Szatmár-Németi, 1910 (14. évfolyam, 1-98. szám)
1910-11-20 / 87. szám
2-ik oldal Szatmár, 1910. november 20. Nékünk, napszámból éló' városiaknak, megvannak a magunk életkövetelményei, élettörvényei, szükségletei, szellemi és anyagi kívánalmai, amik mind-mind különböznek a számunkra lapot alapitó birtokos urakéitól. Ha van céljuk minket irányítani, semmi okunk azt hinni, hogy a mi boldogságunk fejlesztésére jegyeztek laprészvényeket. Azok az urak sohasem árulták el semmi, de semmi jellel, hogy Szatmár városának a lakosságát szivükön hordják, és minden fejtörés mellett sem lehet rájönni arra, hogy akik közt mint idegenek élnek, még ha köztünk laknak is, azokat most melengető keblökre akarják fölemelni — a Szamos papirszárnyain. Eszméket akarnak azonban idehozni. Újakat nálunk, de régieket a világban. Olcsó napilap utján megtanítanak bennünket tovább süvegelni a hatalmat és azok boldog birtokosait. Hogy minden jó felülről — várható. Hogy a városok érdeke a mindenkori kormány szekerét tolni, kegyelemkenyérként a kormáy támogatását — lesni, és mélyen járván gyalog magunk az élet útjainak sarában, alázattal köszönteni mindazokat, akik a hatalom szekerein vagy talyigáin már fentülnek. De, fogjuk olvasni az uj Szamosban, hisz városi emberek is jegyeztek részvényeket. Mély hálával olvastuk a nevöket. Örök hála nékik a szövetkezésért és a pénzáldozatért, amit a lelkünk üdvéért hoztak. Csakhogy szeretnők tudni, mi jót várhatunk tőlük, akik elmulasztották figyelmeztetni a főispánt, polgármestert és főkapitányt arra a félelmetes dologra, hogy a muzsik, aki e hatalmas főnökük alatt »szolgál«, az épületes hírlapi cikkeket olvasván, balga fejjel a felvilágosító sorok között rejtett parancsait fogja találni a hirlap- irató hatalmasoknak. Úgy hisszük, ilyen természetű vállalkozás (nyíltan legalább) páratlan még a magyar ön- kormányzat történetében is. Az az mégis várunk valamit. Ha a város polgársága, amely nem sütké- rezhetik a vármegyei részvényestársak közelségében, azt fogja tapasztalni, hogy most már nincs még az a kis papirosa sem, ahová olykor nagy szemérmesen kinyomattak valamit abból a sok panaszból, amely élő szóval olyan sűrűn hangzik fel országos és városi állapotaink számtalan mizériája miatt, — ha viszont azt fogja ehelyett mindennap olvasni, milyen boldog a magyar, és különösen a szatmári: akkor azzal a termék szetes érzéssel, ami az embert ilyen honboldo- gitó eljárás láttára elébb-utóbb elfogja, ellene fordul a legújabb koalíciónak, otthon marasztja kúriáján a vármegyét, és jutalmul odaajándékozza neki a vele szövetkezett polgártársainkat. Kevesebben leszünk, de nem fogunk sokkal kevesebbet érni . . . SZATMÁR-NÉM E TI Halotti beszéd. A skolasztikusok arról vitáztak, hogy minek van valódi léte: a tárgynak vagy fogalmának, vagy csak a puszta nevének. Ezt soha sem tudtam megérteni egész a >Szamos< árubabocsátásáig. Sőt most sem értem. Most is elém mered e szekundától terhes filozófiai kérdés: minek van léte ? A nyomógépnek, a papírnak, a betüfajnakt az alaknak, melyek együtt — egy lapot szülnek, vagy annak a szellemi szövetségnek, mely bizonyos elvekkel, igaz, tiszta meggyőződéssel áll szolgálatába egy eszmének s a lapnak, mint nyomdai technikai terméknek életet ad, lelket lehel belé, eleven harcossá varázsolja, mely a betű hatalmával, a belükben megnyilatkozó, élő, hevítő szellemnek nagy, szent erejével lelkeket forraszt össze, gondolatokat ad és bajtársakat toboroz nagy célok kivívásához! . . . A „Szamos“-t eladták A független, izzó, eleven „Szamos* meghalt, kihűlt. A nyomdát megvették, a lapot is, a nevet is, a formát is, a