Szatmár-Németi, 1911 (15. évfolyam, 1-104. szám)
1911-01-08 / 3. szám
2-ik oldal. SZATMÁR-NÉMETI. Szatmár, 1911. január 8. oda a „hiszek benne“ feleletet, hogy ne látassék maradinak. Mert körülbelül úgy állunk manapság a ^modernséggel“, mint a kaftános zsidó fia a kaftánnal, csak azért nem viseli; mert manapság a kaftán viselése már nem — divat. Pedig a meggyőződése még talán a kaftan felé vonzaná, de restelli felhúzni ezt az őskori copfos viseletét, mikor az egész világ harangaljas redingoteba jár. Szóval a karácsonyi körkérdés mérlege nem igen billen a nők javára és merjük állítani, hegy ennek egyik fő oka a hozzá nem értésben rejlik. A férfi még ma sem meri elhinni, hogy nem áll, miszerint ő a világ ura, hanem ott az igazság, hogy ő is csak éppen olyan ura a világnak, mint a nő. Pedig a fejlődő gazdasági helyzetünk és társadalmi alakulásunk egy és ugyanolyan teret sejtett a nőnek» mint a férfinak és bár sok kivetni valót kell találni a női nem erőlködésében, el kell fogadnunk az egész mozgalmat — szükségesnek és nem „ostoba“ feltűnés viszketegségnek. De ott lóg a lóláb a körkérdés feleleteinek gúnyája alatt. Valami belénk szuggerált rosszindulat ez ami kétkedéssel csóváltatja meg a fejünket, valahányszor ujjal állunk szemben. És szinte látjuk az olvasók rosszaló fejcsóválását, amikor szerényen idejegyezzük hogy a párizsi felső százezer, vagy talán tízezer asszonyai között egy uj divat van lábrakapóban, a bőszárti nadrág viselés. És mikor ezt a külsőséget á haragos nénik és bácsik elítélése dacára egy férfi toll nagy örömmel üdvözölni bátorkodik, egyúttal bizonyítani szeretné hogy ez a külsőség, nem külsőség csupán, hanem igen mély és sikeres eredmény szimbóluma. A bőszáru nadrág nem csupán — mint Szász Zoltán írja — folytatása a szükszokuyának és egyenes leszármazottja, még pedig sokak szerint degenerált le származottja a hajdani abroncsos szoknyáknak, hanem a nő, férfi felé való igyekvésének az eredményét hirdetője. Bizonyos visszásság fogja el első pillanatban az ember fantáziáját, mikor arra gondol, hogy lesz i dő mondjuk 10 esztendő múlva, mikor a férfi és a nő egy és ugyanazon ruhadarabban fog járni és egér-n más világképet látunk, ha nem is mi, h át az unokáink, mikor már nem lesz suhogó selyem szoknya, tele, minden hozzáfűzött ábránddal és szentimcntílizmussal. Sőt még a cikkíró is egy kis utópiás kétkedéssel Írja le, hogy alig mer bízni a nadrág teljes diadalában Nem meri leírni hogy az asszonyok nagy részének még sokat kell dolgoznia, hogy megillesse a nsdrág viselés. Mert ez a nadrágviselés, nem divatszeszély, hanem kitüntetés kell, hogy legyen. Szimbóluma a tudásnak, tevékenységnek és a modern életet megértő nemességnek. Á Iá a pápaszem a kínaiaknál. Persze, persze ezek csak utópiák. A megvalósi tástól még igen messze járnak és ma még a nadrágviselés nem rangot kifejező külsőség ; hanem szeszély és ebben az értelemben, igenis leszármazottja a szűk. szoknyának. De amint a nő átveszi a férfi szerepét, vagy segítő társává lesz, úgy a nadrág viselése kényszerűség, amint az ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi munka könnyebb végrehajtása, igenis, megkíván. És maholnap ott tartunk, (nem ma, inkább holnap) hogy a szoknya viselés szégyenletes bávaságra mutat, mig ® nadrág bizonyos rangossággal ruházza fel a viselőjét. De kevés még ma, a nők körében is, a lelkesedés a saját életkérdésük iránt, ahol meg is van a lelkesedés, kevés az igyekvés tenni is valamit a lelkesedés előremozditásának munkájában. A bőszáru nadrág ma még csudabogár. Csudabogár úgy Párisban, mint lészen Pesten és divat lesz egy darabig, éppen olyen divat, mint a nagy kalap volt. De amint észre sem vesszük, hogy a kis aprózó női lépések helyébe, a tipegőek helyébe, bátor férfias kilépések lopództak, éppen úgy nem vesszük