. Az iskolaszék — különösen faluhelyen — a taniíóban nem az iskola vezetőjét és az ifjúság tanítóját, hanem alkalmazottját tekinti, ki ha nem akar örökös torzsalkodást, kénytelen tűrni, hoz/á nemértő nagyképüsködók intézkedéseit tudomásul venni. A királyi tanfelügyelőség intézménye reformálva lesz és pedig oly- k< pen, hogy a taufelügyelőséghez jogveg- zett egyének lesznek beosztva az adminisztratív teendők ellátására, a szakfelügyeletet pedig a beosztott tanitók fogják végezni. Ez mindenesetre üdvös haladást j d-étil, de ki tudja, mikor kerül sor a kivitelre ? A tanítói kar anyagi eliátá-ának ügye már régóta foglalkoztatja az erdekelt és illetékes köröket, Ennek megalkotására Zichy Janos gróf kultuszminiszter szakférfiúkból anketot hivott össze, mely az ősszel viszi határozatát a miniszter ele. Reméljek, hogy a taniiói kar jogos követelményei ezzel kiegészítést nyernek, mert dacára annak, hogy az 1907. XXVI. és XXXII. t.-c. 1. §§-ai állami, illetve köztisztviselőknek jelentik ki a tanítókat, anyagi javadalmazásuk még most sincs ennek megfelelően rendezve. Halló nagysád! Halló központ! | Halló! Halló! Halló! Egy kis teSefon-bosszankodás f Kulturváros vagyunk, legalább is annak tartjuk magunkat s ha frázisokból élnék, hivatkoznánk az imént lezajlott kiállításra mondván: íme a hatalmas lépés a haladás mesgyéjén, a fejlődés országutján, lépés, mellyel Szatmár végkép belépett a nagyvárosok elsői közé. Pedig dehogy lépett dehogy. A kiállítás semmi egyéb nem volt, mint kápráztató és elegáns rakétázás, mely után annál bántóbb és si- várabb a sötétség. Szatmár város pedig most is ott senyved, ahol tiz esztendővel ezelőtt staguált: a kisszerüség lomha vizein. Csatornázásunk nincs, vannak ellenben klórral meszelt, de ennek ellenére is illuziórontó bűzt és ragályt terjesztő folyókáink. Vízvezetékünk még nincs, vannak ellenben mikróbával és rozsdás vízzel teli kutjaink, bár igy sem kielégítő számban Középületeink, szánalmas fogyatékossággal állanak rendelkezésére a köznek. Középületes állapotok bosszantanak e téren minden épp érzékű halandót. A rozoga és dohos városháza, az idült lépcsőhurutban szenvedő rendőrségi épület, a csúf, szűk és célszerűtlen indóbáz, a tűzveszélyes színház, a tüdövésszel béltelt adóhivatal és még egy két kórház, amely közismert impotenciával szolgálja a nyilvánosságot. S most jő a posta, trara ! Azazhogy nemis trara, mert a posta rég nem az a bájos és kedélyes intézmény, ami a fátermörder bácsik és krinolin nénik idejében volt. A postának rég eh irultak már az ifjukori bájai s ami kedélyesség még maradt volna benne, kiirtotta magvastul is a telefon. A kulturlények mindenütt megsinylik a haladásnak ezt a szervét, de nálunk ahol maga a posta is egyenes bosszantására, idegpusztitására készült a közönségnek, hallatlan állapotok vannak. Akit a foglalkozása arra kényszeiit, hogy gyakran használja a telefont, az idővel szépen beletébolyodhat a Halló nagysád, halló halló, halló nem ertem ! kezdetű felkiáltó mondatokba. Láttunk már embert akin a hidegverejték csurgóit végig, vagy toborzékolt, mialatCkapcsol- tatni vagy telefonálni próbált s az ilyen gorom- baságok mint : „Nagysád, ne borotválkozzékjak- kor, amikor én beszélni akarok!“ nem is olyan egyedülálló maliciája Szatmáron a telefonkinokat szenvedő emberiségnek. Rossz, gyalázatosén rossz a telefon s a ke zelése s ha valamiképp nem segite. ek ezen a bajon, rövidest» szanatóriumot kell itt építteti.i azok számára, akiket direkt a telefon a kulturá uak ez az ideges halló szerve (sőt haltól halló/ szerve) kergetett, az őrületbe. Legénykedtek a kath. legények Rom. kath. szabad, gör. kath. szabad ev. ref., izr. nem szabad! A katholikus legények, kiknek (alig) — tudvalevőleg egyletük van s akik minden esztendőben egy unalmas tarkaságu szüreti mulatságot rendeznek az elnök ur (dicsértessek az ő neve) örömére, kimutatták a foguk feketéjét. Éppen azon a bálon, melynek évről-évre kevesebb a közönsége, úgy hogy tesszük azt tiz év múlva komoly bankókért sem fog akadni halandó aki azokban kölcsönkért népszínmű jelmezekben kö- rülkocsikazná a várost. Idáig is főleg a tarka felvonulásnak köszönhették a legények, hogy rá nem fizettek a mu latságra, sőt egy kis hasznot is sikerült felmutat- niok, melyet a jámbor emberek erszényéből miséztek ki és felülfizetés címén hetiszemleiieg nyugtáztak a népszövetség ifjú csatlósai. Az idei bál sehogysem akart sikerülni, a lelkes ifjak tehát arra a lelketlenségre határozták magokat, hogy kiállanak a kapuba, mint ama sáppadt