Szatmár-Németi, 1910 (14. évfolyam, 1-98. szám)

1910-08-04 / 65. szám

XIV. évfolyam Szatmár, 1910. szeptember 4. Vasárnap. A „SZATSSÁR-NEÍflETM IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: FŐSZERKESZTŐ: FELELŐS SZEF.KESZTŐ : egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. NegyedévreJ? kor. THURNER ALBERT. DUSZIK LAJOS. Egyes szám ára !0 fillér. SZERKESZTŐSÉ« ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10. = T«lefon.-sz:árn 80. —— Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizete 11 k A császár beszélt. (D.) A világsajtót mostanában egy beszéd foglalkoztatja. A nagy Vilmos beszéde, mely a fegyveres erő dicsőítését zengte érces caesari hangon. Most neki-fegyverkezett a sajtó, hogy a harcias császárt lefegyverezze. Ez a felséges beszéd pedig egyszerű kon- statálás volt: a tények leghidegebb s leglogi- kusabb leszögezése. Szembeállította a két fel­séget : a koronát és a népet. Csodálkozhatunk-e, hogy a nagy császár felséges monoklija a nép- felségét nem látta meg, hanem a saját felségét fölöttébb megnagyitotta. Mi tagadás: a császárnak igaza van. Az a bizonyos logikai monokli, melyet minden uralkodó visel, önmagát és hatalmát saját kü­lön nagyításban mutatja be. Sőt a császár be­szédét általánosítani lehet. Olyan az, mint az uralkodói korona: minden fejre ráillik. A kis Montenegró királylyá vedlett feje­delme is elmondhatja ugyanezt a beszédet most királylyá proklamálása ünnepén. De ma már egy általános kérdés kezd ki­bontakozni az uralkodók és alattvalók jogvi­szonyát illetőleg s ez a kérdés fog elhatáro­zódni a jövő nagy társadalmi és általános ál­laméleti evolúciójában. E kérdés a fejedelmek hatalma és a népek önrendelkezési joga közötti nagy vitakérdés. Ma a felség jogok közé van iktatva a hadüzenés és békekötés joga. Ez a két legsarkalatosabb s legkizárólagosabb felség­jog. Pedig e jog gyakorlása az alattvalói köte­lességek teljesítésében sorvadó nép millióinak életébe, vagyonába vág. Ez pedig annak kezé­ben van, kinek ezzel szemben elenyészően csekély a felelőssége s következményeinek súlya az alattvalók millióinak vállain nyugszik. Ezek kezében van az a markolat, melyre az önbizakodásnak egy-egy mámoros pillanatá­ban olyan büszkén szoktak — történeti stilsze- rüséggel — ráütni az uralkodók. De nem azt mondják ők : »a népem bizo­dalmából«, — mint amely kifejezés reálisabb s igy igazabb volna, vagy — »népem türelmé­ből«, mely történetileg hűebb lenne, hanem — »Isten kegyelméből ...« Szinte hajlandók volnánk valami istenes kegyeskedéssel megnyugodni e sablonos kifeje­zés fö'ött, ha keserű emlékek nem ráznának fel e megnyugovásból. Az abszolutizmus jel­szava ez 1 A Napoleon-aera letűnése és letö­rése után a hajó — helyesebben: koronatörött uralkodók e jelszó alatt szövetkeztek s ezzel burkolták körül a keserű labdacsot — az ab­szolutizmust. A császár csak bű maradt ősei­hez s a koronák felfogásához. De egy haladás mégis mutatkozik a császár által kifejezett, de minden császár, király, cár és szultán által el- j eddig is vallott s ezentúl is követendő felfo- gásban s ez nem kevesebb, mint a népparla­mentek hatalmának illuzorius volta. Isten és nép áll egymással szemben e felfogásban. Nem természetes-e, hogy a mindenhatóság kérdésé­ben a császár az Istent helyezte felül. S eddig jól is van ez igy. Csakhogy az istenség fogalma nemcsak koronként, de felfo­gásonként is különböző. A királyok felfogása az istenről igen természetes és egyszerű: egy primus inter pares (első az egyenlők között) az í ő istenük. A különbség csupán mennyiségi, a | mennyiben csak nagyobb területen uralkodik a Mindenható, de a kis mindenhatók épp olyan élet és halál urai, mint ő. Hát ebből az önistenitésből ki fog jőzanodni a császár: a jövő meghozza a nagy önmegis­merést. Es meg fogja tanítani a nép, az a másik koronátlan felség, kinek hatalmát öregbiti az idők szelleme. Ez a császári beszéd azonban speciálisan nekünk szól; mert ne higyjük, hogy a németek