Szatmár-Németi, 1910 (14. évfolyam, 1-98. szám)
1910-12-25 / 97. szám
Szatmár, 1910. december 25. 5-ik oldal. \ a tek. A levélruhától megfosztott, apró virágok pirulva siettek. És jöttek pocsolyás rétek, szürke, vizlepte mezők. A száraz kórókon fekete varjak tanyáztak. Békésen, nyugodtan. Madárijesztő sem zavarta őket. Lustán, álmosan pislogtak, gyászosan gubbaszkodtak a halódó mezők felett ... — Befelé keveset néztem. Élveztem az őszi képeket, — üveg alatt. Pocsétákon, vizes térségeken vágtattam keresztül és a lábam nem lett nedves. Száraz avarban tapostam és halódó levelek nem nyögtek a lábam alatt. A mezőket jártam és szobatüdőmbe nem hasított bele a szabad szél. Egyedül jartam és nem voltam magamban. Befelé keveset néztem Néha, szemközt, egy asz- szonyra, aki szép volt és akinek a hangja tavaszosan csilingelt. Mikor kacagott, mindenki odafordult. Az asszonyok is. És sokat kacagott. Es ilyenkor ritmiku- sabban mozgott minden, meg-megrebbentek a guny- nyasztó varjak is és fényes sugárkévék villantak elő a pocsétákból. . . II. Valahogy csend lett. A könnyű utközi társalgás elakadt. Mindenki egyszerre hallgatott el. A szép asszony sem nevetett. Mosolygós arca komolyra vált. Elfordult a szomszédaitól. Sima, g^ün- gepiros homlokát odaszoritotta áz ablaküveghez és mélyén, kutatóan belenézett az őszbe. Fogadni mertem volna, hogy ugyanegy fekete madáron pihent meg a tekintetünk. Ő megborzongolt Rajtam delejes melegség rezgett át. — Pár pillanatig tartott az általános csend. Egy férfi kemény, emelt hangja törte meg. A szomszédjához szólt, de valamivel hangosabban beszélt, mint ahogy ketten társalogni szoktak. Egy kicsit mindany- nyiunknak szólott, amit mondott, amint mondta : — Ököritó alatt járunk, uram. Ököritó alatt, ahol az a borzalmas . . . A vonat éles fütyüléssel vágta el a szavát. Megborzongtunk. Sikolyok, visongtak abban a füttyben, halálsikolyok. — Csodás gyorsan, szinte varázsütésre : ismerősök lettünk valamennyien. Nem bemutatkozásokkal. Formalitások nélkül történt a változás. Előbb: kiki csati a szomszédaival foglalkozott, most: mindenki mindenkihez fordult. A különböző helyről összevevődött, különböző agyú és műveltségű emberek egy egyszőrü embernyájjá tömörültünk és beszéltünk egy azon hangnem ben egy szomorú mulatságról, egy hörgésbe fűlt kacagásról : az ököritói halálbálról. Voltaképen és tisztán ma sem látom, hogy mi hozott úgy össze bennünket, e sokat megtárgyalt, tehát kopott szomorúság körül, de mégis úgy sejtem, kogy legigazabban a félelem érzete. Nem épen a már differenciálódott félelem, hanem valami tudatontuli megrettenés. Úgy sejtem a dolgot, hogy az agyunkban ugyan, de túl a kialakult gondolatok halárán összefolytak, összekapcsolódtak a különböző borzalmasságok és a történések meg a lehetőségek összecserélődtek. Itt, közel az ököritói szerencsétlenség színhelyéhez: világosabban és körvonalozottabban éreztük a vasúti katasztrófák lehetőségét. Eleven fáklyák tüzénél láttunk roncsolt vasúti kocsikat, amik alatt halódó emberek testei vonaglottak. És az eleven, égő fáklyák összeborultak, lángosan egybefonódtak a vérző, csonka törzsekkel . . . — Mondom, úgy sejtem a dolgot, hogy a mi hirtelen összeismekedésünkben volt valami egy ve- szélytiejtő nyáj félénk összebuvásából, ösztönös egymáskereséséből. Csak valami. Mert a mi társaságbeli összebuvá- sunk nem egy ténylegesen Enyegető veszélynek szólt. Belső gondolkodásbeli vihar ellen tömörített az j ösztönünk bennünket : a félelem, a félés ellen . . . Lehet, hogy mindez nagyon egyéni, tehát részben homályos meglátás, de nem is ragaszkodom makacs erővel e sejtések igazához. III. Az ablakoknál voltunk. Most már mindannyian. Lelki szenzációkra éhesen vártuk az állomást. Hittük és egy kissé reméltük is, hogy ott valamit látni