Szatmár-Németi, 1910 (14. évfolyam, 1-98. szám)
1910-07-24 / 53. szám
2 ik oldal SZATMÁR -NÉMETI. Süatmár. 1910. julius 24. nél veszedelmesebb — hozzászámítva a szomorú és félelmes emlékű vasutas sztrájkot — még nem dúlt e szerencsétlen nemzet földjén. Talán ez az előzetes, de rémes kitörése az elégületlenségnek megteszi hatását 1 . .. Talán gondolkodóba ejti az intézőket. Mert a legjózanabb és legnagyobb felelősséggel dolgozó államszolgák zajonganak leghatalmasabb uruk ellen. Akinek milliói vannak korcsmázásra: bűnös korteskedésre, annak legyenek milliói a nem sztrájkoló, de nem is korcsmázó derék munkásai sorsának könnyítésére. Bepillantást engedett ez a véres dráma a szegény postai alkalmazottak helyzetébe. E pillantás a méltatlan nyomor egész rémességét, titkolt és kitörésre kész elégületlenségét fedi fel. A midőn egyik munkás-szak a másik után vonul fel követelve a megdrágult életnek megfelelő bérjavitást, nyerjen javítást a postások panaszos kenyere. És első sorban s különösen a családfenntartóké ! .......... ......... - __... - .......... . • — * A k özigazgatás államosítása. Ködképekben mutogatja: Mara. Még alig melegedtek fel a bársonyszékek az uj kegyelmes urak alatt, máris mutatkoznak a politikai láthatáron a tünetek, amelyekből a közigazgatás gyökeres reformját előre meg lehet jósolni. A vármegye jegyzői karán esett sérelem teszi időszerűvé ezt az ártatlan szórakozást. Félő, hogy komolyra válik. Ráérünk. Színezzük ki nagyjából a horizontot. A választási küzdelemben meggyomrozott nemzet fölött homályos ködfoltok úsznak. Megannyi rongyai annak a gomolyfelhőnek, amely nemsokára vészt- jóslóan, komor-sötéten fog lebegni széles e hazán. Nyugat felöl a letűnt 67-esek bakaruhába bujtatott generálisa pihent tüdővel fújta össze ijesztő módon megszaporodott bárányfelltgeit. Két kézzel integeti magához az erdélyi szászokat, a nyitravidéki és tren- cséni magyarokat. Szétterjesztett lábainak jobbik felébe a máramarosi oláhok és rutének kapaszkodnak, a ballik csizmaszárán pedig sürü rajban lógnak a leg- zsirosabb magyar birtokok urai: a bácskai svábok. A viharedzett, kemény gerincű Justh Gyula, a magyar Jupiter a szomszédos tájakon rendületlenül kovácsolja dörgő mennyköveit Ez a D’ Uergnei Latour fegyelmezett biztossággal dirigálja megfogyott gárdistáinak harsány csata-dalát: »A gárda meghal, de megadni nem adja meg magát*. A mérsékeltebb, higgadtabb Kossuth méltóságos fontolgatással sűríti akkumulátorait, hogy alkalmas időben szép sorjában ismét elsütögesse. A Balkán felől tóduló fürtös képletek maguk előtt tolva a Horvát égaljon kóválygó fellegfoszlányo- kat valósággal jelképezik Aerenthal Lexa őexcellenciájának ábrándját, a délszláv birodalomnak, a harmadik hatalomnak kisértő szellemét. Ausztriát ideiglenesen a csehek szórakoztatják; a Reichstrathban beállható változások után azonban fokozott éberséggel fogja kisérni a parlament működését. — A gazdasági és pénzügyi kérdések érdeklik féltékeny szomszédunkat, a választójogi reform körül meginduló harc pedig biztosítja részünkre valamennyi európai állam figyelmét. — Köztudomásul szo'gál, hogy a kormány emberei, a közigazgatás államosításában látják az általános választói jog legigazibb garanciáját. A trónbeszéd csak futólag érintette a kormányzati szervek feladatát. Általános kijelentések vannak halomra gyűjtve. Csupa formális kijelentés, sablonos anunciáció, amit kevés kivétellel minden királyi megnyitáskor hallottunk. Többek közt »szükséges, hogy közigazgatási rendszerünk a változott viszonyok figyelembe vételével ujjáalakittassék*. — És pedig gyökeresen. Egyszer már agyonalakitották ezt a gyarló közigazgatást, csináltak neki annyi nyomtatványt, hogy az egyéni tudás érvényesülését teljesen lehetetlenné tették