betüalakokat is! És mégsem vették meg magát a „Szamos“-t, a szellemet, a lelket. A feltámadásban hiszek. A testet meglehet ölni, kitömni, bebalzsamozni, vagy elhamvasztani, de csak akkor, ha a lélek elszállott belőle. Mert különben nem lehet áruba bocsátani. Ám megvehetik a papirt, a betűt, még — s ez már sok! — a nevet is, de a lelket nem ! A „Szamos“ névtovább is élni fog, mint a kitömött múmia is eleven embernek tűnik fel, kivált ha rákennek egy kis pirositót. De a mi „Szamos“ unk, a modern élesszemü, élestollu, demokrata népbarát és független „Szamos“ unk meghalt. A lelke eltávozik s a fizikuma hulla lett s mint ilyen lett kereskedelmi árucikk ! A T. és t\d lelke szállott ki belőle. S ez az algebrai egyenlet T. -j- s|d =* „Szamos“ most már nullára redukálódott. Az uj feltámadondó „Szamosához nekünk semmi közünk. . . társaság tagjai saját pénzük befektetése árán kezükbbe vették ennek utján a város életének vezetését. . No ez a kommentár mindent megmagyaráz ! A „saját pénz“ és „szellemi élet vezetése“. Szép okozat! Pénz és vezetés ! Most már értünk mindent! Tehát, mi szegény újságíró*, kiknek egyebünk nincs, mint izzó lelkünk, bizonyos ideálok iránt lángotó szerelmük, vágjuk földhöz a tollat, mert a vezetéshez nem lélek, demokrata, kuruc lélek, szív és gondolat kell, hanem pénz! Saját pénz! Ez képesít „városunk szellemi életének vezetésére*. Hát a kiadók és pénzemberek mégis csak a leghatalmasabb szellemi vezetők ! Megboldogult kedves halottunk, független, demokrata „Szamos“, megsiratunk . . . Da hantot nem dobunk reád: várunk! Van feltámadás! Találkozunk! Szikla rr —t-i.lmi. ... .. ,, _ ____ I^ letykák. Kellemes, derűs hetünk volt. Az estéket kacagással töltötte be a „Theodor és Társa“ cimü francia bohózat, a nappalokat pedig a „Szamos“ cimü napilap körül kerekedett tősgyökeresen magyar politikai vígjáték. Tetszenek ugyebár tudni, hogy a „Szamos“-t egy részvénytársaság vette meg. A részvénytársaság oszloposabb tagjai: Csaba Adorján, a jelenlegi : kormány 'őispánj*, Domahidy István a főispán- I nak munkapártinál is munkábbpárti apósa, Szu- hányi Ferenc, munkapárti képviselő, dr. Ke- resztszeghy Lajos, kinek nevéhez Szatmáron nem kell politikai kommentár, nemkülönben dr. Vajay Károly polgármester, Tankóczi Gyula főkapitány, dr. Fischer József, a párt „sámesz“-e, és a munkapárt örökös tb. főszerkesztő aspiránsa : dr. Shik Elemér. Egyik napon maga a „Szamos“ vágta nyakon ennek hírével eddigi függetlenségi híveit, másik napon pedig hangos cicerókkal kiabálta világgá, hogy rosszakaratú rágalom, „sárga irigység okozta pletyka“ az, mintha a lapot a munkapárt vette volna meg, mert ezzel a viccel végzi: „abban a leltárban, melylyel nyomdánkat eladtuk, — elveink nem szerepelnek.“ — Na, tisztelt világ, ha ez nem értékes ajándékom, még vasutam is, amely körben szalad, ha befütötték : de mi volt mindez a Pityó gitárjához! Néha kilopta a füzesbe, halkan pengette s hazája legszebb, leglágyabb melódiáit dalolta melléje. Azután ölébe fektette hangszerét és csodálatos, színes meséket regélt napsugaras, narancsillatos hazájáról és azokról a városokról, amelyeket dalolva és lantot pengetve szüleivel bebarangolt. Még a lélekzetemet is visszafojtottam ilyenkor, úgy hallgattam Pityó szavát. Szép Ígéretek fejében sem akart eddig kincsétől, az egyetlen apai örökségétől megválni . . . Még egy héttel ezelőtt, nem, még tegnap is odaadtam volna érte az üdvösségem is; de most, hogy önként felajánlotta, leszállította az értékét, mig a könyvemét óriási módon emelte. — Kell is nekem a te gitárod — vetettem oda fitymálóan —, ez a könyv tiz olyat is megér. Pityó