nagy császárja csak otthon, titkos, belsőtermei falának szokott beszélni. S ne higyjük, hogy népe orra alá akart egy kis borsot törni. Az ő népe boldog, hatalmas; az császárja hatalmára büszke, mert érzi, hogy e hatalom az ő ha­talma, a császár csupán kezelője és kifejezője. De a mi állami életünk jellemzése a csá­szár beszéde, amennyiben parlamentünk, ön­rendelkezési jogunk valóban igen törpe és ha- , lovány a mindenható korona fénye mellett. TARCá. Legenda. Irta: Tabóry Géza. A legszebb leány megvallotta a titkot az elapadt piros patakról. A legény belesápadt, a szemetehérét sűrű rubinerecskék zománcották irtózatossá. Irtózatos volt maga az ütés is, a titkok nagy, tompa ütése és Utána a fehérizzásu, nehéz levegő hajtogatása. Tapo­gatózott a lócán, amelyen feküdt és előtte állott a leány. Sajnálta az embert és bánta, amit mondott. Az meg jó vastag,agyonsujtott, mellből jövő hangon kezdte: — Mióta tudod ? — Már nyolc napja várom. — Már nyolc napja várod, — ismételte értelmet­lenül — inkább csak azért, hogy mondjon valamit hogy hallja a maga hangját — a legény. Nagy tehetetlenségében először átkozni, majd fojtogatni szerette volna a szeretőjét, a legszebb leányt. Jó paraszti agya levetette róla a sok-korcás szoknyát és meztelenségében megcsufitva látta a testét. — Mit csinálsz már most? — lökte elé a szót. — Én nem tudom, hogy mit csinálok. — Nem is félsz tőle ? — Félni, a2t nem! Az ember szégyelte, hogy fél valamitől, amitől egy fehércseléd nem. Haragudott a szégyene miatt és összemarkolta a tenyerét. De nem, mégsem ütött, ezt m’ég nagyobb szégyennek tudta, mint a félést. — Vénséghez kell menned, — mondta egy kis töprengés után. — Vénség majd segít. A leány gondolkozott, küzdött, mert nem bánta, sőt örült a kincsének, a homokszem körül lassan fej­lődő gyöngyrétegnek a bus tenger mélyén, a szive alatt. De a legény nem értette meg belőle a szépet, a magasztosát, a legény félt tőle, mint egy fekete szörny­től, melyet babonás, szélviharos éjjeleken magunk idé­zünk föl, hogy aztán ne bírjunk vele. Volt egy varázs­szava, abba kétségbeesve fogódzott egyre hajtogatva . — Vénség majd segít. A legszebb leánynak a nagy szerelme ezalatt folyton fokozódott a félő szép legény iránt. Domború, nagy hegyek alján, jó mély fekvésű völgyben a hol­das kis falu éjjelében ment lassan. Vénség, a javas- anyó kunyhója elé. Vénség a házában ókulárés szemmel igazgatott egyet mást a polcon ideges, csontos kezével. A falu legutolsó háza. a legalacsonyabbik volt az övé ; csak egy konyha volt, verlföld padlózatu. Várni látszott valakit ; ez a bűn nyilatkozása volt benne, az örökö­sen váró, minden rosszra, mindig kész véteké. Vénség egy pók volt, pókhálós vackában, ahol a vékonylábu, kopott barna asztal is emlékeztet a pókok kaszás lá­bára, ahol rozzant székek remegtek az összerogyástól hosszu-hosszu idők óta. És egy gyertya lángolt az asztalon. Szúrósan nézett a leány testén át a javasasszony savószin szeme, már tudta a titkot; mindig az éj hozta neki a legjobban siró, szégyenkező leány-betegeket. Mindig surranva jöttek a rossz ajtón át, mindig fel­vidultak, ha anyót egyedül lelték. Vénség óvatosan bánt velük, úgy tett, mintha osztoznék fájdalmukban, cirógatta őket és a betegek megbíztak benne. A legszebb leány mégis félt s anyónak valóban nagy ravaszkodásra volt szüksége, hogy megbáíoritsa. Látni akarta a testét ruha és ing nélkül ; nem mintha erre nagy szükség lett volna, csakis némi ritka, ne- vezhetetlen gyönyörűségért, amely akkor nyilvánult, ha szikkadt ujjai a lüktető, vértől duzzadó meleg bőrön sikamolhatíak . . . Elfujta a gyertyát, hisz ismerte a leányok fényben szemérmes természetét, aztán maga is segített neki a vétkezésben. Künn ekkor teliholdas éj virrasztott szalmaszinü derengéssel a völgyek lelett s amit beküldött fényéből Vénség kunyhójába, — az ablakon át a szemben levő polcra terült, hol hasas köcsögök álltak sokféle színben. Kidülledő oldalukra

Next

/
Oldalképek
Tartalom