vele. — Ma rubrikázunk, meg:zabott keretek közt mozgunk, s ha nem az előirt blankettákon »intézteinek alantirt elöljáróság — által a környülállások* és nem úgy domborítunk, ahogy azt a helyi viszonyok megkövetelik, hát akkor utasittatunk, miszerint . . . s!b. Kevés a lényeg, sok a copf. Egy körjegyzőség felszerelt évi számadása akkora paksaméta, hogy az valami borzasztó. Pedig a tartalmát 3 iv papíron olyan takarosán össze lehetne állítani, hogy egy gyerek is eligazodna rajta. Az egyöntetűség kedvéért tehát néhány évvel ezelőtt egyszerűsítették a közigazgatást. Most jelzik odafent, hogy nem egyszerűsíteni, hanem reformálni fogják. Magyarország minden vármegyéje, minden köz- I sége gondolkodva állhat meg a trónbeszédnek ennél I a pontjánál. Láng Lajos és Perczel Dezső a trónbeszédre adott feliratban ugyan remélik, hogy a reform az autonom szervek működési képességének minél biztosabb, szélesebb megalapozásával fog megtörténni. Megengedjük, hogy a vármegyék, mint az alkotmány bástyáinak bizonyult autonom szervek nem adják be könnyen a derekukat. Ne is adják. A mai vármegyei életben egy talpig-ember alispán Leonidás lehet a kormányok erőszakoskodásával szemben. Az a bizonyos két szakasz olyan hatalmat adott a kezébe, hogy azzal úgy megvédheti a vármegyéjét, mint hajdan a thermophilei hegyekbe szorult szabad görögök a Tempe völgyét. Nem is a vármegyék autonómiáját féltem én, hanem a községek életében keresem azokat a tüneteket, amelyek a közigazgatás államosítását előbb-ulóbb feltétlenül szükségessé teszik. Ha figyelemmel kisérjük a községek háztartását és számadásaikat néhány népmozgalmi adattal kisérve az előző évek száradásaival összehasonlítjuk, már felületes szemlélődés után is megállapítható, hogy a szükségletek évenkint nagyobb és nagyobb összegek beállítását követelték, a mi a modern élet haladó igényei mellett nagyon természetes, viszont a bevételi források meglehetősen stagnálnak, s ha nem apadnak, nem Is bővülnek. — A közteher viselési képesség csökken; a kivándorlási népmozgalomban felszívódott a munkabíró, keresetképes elemek krémje; a kereseti adókkal megróható alanyok száma megapadt. Azonkívül az uj adótörvény — majd annak idején! — az úgynevezett fejadót (II. oszt. kér.) egy bizonyos minimumon alul felszabadította, következésképen csökkentette nemcsak az általános jövedelmi pótadó alapjául szolgáló egyenes adóalapot, hanem befolyásolta a községi pótadók mennyiségét és mérvét is olyanformán, hogy kisebb alap mellett nagyobb százalékban való megterhelést provokált. A község tehát — mivel összes szükségletét pótadókból fedezi — kénytelen az adózókat újabb és újabb terhekkel megróni. Vagyis napról-napra kisebb lesz a kenyér, s egyre nagyobb karéjt kell belőle szelni. Dr. Erőss Lajos, a tiszántúli református egyház- kerület tudós püspöke az aufonom szervek erőforrásainak apadásában találta meg a felekezeti iskolák államosításának legfőbb okát. Az elemi népiskolákat előbb a község segélyezte, majd az iskolákkal együtt maga a község is rászorult az állami segítségre. És az állam adott is, ad is pénzt. De — mint a nagytiszte- letü püspök ur Írja évi jelentésében — »az állam ingyen semmit sem ad*. Atyáskodó befolyásával egyre jobban biztosítja magának a talajt, megbénítja az autonom szervek önállóságát, mígnem lassan elsorvasztja magát a szervet is. Ugyanígy kerülnek a községek is az állam befolyása alá, s már nincs messze az idő, mikor a magyar társadalmi alakok egyik kitűnő typusa, a nótárius is átvedlik magyar királyi körjegyzőnek. Hová lesz akkor a peleskei nótárius jóizü Zajtay bácsijai! A nagytiszieletü urnák igazsága van. Érdemes elolvasni azt a kis füzetet. Történelmi fontosságú levelekre, egy egész hagyatékra irányítja a reformátusok