egy percre elcsöndesedett, de vágyakozó tekintetét nem vette le a könyvemről. Kis idő múlva újra könyörgésre fogta a szót: — Add legalább kölcsön, édes jó Vilikém, hallod. — Hogy is ne, hogy piszkos kezeddel bema- szatold ? Ez az argumentum hatott, Pityó nem zaklatott tovább, hanem még egyszer rám vetette sötét szemét, amelyből a lelke esdekelt felém, azután sarkon fordulva, gyorsan elszaladt. Valószínűleg szégyelte magát, hogy kövér könnyek peregtek le arcán. * Két napig nem láttam Pityót, helyette Erzsók asszony cselédje hozta a reggeli süteményt. Tudakozódtam kis pajtásomról : — Valami nyavalyája van a szegénynek, mert se nem eszik, se nem iszik, csak didereg és úgy gu- baszkodik a napsütésben, mint a beteg tyuk, — magyarázta a kis cseléd. A harmadik napon ismét megjelent Pityó. Már messziről láttam kis, púpos alakját, Mintha valami ördög csiklandozott volna, felugrottam, kezembe kaptam a Robinsonomat és oda terpeszkedtem vele a nyitott ablak mellé. A kis nyomorult elhalványodott, azután elvörösödött, amint könyvemmel meglátott. Úgy teltem, mintha észre sem vettem volna és színlelt érdeklődéssel lapoztam benne. így ment ez vagy egy hétig: Pityó mindennap sóvárgó szemmel őgyel- gett az ablakom alatt, én pedig kegyetlenül kérkedtem előtte kincsemmel. Egyszer-kétszer még könyörgött érte, aztán nem szólt többet, csak szemével simogatta. Ez a forró vágyakozás és néma bámulat nekem nagyon jól esett és a könyvet szememben igen becsessé tette. Most a világért sem váltam volna meg tőle egy percre sem. A meeebeli sárkány nem őrizhette jobban királykisasszonyát, mint én a Robinson diszkiadását. Egyszer azonban mégis eltűnt. Szüleimmel a szomszéd városban voltam rokonokat látogatni; amikor ismét haza kerültem, észrevettem, hogy a könyvem hiányzik. Rögtön Pityót gyanúsítottam. Elszaladtam Erzsók asszony portájára, éktelen lármát csaptam. — Te, tolvaj, elloptad a könyvemet 1 — kiáltottam Pityóra. Az a határozottság, amelylyel rátámadtam, any- nyira megdöbbentette, hogy nem is védekezett, hanem tüstént megvallott mindent: — Édes, jó Vilikém, ne haragudj. Isten bizony nem akartam a könyvedet ellopni, csak még egyszer jól megnézni . . . — Aki a másét elveszi, az lop, érted! És te most tolvaj vagy, a csendőr el fog érted jönni és a tömlöcbe kisér — hajtogattam kérlelhetetlenül. Pityó halotthalvány lett az iszonyattól. Sötét, bársonyos szemét kétségbeesetten és rémülten meresztette rám, közben reszketés futott át gyönge, nyomorék testén. Erzsók asszony az ő szokott energiájával vetett véget a jelenetnek: Pityót belóditotta a házba, engem pedig ki az utcára. Még az nap este visszakaptam a könyvemet. A kis cseléd hozta el. Elmondta, hogy Erzsók asszony irtóztató igazságot tett: piszkafával verte meg az elvetemedett gyermeket. A haragom egyszerre elpárolgott. Szorongó szívvel toltam odébb a könyvet; már nem is szerettem annyira s nagyon-nagyon megbántam, hogy nem adtam kölcsön Pítyónak. Mikor másnap kijöttünk az iskolából, találkoztunk Pityóval. Az utcán lödörgött. Nagyon levertnek látszott, a szeme ki volt sírva, az arca megdagadva. Eszembe jutott, hogy a pékmesterné nem csak az ' urát pofozza és igen megsajnáltam a kis nyomorultat. Amint észrevett bennünket, futásnak eredt. Ezt a megugrást kihívásnak vettük és valami vad harci szomjúság támadt fel bennünk. Üvöltve rohantunk utána és tele torokkal kiáltottuk : — Tolvaj, tolvaj! Tömlöcbe vele! Visszafordult egy percre és rám nézett fájdal Az őszi idény beálltával ; SZATMÁR) NAGYTŐZSDE legjobb minőségű fiú ruhák, iskolai 1 öltönyök, leányka felöltők 1 legolcsóbb áron «ELLETT SZEREZHETŐK í B E.