tündérek, kik az erkölcs ellentétjének a megmintázásához szolgálnak modellül és addig kapacitáltak egy pár rendezetlen vallásu ifjút mig megváltották jegyeiket a savanyuszölő bálba Mikor aztán megkezdődött a lánc, a rendező urak nem engedték, hogy táncoljanak azok is, akik előbb leszurkolták ugyan a jegy árát, sőt még céltalanul felül is fizettek a jótékony cél (?) érdekében, de azontúl már nem felelnek meg a sötét bál követelményeinek. A becsapottak mikor láttak, hogy ez nem is mulatság, hanem holmi népszövetségi fiók - gyűlés, visszakövetelték a pénzüket. Persze hiába Az elnök ur ..zonban megvigasztalta őket, hogy kiteszi revüket a hecckáplán bácsik szaklapjába : a Hetiszemlébe. Odabenn azonban eltűnik a nyájas vidámság az arcáról s szép szeme teleszivárog könnyel. — Én, csak én ... de az a szegény jó ember . . . Oh, de beteg, lelkeim, de beteg . , . És hogy fel a haláltól,, ha látnák . . . Magamagát is ámítja a bajával s úgy örvend, ha azt mondom, hogy egészséges , . . Látják, engem ültet a szekérre s ő gyalogol, pedig sokszor alig bírja a lába. Aztán orvoshoz sem tudom vinni, hogy legalább enyhitne a báján. A múltkor, hogy olyan rosszul volt, kénytelen voltam betegséget színlelni s felvétetni maga« a kórházba, hogy a doktorok elé csaljam. Áldja meg az isten azokat a jó urakat, úgy bántak vele a kedvemért, mint v lami piros tojással. Ki is vették a nagy mellszaggatásból. És látták volna, hogy ő a halálos beteg, hogy ápolt, hogy aggódott érettem . . . Oh, nincs több ilyen ember a földön . . , Lassanként az egész faiu bevásárolta szükséges edényét. A nagy szekér tartalma mega padi. A begyük pénzt nagy bőrzacskóba tette az asz- szony s elrejtette a zsebébe ; itt van a legjobb helye. Pál István befogta a lovacskákat, a legközelebbi viszontlátásig Isten jóvoltába ajánlották egymást s azzal a Nóé bárkája elindult. Az oítmaradtak busán mondogatták : — No Pál Istvánt se látjuk többé . . . Szegény asszony ! . . . így járkáltak falurói-falura. Ez volt a keresetűk. Az emberek szerették, szánták őket. Azt hitték, hogy árvább lelkek nem is lehetnek. Se országuk, se hazájuk. Pedig ha véget ért a vásár gondja, kint az országúton, a nagy jegenyék alatt édes boldogságban dobbant össze a vándorlók szive. Meghitt dolgokról álmodoztak, egy kis házacskáról, gyümölcsös kertről, zavartalan nyugalomról. Ilyenkor össze-összebujtak, meg ölelték egymást és a nagy örömben István sem köhögött annyit. A lovacskák szintén íelvidámultak s pajkosan ütögették egymást a rúdon iieresztül. * Egyszer azonban az asszony kornyadozni kezdett. Megszomjazott s asszonyos könnyelműséggel ivott az utszéli árokból. Utána bágyadtság fogta el, fázni kezdeti ; hasztalan bouyálta magát nagykendőbe ; hasztalan furakodott a szalmába ; nem tudott felmelegedni. Pál István el- elfogdosta a kezei, szorongatta, reá Inhelgetett. mind nem ért semmit. — Bemegyünk a városba, hadd nézzen meg a doktor ! — jelentette ki István aggodalmasan. — Múló baj . . . asszony baj . . . elmúlik magától ! — mondta az asszony könnyedén. Le is szállt a szekérről s megfogva a lőcsöt ment . . mendegélt . , . Messzire haladtak a hegyek között. Egy nap heves láz váltotta fel a didergést. Minden porcikája kigyult s mint forró kályha, sütött. Szemében lázas megújhodás: arcát felváltva sugározta be az életvágy s a fájdalmas lemondás. Pillanatokként változó érzések alá ke rüit: sirt, kacagott, énekelt. Ha nyugalmasabb pillanatai voltak, csodálatos dolgokat kezdett beszélni. Ha összespóroltak egy kis pénzt, csinos kőházat vesznek ; megpihennek a kóbor vándor lás után. Kis kertet ragasztanak a házhoz ; sző löt, gyümölcsfákat ültetgeinek belé. Egy körtefára felvésik az István, a másikra az ő nevét. Ez a két fa bizony egy szép nap összeborul a lomb jával. Tavaszszal mennyi vidámság lesz a kertben: megjönnek a madarak s meleget, fényt örömöt hoznak magukkal. A puha pázsit jó magasra nő s a fák alatt, a pázsiton vidám gyermekek játszadoznak. Hiszen més fi: talok. És az Isten úgy szereti őket . . . Pál litván szorongatta, csókolgatta Klára kezé!. Maga is mosolygott a forró beszédre. Oh add Uram, hogy igy legyen, hogy gyermekek is játszadozzanak a pázsiton. Felemelte a magasba fejét és nem köhögött. O is beszélt áradozva a nagy örömtől. — Én aztán veszek neked egy szép selyem köntöst, úgy is erre vágytál mindig. Veszünk imádságos könyvet ezüst sarokkal és ezüst kap csókkal. Vasárnaponkint eljárjunk a gyermekekkel a templomba, hálát adni az Istennek, hogy igy megsegített. S/.ép idők lesznek ezek, Klára
