Szatmár-Németi, 1910 (14. évfolyam, 1-98. szám)
1910-06-03 / 47. szám
47. szám. XIV. évfolyam. Szatmár, 1910. julius 3. Vasárnap. FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as POLITIKÁI LAP. A „SZATMÁR-NEMETI-I IPARI H T E L SZ Ö V ET K F.Z E T“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. Kapuzárás. (D.) ElcsÖndesedtek a Múzsák csarnokai. Üres lelt a hangos folyosó, a tágas udvar. A kis emberkék, kik könyvcsomóval hónuk alatt, hol ragyogó arccal, hol szomorún rótták az utat a gimnázium felé, elszCledtek s ma már mindannyian pihennek. S mi ilyenkor megkérdezzük: »Lesz-e gyümölcs a fán?« A nemzet virágaiba helyeztetett a jövő ereje, nagysága, dicsősége. Ezeknek a kis emberkéknek a szive a jövő Magyarország bölcsője. A szabadság, igazság szerelmi szikrája ezekben az ifjuszivekben gerjedezik : ha ott a Múzsák templomában megtanulják szerelni az igazságot, megtanulnak bátran szót emelni, vagy szenvedni is érte, az a sokat emlegetett gerinc erős lesz, midőn érett észszel s — az élet annyi érdekeit elnémítva — önfeláldozással kell megmaradni mellette! . . . Ha megtanulják égő szerelemmel szeretni a szabadságot, azt az erkölcsi, lelkiismereti szabadságot, mely a lélek koronája, mit áruba nem lehet bocsátani: akkor régi dicsőségünk — e fellegek mögött bujkáló nap — nem fog késni az égi homályban ! Akkor nem lesz hamis nemzeti akarat, nem lesz Judás-pénzen vásárolt »többség« és nem lesz itt rabságimádás, csúfos behódolás ! Akikről ilyenkor senki sem emlékezik, a tanárokról és a tanároknak kívánunk szólani. I Ilyenkor menekülniök kell, hisz’ a közvé- j FŐSZERKESZTŐ: FELELŐS SZERKESZTŐi THURNER ALBERT. DUSZIK LAJOS. lemény ökleit emelgeti feléjük, mert — sze- j kundába pónáltak egy-két diákot. S ez a köz- | j vélemény bekötött szemmel szórja rágalmait i reájuk, midőn egy exaltált ifju-ember fegyvert emel önmaga ellen. A pedagógiai vérvád ilyenkor az évzáró vizsgálatok után mindig fel- szokta ütni fejét s gyűlöletet, rettegést ébreszt azok ellen, kiket megbecsülnünk, kiket biztató szavakkal buzdítanunk kellene, kik mégsem olyan feketék, mint a minőre festették. Ilyenkor nem látunk egyebet, mint a bánkódó szülőket, a siró diákokat, vagy — az öngyilkos diákok hulláit. S — mi tagadás — ezek elég erős motívumok a hatásuknak nagyon is kitett közvélemény kialakulására. Ez a közvélemény — hogy nevén nevezzük — határozottan érettségi- sőt tanár-ellenes! Ennek is megvan az oka. S ez lalán ott keresendő, hogy tulsokan vannak a — ludasok. Tulsokan a részrehajlók. Mert — a jeles diákok mindig kisebbségben vannak. S ebben nincs különbség a kis és nagy iskola, a gimnázium és az élet között. És többségben vannak a kesergő szülők és szülőkeseritő diákok. Ezzel a többséggel szemben a morzsányi kisebbség már a principio perveszlett. De nézzük az érem másik oldalát 1 A király gyűrűt ad annak az ifjúnak, ki mindig »jeles« volt. S Apponyi gróf kultuszminiszter korában egy ilyen gyűrű átadásakor ki is fejtette a kitüntetés célját. Ez a cél az SZERKESZTÓSEÖ ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10 == Telelon-szám 80. ____i Mi ndennemű dijak Szatmáron, a kiadóhi >atalban fizetendők. állandó komoly szorgalom megjutalmazása. Tehát nem a stréberségé. Nem az u n. sánti- káló diákoké. Nem a spekuláló zsenié, melynek az élet iskolájában nagyobb becse lehet, de a jellemnevelő s az igazság hitére tanító iskola mértékéül igazabb és komolyabb s — ami fő — általánosabb: mindenki által megközelíthető tanulói erény — a szorgalom — szolgál. S jól van ez igy 1 A szorgalom és ügyesség értékelésénél keresendő tehát annak a rejtélynek titka, hogy az élet végig huzza a tanári jeleseket és sze- kundákat s tréfás kedvében a jeles diákokat pónálja a letört nagyreményű diákok, a kis emberekké szürkült »iskolánk disze«-i dicstelen szekundás kategóriájába. S ezen egy szemernyi