Szatmár-Németi, 1910 (14. évfolyam, 1-98. szám)
1910-11-09 / 84. szám
2-ik oldal SZATMÁR-NÉMETI. Szatmár, 1910. november 9. hatóságok bizalmatlansági nyilatkozata, passzív és aktiv rezisztentiája. Most van küszöbén nálunk a városi képviselőtestület részleges választása. Ez a választás igen érdekes és értékes, mert ebből tiszta képet nyerünk, hogy városunk társadalma azokat tudja-e a város kormánykereke mellé állítani, kik a mi népünk ezer baját megértik s beigazolják, hogy a közjóiét — a salus rei publicae — képezi egyetlen törekvésüket és a demokratikus szabad Magyarországnak egyik előharcosává tudják-e tenni városunkat ? Az országban mindenütt a függetlenségi eszmék mellett nyilatkoznak meg a városi és megyei bizottsági választások. Egy szép és nagy tiltakozás ez Khuen és kreatúrái ellen és erős hitvallás a függetlenségi elvek mellett ! Bizonyságai, hogy a magyar nép mégsem józanodott ki »részeg illúzióiból !« E »kijózanodás« volna a rabság, a nyomor — halál. De ez a részegség a mi szent mámorunk, nagy, tiszta szerelmünk a demokratikus alapon épülő szabad Magyarországhoz ! Hisz- szük, hogy e mámorból most sem fog kijózanodni Szatmárnémeti független polgársága!! A kard becsülete. — Bemutató előadás. — Fölöttünk a páholyokban hangosan zokogtak, a földszintről pedig két ízben is fölharsant a kedvesen mucsai közbeszólás, hogy : éljen 1 Ez az éljen egyébként akkor hangzott el először, amikor a hős sorsa vett hirtelen kedvezőbb fordulatot, másodszor pedig akkor, amikor az álnok és istentelen intrikus elnyerte jól megérdemelt büntetését és a kard becsületéért, (vagy mi a csuda !) vívott párbajban főbelovetett. Nos, ez az előkelő zokogás s ezek az önkéntelenül fölharsanó éljenek kétségtelenül bizonyítják, hogy a darab a közönségnek tetszik, tehát életképes. Legalább is 95 százaléka a publikumnak tökéletesen megelégszik ebben az úgynevezett társadalmi színműben annyi drámával, amennyi éppen van. Hogy aztán ez a drámai elem szörnyen simára taposott, szörnyen széles mesgyéken s szörnyű biztosan, szinte bárki által előre megállapítható tragikum-állomásokon át halad a szintén bárki által előre megállapítható végfejlemény felé — teljesen mellékes. Hogy csaknem két felvonásnak vezércikkek elcsépelte igazságait kell végigélveznünk. mig végre hallunk egy mondatot, egy egyszerű bővitetlen mondatot, amely egy fél percre felüdit s amely mondatnak hasonmására megint várnunk kell legalább egy felvonásnyit — szintén mellékes. A fő az, hogy a közönségnek tetszik a darab, hogy a közönség nem kritizál és nem kiván újat, hanem tökéletesen elégnek találja, ha a drámairó régen olvasott novellák remiszcenciáit ébreszti benne. S nagyon mindegy aztán, hogy Pékár Gyulától olvasta-e azt a novellát, ettől a szeretetreméltóan bőbeszédű semmitmondótól, avagy Vértesy Arnoldtól, ki bizén- nemtudomhány métermázsa ilyenfajtáju irodalmi termékkel tette súlyosabba a magyar litteraturát. A fő a drámairodalomban, amint megállapítható — ebből okulást meríthet minden titkos szinmű-elkö- vető —: hogy a nevek változzanak a nagy klisében. Például igy : Henry Lebidois fizet Sorsharag Öméltóságának, Lonis ur és Susanna kisasszony ellen elkövetett s a mintázatlan közelebbről körülirt satöbbi urakkal és hölgyekkel komplikált vétségért általános ellenszenvvel és antipátiával (a közönség nézőpontjából tekintve), a darab végén természetesen az életével is. A klisé világos, csak a neveket kell Rozgonyira, Hertelendyre, Vilmára változtatni s a különféle satöbbiket más névre keresztelni. Ha ehhez még a közönséges nyárspolgár-gunyákat uniformissal cseréljük fel s a darab végén szükséges két, szin mögiili revolverlövést megduplázzuk, hogy a közönség ne csak valamelyik hatodik éizékével érezze a tragikumot, hanem az orrával is (a fojtott lövés szaga a legsötétebb karzatig is clhat) kész a dráma, melyet Krecsányi