Szatmár-Németi, 1911 (15. évfolyam, 1-104. szám)
1911-04-09 / 29. szám
\y XV. évfolyam. Szatmár, 1911. április 9. Vasárnap. 29 teán. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor ‘ Egyes szánn ára lö fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. TANÓDY ENDRE. SZERKESZTŐSED ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10 == Telefon-szám 80.=*= Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. äzisifk» as ntoán. (k) A halottakról, vagy jót, vagy semmit — mondja egy régi axióma s ebben van is némi ildomos logika. De egy idő óta rájár a rúd a régi axiómákra. A halottakat fitymálják és böcs- mölik, a hol csak lehet hibákat hánytorgatnak föl szegényeknek. Mindezt pedig nem másért teszik, csakhogy saját maguk számára harácsolják el ezt a mondást az érzékeny, önző és finyás élők. Vagy jót vagy semmit. A városok is követik a kor jeligéit. Nem szeretik, ha rosszat mondanak róluk. A hibákat látni sem szabad, nemhogy említeni. Lármázni kell az erényekről, igy nem ötlik szembe, hogy mizériák is vannak. Utóbbi időkben, gondolom, szörnyümód, dagadhat azoknak a helyihazafiaknak az önérzetük, akik távol tartózkodnak városunktól s csakis a napi sajtónk utján vesznek tudomást arról a nagyszerű dicsőítendő és dicsőített fejlődésről, amely itt amerikai gyorsasággal lépked napról-napra mind közelebb a tökéletesedés, az ideális állapot felé. Hallali ! — ujjong magában városunk távollakó barátja, — hisz ez nagyszerű 1 Az ember csak kiteszi a lábát ebből a városkából s menten elkezd haladni és fejlődni és szépülni és veszíti egyre-másra a szépséghibáit. Távollevő jóakarónk maga sem tudja milyen pompásan jellemezte ezzel a nehány mondattal a mi fejlődésünk mikéntjét. Éppen csak a hangsúllyal nincs tisztában. Mert figyelem, igen tisztelt nosztalgia-teli hívünk, a nyomaték az ön mondataiban arra a pár szóra nehezedik hogy : az ember csak kiteszi a lábát. Ó igen. így csakugyan kedves, szép és tökéletes a mi városunk. Hogy nehány bennelakó bürokrata is ugyanezt állítja, ez nem kisebbít a szabály értékén. A beamterek mindig hívei voltak a ■ struccpolitikának. Az ember csak beletemeti fejét a sárba és nem látja, hogy sár van. Maradjunk egyelőre ennél a tárgynáí. Sár, j undok, vastag kulimasztos, minden seprüt, la- ’ pátot megszégyenítő pocsolya hirdeti utcán-té- I ren, hogy ragadunk és stagnálunk. Hogyne vesztegelnénk a nagy dolgok terén, ha a ma- radiság szimbólumait sem tudjuk becsületesen lerázni megunkról ? Hogyan haladnánk a szó ideális értelmében, ha magát a reális haladást sem vagyunk képesek biztosítani. Elnézzük utcáinkat egy kevés enyhe tavaszi eső után, milyen istentelenül kulimászosak. Az utcaseprők tehetetlenül, közömbösen, bár még igy is jobb ügyhöz méltó buzgalommal kezelik az ilyen csokoládészerü pép ellen szerszámjaikat. Vannak utcák és sikátorok, ahol száz napszámos is szizifuszi munkát végezne, nem az a húszegynéhány rokkant köztisztasági alkalmazott. A kövezet eleve oly pompás mucsai előrelátással van lerakva, hogy onnat hatszáz viharedzett seprű sem hajtja el a csatakot. Élőlény hiába próbálna száraz lábbal keresztül jutni a barna csokoládétengeren. Például a túlsó oldalra. Hogy ebből a hig levü (nem high life) valamiből a járdára, a házak falára, a járókelők ruhájára és ábrázatára is jut jócskán, erről a szekerek és fiakkerek igazán nem tehetnek. Ezek elvégre is a haladás szervei. Nevetés csiklandoz és bosszúság öklöz, ha arra gondolunk, hogy volt nekünk egy független és szókimondó napilapunk, amely bátran és elevenen vágta az arcába ennek a mi kisvárosunknak, hogy piszkos és sáros, hogy tunya a köztisztaság keze és behunyt a szeme. A sár és piszok nem tűnt el sehonnan, a köz- tisztaság keze még ölbetéve hever, vagy tán az unalmát malmozza, szemén meg mindig leragadt a szemhéj, az az újság azonban most már rózsaszínű pápaszemmel nyergeli az orrát és nem lát gáncsolni valót semmit, csak dicsérni érdemest és magasztalásra méltót. Pedig be sok meglátni való van itt nálunk! De sokszor meg