fogunk. Valamit, különösebbet, mint az előző állomásokon. Valamit azokból a lélekriasztó jelenetekből, amik az ököritói szin körül lejátszódtak. Talán egy élő, égő emberfáklyát, vagy legalább is jajgató sebesültet ; talán egy égő házat, vagy legalább is emlék örök-máglyát ; talán egy fájdalom'ól őrjöngő, vagy legalább is napszámba gyászoló — siró öreg asszonyt. Valamit, aminek az emlékét eivihessük, amirői másoknak is tudjunk bessélni. Mert ez igy sehogysem érdekezen. sőt m°gEhe- j tősen szárazon hangzik : — Átutaztam Ököritón. — A többiek a másik oldalon várták az állomást Ketten voltunk együtt. Az asszonnyal, akiről már szóltam, aki most komoly szemekkel nézte a siető mezőket. Keveset szóltunk. A vicinális néha keritően zökkent. Ilyenkor egymáshoz rezzent a könyökünk, összesúgtak a ruháink és egy-egy elszabadult hajszál cirógatta végig a halántékomat. Lreztem, hogy piros szikrák szálldoznak az agyamban. És egyszer mondottam : —• Milyen kár, hogy vannak ilyen szomorú dolgok a világon, amik legyilkolják a maga kacagását. Ezt a szivekben folytatódó muzsikát. Mindenki szivében sok-sok kicsi gzűstcsengő van elültetve. Az enyémben is. És a maga kacagása volt az a bársonyos szél, ami csengésbe hozta azokat. így beszéltem. Lágyan, alányomott hangon szól tam és amikor az arcára nézfem : a piros ajkak között megláttam az elővillanó fogakat. És akkor mások is jöttek az ablakunkhoz. Emberek, akikről nem tudtam, hogy mi keresni valójuk van kettőnk közölt. Lassanként átpártoltak a mi oldalunkhoz. Egy- egy könyőkt >szitá% hátulról jövő meleg lélegzésért. Kellemetlen figyelmetlenségek . . ., de közelebb szorítottak a nőhöz. A ruháink már csókolóztak, a testünk melege összeömölt, kicserélődött. Perverz gyönyörű- séggel éreztem a teste minden vonalzását. És egy-egy erősebb zökkenésnél beledőlt a lábam, teste kígyózó vonalába. Éreztem, mint borítják* el agyamat a lángok, mint öntik el meleg pirosvérecskék. hí> És gyönge idegeimre ráfeküdtek a feszültségek. A fárasztó gyöngör, a hátulról jövő összeszoritások, a lélegzésembe vegyülő nehéz, párás szagosság, az idegesítő várás . .. Fáradt voltam már és kimerült. A nyugodt mesz- szeségbe néztem. De ime 1 — e fantáziám délibábos játékba kezdett. Túl a mezőkön, a méltósággal vonuló erdő mögül, mintha füstök gomolyognának. Vagy talán csak alantjáró fellegek f A nap sugarai vízszintesen siklanak el az erdő felett és a levelek tüzszinbe borulnak. A pirosság erősebb lesz, szél rezzenti a csupaszodó lom bokát s mintha tüztenger lobogna, hullámozna. Kinyúló ágak, vergődő emberi végtagokká alakulnak. Karrok, lábak emelkednek, tehetetlenül hullanak vissza a zsarátnoktengerbe. És ott ; a tüzes fák tetején egy pár táncol. Veszettül rúgják a parazsat- Egy lány, egy legény. A leány fején égő koszorú. Ruhájuk lobog a szélben, lobog a tűzben. Összeölel- köznek. Egy láng a karjuk. Az ajkuk csókosan forr egybe .. . s elmerülnek a zsarátnoktengerbe. A fantázián délibábosan vonultatta el előttem a lejátszódott borzalmasságokat. Tudtam, hogy vizioná lók. Tüzes parazsat hasogatták az agyvelőmet, rnár- már összerogyasztottak az izgalmak . . . IV. Józanitó fehér fal szaladt közbe. A kis vasúti állomás. Úgy hatott rám W a fehérre meszelt épület,, mint a hideg zuhany. Lecsendesedtem A tüzek elültek Szolid, csöndes kis állomás volt. Csupa béke, csupa fehétség. Csak a név izzik pirosán : Szatmár—Ököritó, Valaki kiáltja : Ököritó, egy perc. Színtelen, monoton hang. Semmi szomorúság, semmi bánat nem sir benne. Ugyanúgy szól, mint az előző állomásokon. Semmi, semmi nem emlékezett arra, hogy itt hónapokkal ezelőtt, az egész világ szivét megütő katasztrófa történt. Az állomás előtt, fonott karszékben, öreg bácsi ül. A könnyű szellő hullámosra borzolja fehér szaká- lát. Pipája mögül, úgy láttam, gúnyosan nézi az ablakokban tolongó embereket. Bizonyára nem először átja ezt a képet és e!