Ignác, ez az országoshirü müérzékével üzletileg spekuláló színigazgató a múzsák nyári csarnokában hamarosan szinre is hoz s amelynek ennél fogva ötször akkora | az értéke, mind a darabvásárló igazgató, mind a sze- I repvállaló színészek s a szinjátéknéző közönség előtt, I mintha, tegyük fel, Heves Béla játszatta volna a darabot első Ízben. A darab első előadása a lehető legzavarosabb volt. Podgyász-késés, 10 perc szünet, fáradtság, drukk lámpaláz. Az első előadásról ezúttal nem írunk véleményt. Hétfőn este ismét a „A kard becsülete" cimü darab került szinre csaknem kifogástalan előadásban, Az ezredest id Baghy Gyula játszotta becsületes igyekezettel. Hertelendy főhadnagy szerepében Vidor József mutatkozott be a közönségnek, mig Zalay Vilma szerepét Dinyésy Juliska játszotta igen ügyesen- Jók voltak még az ezredesné szerepében Zöldy Vilma mint Rozgonyi kitűnt, Vájná Károly és Herczeg Vilmos egy sima modorú kenetteljes tábori lelkészt játszott meg igen finoman. Úgyszintén jó volt ifj. Baghy Gyula Hoffman százados szerepében. Kisebb szerepeket játszottak még Homokay G., Sipos, Burányi és Káldor Dezső. Erkel-iinnepély a színházban. A szatmárnémetii dal- és zeneegyesület, a ref. főgimnázium, a városi zeneiskola növendékeinek, az egyesült dalárdák, a filharmónikusok, a nagykárolyi zenekedvelők és a helybeli színtársulat közreműködésével vasárnap este ünnepelte a szatmári városi színházban Erkel Ferenc születésének 100-ik évfordulóját. A díszelőadás egész műsorát a nagy magyar zeneszerző müveiből állították össze. A színházat egészen megtöltötte a közönség s igazi műélvezettel hallgatta az ö;ökszép „Hunyadi László“ nyitányt, melyet a nagykárolyi zenekedvelők és a helybeli filharmonikusok adtak elő nagyon szépen Herman László zeneiskolai igazgató temperamentumos vezetése mellett. Utána Bendiner Nándor zongora művész játszotta hatalmas művészettel Wóber D. moll zongora versenyét, óriási taps honorálta a gyönyörű játékot, úgy hogy a második tételt megkel- lett ismételni a művésznek. A műsor harmadik száma a „Hunyadi László“ cimü opera II. felv. esküjelenete volt. A címszerepet Burányi énekelte. Azután Erkel Ferencnek egy pár dalát énekelték el az egyesült dalárdák Veres Lajos karmester vezetésével. Végül a főgimnázium, városi zeneiskola, dal- és zeneegyesület és az iparos dalkör együttes kara Herman László dirigálása mellett elénekelte a Hymnuszt és ezzel az ünnepély véget ért. HÍR e k. Potyaország. Ha vonaton két ember önsszeül egy tülkébe, a szokásos ismeretség kezdő frázisok után mindég a magyar állam vasutakra terelődik a beszédnek az a bizonyos fonala. Vén, kőszénportól belepett utazók regélhetnének azokról a furcsa kis párbeszédekről, amelyek mindmind az utazásról s arról a százszor letárgyalt magyar vasutakról szólnak. Szidják ütik a legutolsó mozdonyvezetőtől kezdve a legjobban megborotvált vasúti igazgatóig s a robogó szörnyeteg legkisebb csavarán is kifogásolhatót találnak. De ha a kalauz jön, bátran, bizonyos gránd-signeuri mozdulattal verik ki a zsebükből a szabadjegyet. És a kalauz által legutoljára megszólított szinte resteli, hogy csak egyedül neki nincs meg az a sárga vagy zöld szinü potyajegye. Németország jut eszembe, hol sokat kell kínlódnia, sokat kell küzdenie az embernek mig a német vasutak igazgatóságától a legnagyobb ajándékot megkapja s szabadjegy- gyel ülhet fel a vonatra. Nálunk mindenki igyekszik magának egy potyajegyet kipanamázni. Sőt van aki pénzeket áldoz, csak hogy azt mondhassa: „szabadjegyem van,“ Beülsz a vonatba s kérded a szomszédodtól vasúti fő- ellenőr-e, hogy szabadjegye van? Oh dehogy, a sógoromnak az unokaöcse jól van a Mátyás szabójával, akinek a kis fia együtt jár iskolába a Ziksneider serkentő urra!. így megy ez mindig és nem is lesz soha másképpen. Egy kis statisztikát állított össze a Máv., s kitűnik az utazó publikum 70 