Szatmár-Németi, 1910 (14. évfolyam, 1-98. szám)
1910-09-11 / 67. szám
XIV. évfolyam. Szatmár, 1910. szeptember II. Vásárnap. 67. szám. FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as POLITIKAI LAP. A „SZATMÁR-NEMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. í Egyes szám ára 10 fillér. FŐSZERKESZTŐ: THURNER ALBERT. FELELŐS SZERKESZTŐ: DUSZIK LAJOS. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10--------Telefon-szám 80. Mi ndennemű dijak Szatmáron, bkiadóhivatalban flzstandók. A parlamenti reform. (D.) Az intézmények önmagukat kompromittálják. Önmaguk érlelődnek meg a — lehullásra, miután uj fejlődés csiráit termették meg. A kereteket, melyeket önző emberek hasonló érdekkörei vontak maguk köré, eltolja, vagy szét feszíti a változó, fejlődő társadalom életereje. Ez uj formákat termel, uj alakokban nyilatkozik meg, uj összetételeket hoz létre. Ma, midőn a nagy fejlődésnek, speciálisan a szerves világban uralkodó fejlődésnek elméletét áll .pilják meg komoly tudós fők, nem anachronizmus-e, nem logikai érzéketlenség-e egy megbukott, csődbe jutott jogrendnek ortho- doxiájat vallani, hirdetni s ezért sikraszállani ? Az időn nem lehet erőszakot elkövetni. Az magától termékenyül meg. De siettetni — lehet. A mi parlamentünk reformját is siettetik. Éppen azok, akik nem akarják. A státusquo ante elve a politikában is érvényesül és híveket szerez, kik talán érthető, de el nem fogadható indokokból visszahelyezkednek egy elhagyott álláspontra. A 67-es politika önmagát, sőt még a koalíciónak nevezett lélekvándorlást is erősen kompromittálta. Önszerencséjére. A lelke átvándorolt a függetlenségi aerába s annak szerencsétlen vadházasságába: a koalícióba, és ott erkölcstelenkedett a háttérben. E házasság | belső nagy ellentmondásai következtében fel- j bomlott. A bűnös feleség — a gonosz boszorkány — kiállott bírója — a népitélet — elé s ártatlanságát hangoztatta. Ezt el is hitette. Pálinkával, péuzzel, szuronynyal. De a gonoszságot a tyuk is kikaparja s a sánta kutya is utoléri. E boszorkányos játékot mindenki ismeri. Azok is, akik analhénát kiáltottak a hires november 18-a ulán a 67-es politikára s a januári nagy választáson kebelére borultak az akkor diadalmasan álló, felszabadult »ellenzék«- nek, melyet ez általános keblére borulás többséggé tett. Most helyreállott a státusquo. Sokan olybá szeretnék feltüntetni a dolgot, mintha a régi, egyedül üdvözitő 67-es politika halottaiból feltámadva most jutott igazi, megérdemelt felma- gaszlaltatásához a háromévi — lealáztatás után. Pedig ezek az urak csalódni fognak. A klasszikus tragédiák negyedik felvonása : a sorsfordulat ■— a peripetia — közelgett el csupán. A nagy diadalmámor, az állandó játszi mosoly Khuen ajkán, a »bitang nekifeszülés«, melylyel az uralomhoz : a néptanítók, Irafiko- sok és korcsmárosok autodaféjához, az Erősdy- féle határtalanul csúf ügyek inscenálásához fog a kormány : önámitás csupán. Külön erkölcsöket lehet teremteni egyeseknek is, lehet »felülemelkedni« (?) mindenen, sok gyalázatos- j ság tudatában is cinikusan hirdetni az »erkölcs- j nemesitő« eljárást. . . Mindezt lehet. A chanlecler korában azonban tudhatnák ezek az urak, hogy a kakas szavára nem virrad még. Az idő tovább haladt. Tudják ezt Khuenék s most játszák a non possumus-t. Hátha vissza- toljik a nagy óramutatót. A közjogi vitákat kivégezték. Önálló bank, önálló vámterület, önálló nemzeti hadsereg . . • »Alusznak ők, a hős fiák, dúló csaták után«. Talán korán születtek. Vagy — későn ? De az ő haláluk is lélekvándorlás csupán: belevándoroltak a nemzeti közszellembe, hogy újra szülessenek egy termékenyebb és tisztább korban. Most más kérdést vetett fel az idő. Siettették. De megérett. E kérdés: a parlament reformja. Egész jövő sorsunk, a mi »vagy-vagy«-unk, régen kivégzett »közjogi aspirációink«, állami