-elgondolja magában: Ez a „szállítmány“ is csak olyan, mint a többiek- Minden ablakban egyformán szoronganak. Mindenki látni akar Valamit látni. —- Egy leány száll le a vonatról. Kis batyu a kezében. Valahol, a városban szolgálhatott. A fején fekete kendő. Idős parasztasszony várja Töpörödött sirós arcú anyóka. — Ahá ! Mégis csak lesz valami. Egy kis jelenet* Szinte feliéiegzilc a vonat' — Az ablakom alatt találkoznak össze. Az öreg anyó remegő hangon szólal meg : — Igazítsad meg jányom a keszkenőd. A szomszédék Gyurija olt dógoskodik a másik oldalon. Az ő asszonya is odamaradt. Aztán meg valamikor sokat ült a te szoknyádon is . . . ____= SZATMÁR- NrÉM ÉTI. V. A vonat hirtelen megindult. A mellettem álló asszonyka szinte a karomba zökkent. A fej ünk összeütődött ... Az a lágy, selymes haj, az a fehér bőr. Mindebből semmit sem, csak az ütés fájdalmát éreztem. Az ajkamba haraptam. Megpirosodtaia. Szerettem volna egyet káromkodni. Egy gyilkos pillantást váltottunk, aztán kényszeredetten mosolyogtunk, zavartan hebegtünk. Az asszony visszaült az előbbi helyére. Én az ablaknál maradtam. A keresztutnál, ahol a falu elkanyarodott : cigány- purdék kötődtek a vonattal. Vadul táncoltak, bukfenceztek. Ruhájuk fittyet hányt a szélnek. Meztelen lábakkal, kéjesen gyúrták, dagasztották a sarat. Mint a szélmalom járt a kezük. Arcukat fintorgatták s kihívóan öltegették nedves, piros nyelveiket. — Aztán azok is elmaradtak. — Más állomások jöttek és mi ismét nem ismertük egymást ... Kiki csak a szomszédaival foglalkozott. Én az ablaknál maradtam. Néztem a siető mezőket. A föld hullámosán mozgott, sugaras oszlopok kergetőzve szaladtak, távoli erdők méltósággal vonultak . .. A nap már lebukott. Utolsó színeivel még pa- rázsszinüre festette a nyugati égbolt fellegeit. Az éj- i sz£ka, mint egy nagy, sötét torok nyelte el mind tel - j jesebben a világosságot. A színek mind összhangosabban olvadtak egybe. Csupasz, kopár, színtelen volt a mező. i Száraz kórókon fekete varjuk tanyáztak. Béké\ sen, nyugodtan. Lustán, álmosan pislogtak, gyászosan i gubbaszkodtak a halódó, sötétülő mezők felett .. . SZERKESZTŐI ÜZENETEK. S. Z. Sajnáljuk, de kérésének eleget nem tehettünk Karácsonyi versünk nincs, de egyébként is szívből iszonyo dunk az ilyen alkalmi költeményektől. A múzsát nem lőhet megrendelni; hogy ekkor és ekkor csókoljon homlokon bennünket. Akit mégis megszáll ai ihlet ilyen maptárilag meghatározott időpontok alkalmával, az többnyire, hogy kissé vaskosan fejezzük ki magunkat, csak erőszakot ejtett a múzsán. Z. B. Ne vegye tendenciának, hegy épp ebben a számban közöljük, kissé renegát versét. Csak most került reá sor. Egyébként a szentek «zelid és békü\ékeny emberek. F. 8. Nincs minden telietség híján megírva, de még sem az, aminek hasznát lehetne venni. Próbálkozzon mássalr Síé. Értesítését várjuk. 8. M Hói késik az éji homályban ? S&nyika. Ilyen panaszokkal ne mihozzánk forduljon, hanem a mamukájához. Vagy a ,Szamos1‘-hoz, Ott mindenre tudnak válaszolni. Balv leány. Olvassa el a Sanyikának szóló üzenet utolsó passzusát. x) Aki szép és olcsó karácsonyi vagy uj évi ajándékot óhajt vásárolni, az menjen el a színházzal szemben lévő óra és ékszer üzletébe, mert ott találja a legdusabb és legolcsóbb választékot valódi arany és ezüst ékszerekben, mindennemű zseb és fali rákban, tisztelettel özv. Kepes Dávidné mü-órás és ékszerész Szatmáron a Színházzal szemben' A legérdekesebb és a legszebb meglepetés 100 darab csinos és legújabb divatu névjegy. Megrendelhető Boros Adolf könyvnyomdájában Szatmár, Hám János-utca 10. sz. j ÍRÓGÉP SZALAG, carbonpapir, gummi és mindenféle írógép felszerelések nagy- választékban kaphatók BOROS ADOLF könyv- és papirkereskedésében.