figyelmét. Illik, hogy hálásan emlékezzem róla. Őt várom akkor. Mikor az alkony a haját lebontja, S linóm ujjal szürke fátylát ontja, S múlnak az órák, kettő, három: Akkor, hogy’ várom, várom, várom! Akkor úgy várom ! S mikor lázas fejemet párnámra fektetem, S homlokomra kulcsolom a két hűvös [kezem; Majd karom remegőn ki-ki tárom : Akkor, hogy’ várom, várom, várom! Akkor úgy várom ! Fátyol Ilonka. msaasmwmmsmooaaamuaask Közbe felérkeztek a lakásukra. A lány fölvette a rózsaszínű hálóköpenyegét. — Te, Jenő — szólott különös fénnyel a szemében — mi lenne ha holnap elfutnék valahova a világba. S nek*d egyedül kéne ide fel baktatni. Fényes nagy szemével ránézett a fiúra. — Mondd mi lenue ? Te nem tudsz végezni miattam, én nem tudok élni nélküled. Mégis . . . Mondd mi lenne, ha elmennék ? Egy darabig hallgatott a fiú oszt’ csendesen susogta; — Mindig reád gondolnék, velem volnál akkor is. És a leány elkezdett sírni. Volt abban a sírásban valami különös szomorúság, egy elhibázott élet vérrel és könnyel megfizetett megbánása. — Nem úgy fiam, most már fenékig isszuk a poharat. Itt maradok mig egészen el nem ráncosodik a képem, mig olyan gyűrt nem leszek mint egy kis papírdarab. És öreg és fáradt nem leszek. Mig ki nem okádom egészen a tüzet mi bennem dobog. Csak ha fáradt leszek Jenő, akkor ... Ha nagyon fáradt leszek. És a dacos szavak után bágyadtan oda hanyatlott a férfi erős karjába, az megcsókolta mint egy hitbuzgó ember a keresztet. Mari reszketve hallgatózott az ajtónál. Élesen a fülébe csengett az Ilma szerelmes sírása. Valami titkos tűz át meg át járta a kis nyomorult leányt, aki soha nem gondolt a bűnre, de aki most mintha megiánto- rodott volna. Érezte, hogy nem tudna többé ellentál- lani. Sőt a vére mintha hajszolta volna : menj, bukj el, menj, menj ! Beakart nyitni. Látni akarta őket. Vájjon olyan piros-e az orcájuk mint az övé. Az ő szegény sápadt arca most piros. Odabent elhallgattak. A szó hosszú csókokban fűlt el. És künn az ajtóban gyámoltalanul és elhagyatva állott Mari a púpos kis cselédleány . . . * * * Másnap késő délután ment el a férfi. Ilma becsöngette a leányt. — Mari, Mariskám. — Igenis. — Tedd be szép csöndesen az ajtót, súgok valamit. Neked adok itt mindent ami az enyém. A ruháimat, cipőimet, a kalapjaimat. Mindent neked adok. No, ne nézz úgy te kis buta. Mindent neked adok, mert te ... te nagyon jó kis leány vagy. Én pedig . . . Mari sírni kezdett. — Ne sirj Mari, mert én nagyon boldog vagyok. Haza megyek. Az én drága szüléimhez. Megbocsátottak nekem. De ne.szólj erről senkinek. Öltözz fel este az én ruháimban és ne mond senkinek, hogy én nem vágyók itthol. Érted ? — Igen. — Midjárt öltözők. C-mk az marad meg nekem, ami rajtam lesz. A többi holmival rendelkezhetsz Mariskám amint neked tetszik. Ezt már felöltözve, útra készen mondta, erősen s diadalmas akarat volt a hangjában. Azután kiosont és futott, mintha minden otthagyta volna a kicsi szobában . . . Mari a púpos kis cselédleány az ő ártatlanul keresztülnyomorgott tizenhét esztendejével, mozdulatlanul állott az asztalnál. Nem tudta megérteni a helyzetet. Hallgatott mintha gyilkosok betömték volna a száját. Két apró kék szeme a nyitva felejtett ruhás szekrényre tévedt és a felülkerekedett hiúságtól erőt nyerve hebegni kezdett. — Nekem ... a ruháit. A sok fényes . . . csillogó ékszert nekem hagyta . . . Majd a szekrényhez menve kivette abból a legszebb ruhát, azután a tükörhöz állott és felpróbálta. — Szép . . . szép vagyok, csak a hátam . . . mégis elrutit. Haragosan leszakította magáról a drága selymet, Tüllre aplicált félfüggöny (vitráge) párja 3 K. Hosszabbítható rezrudak drbja 40 és 50 fill. Függöny congre azsuros 110 széles mtr 1 K 30 f. ksziamnh üzletében Szatmár, Kazinczy-utca. «ássa