életünk uj, modern berendezkedése kapcsolódik e kérdéshez. Szociális izü. De ma ezé a jövő, mert ezé a nép. A milliók lelkét nem lehet lebutítani pálinkával, midőn az idő megvilágositja. A kapaszkodó oligarchia s a megérett demokrácia között kenyértörésre kerül a dolog. A nemzet sorsa a nép sorsa 1 A millió adózó és katonáskodó polgárok kérik a megérdemelt és megígért jogokat. Mintha a 48-as idők szellője lengedeznek felettünk. Akkor is az idő kényszeritette bele a nemeseket a borzalmasnak hitt salto roortaleba pedig ebből a halálugrásból: a jogegyenlő silésTARGA. Zsuzsika. Tilda kisasszony az udvar végén lakott, abban a kis szürke házban, mely a ráboruló akáclombok és az oldalát befutó vadszőlló levelek között egészen elveszett. Egy tiszta kis szöglet volt az, ahol nem történik semmi, ahol az élet folyik, mint egy csendes, nyugodt, tiszta vizű patak, melynek sima tükrét még egy ráhulló levél sem zavarja meg. Tilda kisasszony valami kis örökségből élt s ez teljesen elég lett volna neki, de azért folytonosan szorgoskodott valamivel. Apró kézimunkákat csinált, melyek olyan lassan épültek fel a pici cérna sze- mecskékből, mint a korallok a tenger fenekén. Vendégeket nem fogadott, de egy korabeli asszony járt hozzá elég sűrűn, aki gyermekkori barátnője volt Tilda kisasszonynak, de minden tekintetben ellentéte. Dús feketehaju, erős, középtermetű asszony volt, arcán szigorú tudatosság, de egy kevés ridegség ült s a hangjában is volt valami parancsoló érdekesség. Rendesen esténkint jött. Egyik este megint ott ültek a kis ház tornácán. Tilda kisasszony a horgolása fölé hajolt, Márta, a vendég, egy nagy karosszékben ült. Egy darabig egyikük sem szólt egy szót sem. Tilda néha felvetette Mártára a szemét s Márta szemei találkoztak a Tildáéval. így társalogtak nagyon sokszor. Mindketten érezték, hogy jó egymás mellett lenniök, maguk sem tudták, hogy miért. Hallgattak egy darabig. Az udvaron elcsendesedett minden. A kis tornácra ráborult az esthomály. Tilda halkan, mintha félne attól, amit mondani akar, megszólalt : — Márta. Ma öt éve ... tudod-e ? — Hogy Zsuzska elszökött, hogy csuful itt hagyott. — Tilda hirtelen szelíden lehajtotta a fejét s halk hangon folytatta: — Öt éve, hogy elment ... Ki tudja, hogy merre jár ? — Bizonyosan jó helyeken. Rossz vére volt annak a leánynak. — Ne légy olyan szigorú, a szive vitte el. Márta idegesen mozdult meg a székében. Halk sóhaj futott végig az udvar fölött, a levelek rezegtek. Tilda szelíd hangon folytatta : — Semmit, semmit sem hallottunk azóta róla. — Jobb is — felelte Márta komoran. Tilda ábrándozva folytatta : — Mégis másként volt, mikor Zsuzsika velem volt... Mennyien jöttek ... A szép vasárnap délutánok. És Kelemen ur is jött. Ő is jött. .. Elmúlt egyszerre, amint ő elment ... Vájjon együtt maradtak-e? Vagy mi lelt Kelemen urból? Ezt a két utolsó szót félénken, lágyan ejtette ki. Márta egy szót sem szólt, csak komoran a földre nézett. — Nagyon szerelhette Zsuzsikát — folytatta halkan Tilda. Márta felugrott és hevesen felkiáltott: — Mit akarsz? Hagyj békében!... Megvillant a szeme, ahogy izgatottan folytatta : — Gyűlölöm Zsuzskát. Érted. Soha sem bocsáj- tom meg neki, hogy... hogy itt hagyott téged, téged, szó nélkül. Tilda melegen nézett Mártára, közeledett hozzá és kérlőleg szólalt meg: — Ne haragudj Márta, azt az időt nem felejtem el. Azután Zsuzsika mégis csak az unokahugom volt. — Én elfelejtem felelte Márta idegesen s lassan felszedte a kézimunkáját az asztalról, összecsomagolta s megbékélt hangon mondta : — Haza megyek. — Már elmégy : — Késő este van? — Az urad ? — Azóta otthon van, egész nap a tanyán volt. — Hogy megy dolgotok ? a i S Z A T M A R, NAGYTOZSDE legjobb minőségű fiú ruhák, iskolai öltönyök, leányka felöltők egolcsébb áron H MELLETT SZEREZHETŐK 1 B legji • le II I B E.