észre a nagy kalap hódító voltának mélyebben fekvő transz- formálását és divatnak, hóbortnak tituláljuk, ahelyett, hogy szeretettel bccézgetnénk, mint férfiassági külsőséget. Meit el ne feledjük soha, hogy a férfiasság először csak külsőségekben nyilvánulhat, mert a reklám mindig többet ér a tömeg hatás elérésének tekinteté ben, ezer szobatudós derék munkájánál. Ez a csudabogár, amelynek fölötte párisi ize van, reklám, amely értésére akarja adni a nagyközönségnek, hogy létezik valahol egy tudós, ki köteles igazságokat akar leszűrni;a feminista mozgalom eredményéről és végösszegezésében azt akarja kimutatni hogy az asszony népség egynérnelyike maholnap mar, mint kitüntetést, felveheti a nadrágot, zászlóját a teljes diadalnak. És bár ma még erőltetésnek látszanak ezek a belemagyarázások, egy kis ösztönre hallgatással azonban oda juthatunk, hogy a csudabogárból lesz még általánosan elismert szokás. (D’or.) Talán azt merjük állítani, hogy kevés ilyen sikerült előadást produkállak még az idén. Min* 1 ha csak beakartak volna bizonyítani, hogy a szinügyi bizottság döntése tényleg hamis. Ilyen eiőadá.t nem csak Bállá Károly, de még a legjobb vidéki társulat sem igen tud produkálni. Vidor tüneményesen játszott. Szerepének minden egyes fázisát a legmüvésziesebben kiaknázva, nagyon megtapsoUatía a közönséget. Czakó Mici végtelen finoman játszotta meg bajos szerepét és Zöldy Vilma egész teljességeben ragyog!atta meg és átértő képességét. Kitűnő alakot formált ifj. Baghy egy páciens szerepében. Mindannyian derékül raegáii- ták a helyüket és demonstrálták Heves direktor társulatának oly nagy fokú kitűnőségét, amely igenis teljes mértékben kielégítheti a szatmári publikumot, sőt még — a szinügyi bizottságot is. A cigányszerelmet adták péntek este és a szin- lapon bátran kiírhatták volna „ünnepi díszelőadás“ Nemcsak a vizkereszti hangulat tette impozánssá ; hanem a közönség meleg óvációja, amellyel tüntetőleg elhalmozta Baila Mariskát. Virágkosár „Ne menj el, ne hagyj itt“ felírással, babéreső, percekig tartó, taps, az összes számok megujrázása tette ünnepivé az előadást egészen — egynegyed 12 ig. De a színészek játékán is éreztük a meghatottság jelét s azon igyekeztek, hogy azt az osztatlan elismerést amellyel a közönség fogadta őket, kitűnő játékukkal kiérdemeljék. És kiérdemelték. Nem kell a pénteki előadáshoz kommentár. Meleg volt, szép volt, jó volt. Szinház. Dollárkirálynő. Kedden este ismét teltházat vonzott a Dollárkirálynő. Ez a bájos, lágy muzsika talán sohasem válik majd banálissá. Régen hatottuk — és most újból lekötni igyekszik egy pár csalafintos melódia a zenei memóriánkat. Szóval bájos muzsika és az ének partik bájos graciozitása a leghálásabb szerepeket nyújtja a színészeknek. A három fő női szerepet H. Bállá Mariska, Dénes Ella és Pongrácz Matild kezében voltak letéve és mindhárman — a rossz hangulatukat legyőzni akarva — igyekeztek pajzának lenni. Haltai és Burányi szerepet cseréltek. Heltaiból sohasem lesz jó tenorista és Burányi meg pláne nem komikusnak való. Jók voltak : Káldor, Herczegh, Sipos. Szerdán »A kuruzglóM, Földes Imre erős koncepciójú drámája került szinte. A helyzetek sima gördü- lései csak mindenjóra engednek következtetni. Dacára a brilliáns beállításoknak, nagy és nehéz feladatot állít a színész elé. Tudva ezt, a szinész gárdánk ugyancsak igyekeztek. Gyönyörű együttest produkáltak. A primadonna és a közönség. Mondhatnám: vasárnap délutáni közönség. De tartok tőle, hogy a különben derék győriek még zokon fogják venni ezt az olcsó, félhely- áras meghatározást. Egy szerencse, hogy az esemény színhelye (a legújabb menetrendből megállapítva) tizenhat zónányira fekszik tőlünk Odáig tehát aligha száll a szatmári hang. Az eset igen érdekes. A győri színház primadonnája egy vasárnap délutáni előadás