lehetne íricskázni 'a közgondoskodás eldugult és érzéketlen orrát! Hogy itt nem a köz, hanem a természet gondoskodik róla, hogy rend legyen és tisztaság. Azokon a TÁRCA. ALKONYAIKOR. Irta : Németh Julia. Még csak egy vonat van bátra, aztán mára el van végezve minden kötelesség. A fiatal állemásfő- nök unottan támaszkodik egyik lámpaoszlophoz s várja a vonatot, melynek nemsokára meg kell érkeznie. Szemei elmerengve néznek a nyáron is havas hegycsúcsra a »Pale Gyergyóra« amely oly zzép ilyenkor este, amikor a lemenő nap biborsugarai rózsa- féaynyel vonják be a havas ormokat. Órákig el szokott rajta merengeni, elfelejtkezve környezetéről és a világról. Eszébe jut egy má* vidék, hol szintén ily magas kékiő ormok vették körül, hol órákig elsétálga- tott egy fehér arca leánynyal, az a hegyeket nézte, ő pedig a leányt. Soha szebb és szomorúbb areot nem látott. Ezt az arcot mosoly alig ragyogta be, de ilyenkor oly szép volt, hogy elbüvölten nézett reá. Sok- azor elfogta a vágy, megkérdezni, mi bántja, de az a borongó, ártatlan tekintet, az a fájdalmasan összeszo- ritott ajak hallgatást parancsolt. Nem tudta megkérdezni; szentségtörésnek tetszett ez neki. Egy este kissé késve tértek haza sétájukból, a csillagok kezdtek feltűnni as égen. Szótlanul haladtak egymás mellett. A leány folyton a feltünedező csillagokat nézte s úgy haladt mellette, mint egy alvajáró, neki kellett vigyázni, hogy valami kőben, galy- ban el ne essék. Arcába belevilágított a hold sápadt fénye, még halványabbá és szomorúbbá téve arcát, mint az rendesen lenni szokott. A leány kezei görcsösen szorították az övét s ez a kéz jéghideg volt. így haladtak sokáig szótlanul egymás mellett, mikor is a leány hirtelen megállt, mélyen, fürkészve tekintett szemeibe s reszkető hangon suttogá : — Mondja, hiszi-e, hogy van másvilág f S ő ekkor valami különös érzéstől megkapva, szinte durván felelte . — Nem ! . . . Érezte a kezében tartott kézről, hogy a leány egész testében megremeget. — Hát — kiáltott fel keserűen — a holtak nem élnek tovább ? . . . S ő az előbbi ridegséggel felelte reá : — N8tn 1 A leány levetette magát a földre, arccal a fűbe borult s úgy zokogott. Ő megrendülve állt előtte, szivén a szánalom helyett valami keserű, bántó érzés vett erőt. — Miért sir? — kérdé lehajolva hozzá. — Kit sirat ? A leány felemelte fejét, arcába teljesen belesü- tött a hold, reá nézett fájdalmas szemrehányó tekintettel. — Miért veszi el tőlem a túlvilág reménységét, a hitet a halálon túli életben f Hát nem látja, hogy csak tssíem él e földön, mig lelkem távol innen folyton egy más világ régióiban jár? — Hát mit keres ott? I . . . A leány most sem felelt, csak nézett rá némán szomorúan. Ő pedig megkapva a leány két kezét, erősen megrázta s úgy kérdé szinte kiáltva : — Kedvesed . . . jegyesed ? . . . A leány eltakarta arcát s úgy susogta alig hallhatóan: — Azt . . . azt . . . Ha feltűnt az égen a csillag, önfeledt képzeletben kerestem, melyikben lakik ő, s ha felém ragyogott remegő világa, azt hittem, ő integet felém ... Ha mélységet láttam felém sötétleni, eszembe jutott a sir, amelyben fekszik. A szellő fuvalmában azt hittem, ő suttog nekem . . . ; a falevél, az ut röge, a természet újjászületése, herva- dása őt juttatá eszembe; őt láttam az ég magasságaiban, föld mélységeiben, fényben, sötétségben és nem tudtam elfelejteni. Oh, az élőt könnyű elfeledni, de a holtat nem lehet, az velünk van mindenütt . . . Hittem, hogy látni fogom még, ha meghalok, a boldogság minden reménységét a halálon túli életbe helyeztem s most mindettől meg akar fosztani . . . — Megfosztalak I Nincs másvilág! Nincs örök élet ! Semmi sincsf! Csak élet és halál ! Csak as « Szántó Mór és Társa SZATM 4R, a Színházzal szemben. Legnagyobb kiterjedésű férfi- és gyermekrnhaáraházában a tavaszi idényre kitűnő szabású férfi- és gyermek-ruhák, legdivatosabb férfi- és gyermek felöltők már mostantól beszerezhetők. Szolid szabott árak. &&** Kérje legújabb tavaszi árjegyzékünket, melyet ingyen és bérmentve küldünk.