megütközésre való ok nincsen. Az élet játékasztala a hazárdjáté- kosoknak mindig többet hoz, mint filléreske- dőknek. És mégis olyan kedvesek ezek a szekundás »jeles«-ek ! . . . Ezek a szürke alakok. A becáület, a munka tisztes szürke katonái. Hősök ők ! Csak nem látjuk meg őket nagy küzdelmeikkel, tisztes életük dús kincseivel, mert nem reklámmal dolgoznak. Ezek nem kockáztattak a kis iskolában sem és itt a nagyban sem játszanak hazárdjátékot. A »vagy-vagy« sivár kockázatát nem ismerik. Ezek vártak az éleitől s üres marokkal lálják tovább menni. Ti szegény, szekundás »jeles«-ek, kö.szönt- lek titeket! TÁRCA. Peaelópéhoz. Szelíd Penelópe, szép szőke sugárszál, Ki élsz a hatalmas, kévéig vizeken túl, Tudom: te nem vársz rám, talán sose vártál, Utánad dús kérőid száza bolondul. De olyankor Ithaka éje, ha rád száll És szived’ az emlék, mint ezer virágszál Szirom-esője, bepihélli lágyan — 7 udom : úgy várod, úgy vágyód a vágyam. Hogy feléd suhanjon, eléd omoljon, \ Oly nesztelenül, halovángan. Olyankor sóhaj és tűz a te párnád: Várod: ágyadhoz térdeljen a lelkem. Zenélő szavak könnyed illata száll rád, Mit egykor a szőke fejedre lehelltem. De vágyhivő csendbe bár, hiába várnád, Hogy halljad suhogni a vágyaim szárnyát; Hogy hallkan kocogjon be ablakodon pár Elnyújtott egyhangú, hajnali zsoltár, A tűz pihegőbb lett, a vágy ragyogóbb, És Circe a szomjazó oltár. Oh, volt még szivemben sok-sok szunnyadó vágy, Szememben rajongó, fohászos tekintet/ Reád most a szárnyaló verőt, hogy szórnák! De Circe, jaj, egyenkint megölte mindet! Jöttek a titkos, varázslatos órák — S a csókja ply bús volt s az éneke oly lágy. Sötét haja selymét a lelkemre vonta, Majd felgyürte fénylő, keméng-bogu kontyba, S száz harmatos vágyam’, szűz dalok rügyét Szép csöndesen mind belefonla Oh jaj Penelópe, a mámorok ágyán A neved, ha elsugnám: ködökbe veszne: Nem jutna el hozzád át Circe varázsán .. . t Pedig te szebb vagy, mert messze vagy, messze. Volnék csak ott s gyönyörű fejedet látnám, ügy hullna megint a sok esdeklő vágy rám . . De óh Penelópe, soká úgysem esdném, A Circe dal- s csók- termő ajkát keresném, S nyakát, mely értem nyúl előre vágyón S hajómra lopóznék egy estén . . . Kaczér Ignác. Még egy jó napot. ír a: Corday Michél. Corvettené asszony háfratámaszkodotl gumrni- kerekü hintójának párnáin. Jóformán zajtalanul haladt a kocsi a kövezeten. És Corvettené asszony eltűnődött. Aznap reggel belépett hozzá a férje; a tőzsdei tudósítót tartotta kezében és a papírlapok reszkettek, mintha szélfuvás érte volna őket. — Marthe, — szólt a férj, — Mártiié, tönkre- jutottunk. Üldözött a balsors. Kötéseim balul ütöttek ki. Az árfolyamok hullámzása ellenem fordult és holnap mindennek vége . . . Maradt még néhány ezer frankom, éppen elég a szökésre . . . Akarsz követni ? Bizonyára követi. Jól érezte, hogy a fényűzésben töltött húsz esztendő a bukás bűntársává teszi őt . . . De hogy is juttathatta Corvette a dolgot a szökésig ? Amióta férje kivezette az atyai üzletből, ahol műtárgyakat és régi tapétákat árultak, sohasem tagadta meg nejétől az összegeket, amelyeket kívánt. De az is igaz, hogy a nő sohasem gondolt azzal, hogy honnan szerzi férje a pénzt, mily forrásból támadnak azok az összegek. — Férjem a börzén annyit nyer, amennyit akar, — ezt szokta mondani nagy szerényen a barátnőinek. És ezzel a frázissal húsz éven át saját kíváncsiságát is kielégítette, ezzel önmagát is megnyugtatta. Töukremenlek. Sóhajjal és mosolylyal fogadta az eseményt. Ah I Corvette olyan ember volt, aki valamely idegen országban hamarosan megcsinálja a szerencséjét. Aztán majd visszajönnek Párisba, uj házat bérelnek és nagyon mulatságos lesz a berendezkedés. FISCHER ANTAL f SZATIMÁR, a PANNÓNIA MELLETT HATÓSÁGILAG ENGEDÉLYEZETT VÉGELADAS. jpgSp- Az összes raktáron levő divatáruk mélyen leszállított árban árusittatnak el.