alkalmával nem akart megismételni egy dalt valamelyik jelenleg divatos operettből. A közönség hiába tapsolta pecsenye-pirosra a tenyerét, hiába zúgott, hogyvóttozott, a primadonna a csípőjére tette a kezét és azt mondta : nem, csakazért sem. A közönség nem tette a csípőjére a kezét, hanem azt mondta : — Na jó. Nem akar ismételni, mert fcl- helyáras közönség vagyunk, mert vasárnap délutáni publikum vagyunk. Na jó. Majd teszünk róla. — Nekem semmi bajom . . . Igazán semmi . . | — és ahogy kimondja, nem bírja tovább, keserves | zokogásra fakad. A csöpp gyermek ijedten néz rá, a fiatal asszony hozzáfut és megrántja a vállát. — Kedves anyám, nekem csak el mondod mi j történt? Istenem, mi történt veletek? Róza te sem j beszélsz ? — Mit akarsz tőlem ? Hát tudom én ? — kiáltja haragosan a leány. — Te sértegetted ? — Én nem bántottam. Én azt nem is szók- \ tam soha. Az öreg asszony Í3 erősnek érzi magát ; közbeszól — Nem, ő nem szokott soha. Ó jó . . . — Hanem ? — Mit akarsz, Katica ? Mi jut eszedbe, hogy 1 annyit kérdezel? Semmi bajunk, ha mondom. — Mert ma délután lesz az Illés lánynak a lakodalma, ügy gondoltam eljövök érted, menjünk el ketten. De látom olyan rossz a kedvetek, inkább nem is hívlak. Tudod illik elmenni. Együtt jártunk iskolába, lánykoromba jó barátném volt. Hogy azóta mi volt hogy volt. az ember elfelejti neki, nem hányja a zemére . . . — Igazán ? — kérdi a lány és a hangja reszket elsápad — úgy is megbocsátják neki? Elfelejtik? . — Hogyne, hiszen az veszi el. Egy-két év múlva úgy lesznek a világ előtt, mintha semmi se történt volna. És miért is ne. Mindegy az. — Mindegy ? De ha nem venné el : . . , — Bizony az százszor csúnyább lenne. Az bor. zasztó lenne. De hál istennek elveszi. Nahát elmegyünk oda ? Jössz ? — Nem, — mondja bátortalanul az őrig asszony s folyton Rózára néz — Róza nem fog menni, — Miért, anyám ? Abba nincs semmi. Minden tisztességes leány eljöhet oda. Külömben tudjátok, hogy koszorúba fog esküdni ? — Koszorúba, igazán ? — kérdi a leány s a sseme csillogni kezd — hát lehet ? Szabad ? . . . — Na hallod ! A pap megengedte, mert az veszi el, aki . . . — S vájjon mindenkinek megengedi, — tudakolja tovább izgatottan — másnak is ? Mondd . . . — Biztosan, — mondja nevetve a fiatalasszony. — De szerencsére erre nem Igen van szühség. Minden leöoyuak meg van a magához való esze. Olyan ritka az ilyesmi . . . — Gondolod ? — kérdi a leány s tágranyilt szsmével belenéz a fiatal asszony szemébe. — Hát úgy gondolod, hogy ritka . , . hogy nem is olyan nagy ' baj , . . Látod anyám, Katica mégis szeret minket, é í nem is olyan rossz . , . — Katicám, lelkem, jóságom, hit megbocsátanád | neki, hát elhallgatnád, szegénynek, szegény kislányom- j nak? — zokogja az öregasszony é3 körülfonja az | asszonyka nyakát. | Róza a gépre hajtja a fejét. Előzékenyül | Most már tud sirni. — Róza ? 1 — kiáltja a fiatal ázszony és eltolja magától az anyját — te, Róza . . . — Igaz ... — mondja az anyja — most mondta | el nekem is. Jaj, jaj ijekem . . . A leány föláll. Az asszonyka elé áll, szorosan. I Egy kis melegség van a hangjában, bizalom . . . — Katica . . . A fiatal asszony ránéz fölemelt fővel; Róza csak ■ a válláig ér. Kicsi, törpe, nyomorult . . . Végignéz i rajta, a pillantása rettenetes; párszor felemeli az fiklét I mintha ütni akarna, de erő nélkül ereszti le megint. 1 A torkán ezer rettenetes szó van, csúf mondások szavak, amelyből egy is sok. Aztán, hogy egyre-másra legyűri mindet, melege lesz, minden csöpp vére a féjebe tódul, kétszer-háromszor szólásra nyitja az ajkát, mig végre rekedten jön ki rajta a hang: — Te rongy . . . Tüllre aplicált félfüggöny (vitráge) párja 3 K. Hosszabbítható rezrudak drbja 40 és 50 fill. Függöny congre azsuros 110 széles mtr 1 K eSO f. litnmnüa iÉifen Szatmár, Kazinczy-utca.