százaléka vagy szabadjegy- gyel vagy féljeggyel utazik. Az egész vonaton tűk, hogy a sok magasztos pillanat egyikében, amit mi itt áhitatosan hallgattunk, kilehelte lelkét. Hazaértünk és megmondtuk a haldokló feleségének, hogy vegyen fekete selymet, szabassa ki, varrassa meg, vegye föl, mire felöltözik, itthon lesz a ravatal. Aztán visszamentünk. Megkönnyebbülve, élénken, mint egy lelki tusa után. A vonaton már köznapi dolgokról beszéltünk. Biztosan, elszántan, hogy a kedves nélkül kell ezentúl élnünk. Az álmát, a halott magasztos álmát nem lehet olyankor zavarni már, amikor a test kihűlt. Ilyenkor hatalmas, dicsőségesen uralkodó már a halott. Az élőkre hideg, kisimult arccal tekint. Márványos arca mögött még az álmot sem érzi az álom. Csak amig a halál nyomai, a szenvedések ráncai, a vonaglások torzulásai ülnek a homlokon, az ajkak körül, addig háborgatja az élők élete, fájdalma, sajnálkozása. Amikor Pestről elutaztunk, ezt éreztük, amikor visszautaztunk, akkor már éreztük a márványarc hideg nyugalmát, amely biztatott bennünket: —• Csak éljetek, beszéljetek, úgy tegyetek, mint mindig, mert az én álmom már biztos, háborithalat- lan és örök. És úgy cselekedtünk. Csak Kelenföldnél dobbant meg újra a szivünk. Hátha még éli Istenem, ha élne! A szivünk a torkunkban dobogott, amikor kocsiba ültünk és megmondtuk a perfid és részvétlen kocsisnak a szanatórium cimét. Útközben ismét hallgattunk és én úgy véltem kötelességem a halott emlékével, érdemeivel és szellemével foglalkoznom. A betegágy, a láz mámorában vergődő hálóinges embere megint úgy állt előttem a maga kifogástalan eleganciájában, eleven úri gesztusaival. Az orvos most nem volt többé a szememben jótevő, kedves ember, hanem egy törvényes zsarnok, aki beavatkozik as ember éleiébe, És csodálkoztam ezen a szeretetreméltó gavalléron, aki eltűrte az orvos kíváncsiságát, mikor a gyomrába akart beletekinteni. Pedig máskor nem tűrte a kutató tekintetet sem, amelyik pedig mindössze a kifogástalan bundáját kémlelte. A halál lehellete megváltoztatja az embereket, nagyon megváltoztatja. Óvatosan, lábujjhegyen szálltunk ki a kocsiból. Éjszaka volt. Magunk csuktuk be a kocsi ajtaját, nehogy a kocsis durva keze zajt csapjon. Fizettünk. Lassan csúsztattuk a pénzt, hogy meg ne zörrenjen. Aztán odalopóztunk a szanatórinm kerítéséhez, reszkető kézzel csengettünk. Föltekintettünk az ablakra, világos volt. Az ott a folyosó. A világ rávetödött a betegszoba ajtajára. Az csendesen állt ott. Néztük, néztük dülledő szemekkel, mintha azt vártuk volna, hogy talán egy lélekzetével kiszökik rajta. Akkor vettük észre, hogy az eső ezüstostorai még mindig paskolják az aszfaltot!. Messze az épület lépcsőjén lecsoszogott egy ember lámpással a kezében. A lámpa nem adott semmi jelt. Pedig vártunk valamit. Babonás, bolond hittel vártuk, de hiába. Az ember pedig csoszogott végig a hosszú kertes udvaron. Mikor odaért, szerettem volna nekiugrani a vaskerítésen át, hogy ordítson: él! él! A zár élesen csikorgóit, az ajtó még kínosabban. Ostoba hit vett rajtam erőt. Azt hittem, ez az ember most fog ordítani diadalmas, boldog üvöltéssel : él, él ! Nem ordított, hanem bántó, éles, recsegő hangon alázatosan jelentette: — A nagyságos ur meghalt. Meghalt. Ki halt meg ? A nagyságos ur I Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy halottat még soha jobban, aljasabban meg nem sértettek, mint ez az alázatos borravalóért tülekedő szolgalé'ek. Nagyságos urnák nevez egy halottat. Mi két napig lábujjhegyen jártunk, suttogva beszéltünk, ő meg durván nagyságos urnák nevezi a halottat Szerettem volna pofonvágni. De az eső ezüst ostora ott suhogott a fejem fölött. Nem mertem a kezem fölemelni. Pogány Béla. Az őszi idény beálltával: ff legjobb minőségű fiú ruhák, iskolai öltönyök, leányka felöltők egolcsóbb áron SZATMAR» NAGYTOZSDE MELLETT SZEREZHETŐK BE.
