Szatmár-Németi, 1909 (13. évfolyam, 1-104. szám)

1909-08-08 / 63. szám

SZATMÁR-NÉMETI. Szatmár, 1909. augusztus 8. A magyar Ikarusok sorsa szánalomra méltó. De ugylátszik, hogy legújabban barátságosabb szellők lengedeznek e tereken is. A magyar tudományos Akadémia legutolsó nagygyűlésén az alelnök indítványára elhatá­rozták, hogy a magyar feltalálók ügyét előmoz­dítva, ezentúl figyelemmel kisérik a magyar találmányokat s az arra érdemeseket anyagi támogatásukban részesítik. Ugyanezt a célt szolgálja a magyar sza­badalmi hivatal elnöke is, mikor levélben közli a tudományos Akadémiával, hogy birótársaiból bizottságot alakított, mely bizottság féléves gyűlésein a beérkezett magyar találmányokat felülbírálja s az arra méltókat az Akadémiának pártolásra előterjeszti. így, mint látjuk, a magyar Ikarusok, kik eleddig a tőkehiány s járatlanságuk következ­tében nem élvezhették találmányaik gyümöl­cseit, most a magyar tudományos Akadémia és Szabadalmi hivatal jóvoltából találmányaik értékesítését remélhetik. S ennek éppen legfőbb ideje is volt. Mert ulóvégre egy nemzet sem nézheti tétlenül a többi ország hatalmas törekvését arra, hogy az emberiség s egyben is saját javukat szolgálják. S a nemes versenygésben a magyar nemzet, minden szép és jó dolognak lelkes hive, nem maradhat szerényen a háttérben. Fel tehát magyar Ikarusok a küzdelemre ! A pályabér nagy s a hírnév és dicsőség leg­szebb jutalma a tehetségnek. — Szatmár mellett kétszázharminchét év múlva fölfedezett nagy kuruc-sir. A régi, hires szatmári vár zivataros századai sok örömről és gyászról beszélnek. Az az esemény, melyről itt szó van, a történet gyászos lapjaira tartozik. A bécsi udvar az I. Rákóczi Ferenc föl­kelését visszaszorítván s utóbb a Wesselényi- féle összeesküvést vérbe fojtván, az üldözés elül bujdosó kurucok Lengyelországba menekül­tek vagy pedig Apaffy erdélyi fejedelem védő­szárnyai alatt vonták meg magukat, honnan azonban az északkeleti vármegyéket folytono­san háborgatták. Egy ilyen kuruc-sereg Teleki Mihály vezér­lete alatt a Lipót császár német őrserege által bírt szatmári várat akarta 1672-ben elfoglalni. A kurucokhoz csatlakoztak a szatmári ref. főiskola diákjai is. Középen haladt a gyalogság, két oldalról a lovasság. A szatmári várőrség, értesülvén a ku­2-ik oldal. ___ ruc ok tervéről és bizva erejében, nem akarta az ostromot bevárni, hanem kiszállt a mezőkre. Mintegy 2000 német gyalogos és 600 magyar lovas állott ki a síkra és lassan a Szatmártól 8 kilométernyire fekvő Batiz-Vasvári felé vonult a kurucok elé. Ezeknek, mint afféle fölkelő seregnek na­gyon hiányos volt a tüzérségük, azért különö­sen a németek ágyúi okoztak nekik súlyos ag­godalmakat. Hogy tehát ezeknek a pusztítását kikerül­jék, a vezér azt a parancsot adta a gyalogság­nak, hogy mihelyt az ágyuk serpenyőiben a tüzet és füstöt megvillanni látják, rögtön ves­sék le magukat a földre. Csakhogy a fortélyos vezér egyidejűleg el­felejtette a lovassággal is közölni az ármányos parancsot. így történt aztán, hogy a lovasság, mikor az első ágyulövések alatt a gyalogságot a földre terülni látta, azt hitte, hogy az ellenséges ágyuk mind egy szálig megölték a gyalogosokat. Nyomban fölbomlott a hadirend. A lova­sok megrémülve rögtön visszafordították lovaik­nak a kantárszárát s Batizon és a Gombáserdőn át menekülve, vad futásukban meg sem álltak addig, mig Adorjánon felül a Sáron vagy Nagyegren át nem keltek. Nagyobb biztosság okáért a hátuk mögött meg a hidat is széjjel­hányták s aztán Máramarosba elszéledtek. A cserben hagyott gyalogság is talpra állva, rendetlen futásban Batiz-felé próbált mene­külni. E községnél érték utói a császáriak s kézi fegyvereikkel valamennyit mind egy lábig lemészárolták és fólkoncolták. Szeptember 20-án történt ez a gyászos esemény, mely alatt 73 nagy diákja közül ön­maga a szatmári ref. főiskola a kurucokhoz csatlakozott mind a 49 diákját elvesztette. A több száz elesett vitéznek holttesteit Batiz és Vasvári közt egy halomba rakták s az országul mellett fekvő temető szélén ásott közös sírban eltemették. Ennek a sírnak helyét most a városi le­véltár adatai, Szirmay Antal, Nagy Mihály és Bartók Gábor monograíiairók müvei, a szat­mári ref. főgimnázium iratai és a szájhagyo­mány alapján Ferency János szatmári szer­kesztő, aki nemrég a szatmári békekötés he­lyét föltalálta, tudományos biztossággal meg­állapította. A sir fekszik a batizi felhagyott régi te­mető északkeleti szögében levő domb alatt, melyet most vadon nőtt akácok árnya borit. Határai északról az országút, keletről a des Escherolles Kruspér Sándor nagyváradi nagybirtokos tagja. A déli és nyugati határ a temető folytatólagos teste. A sir természetesen jeltelen. Ferency reá közadakozásból emlékművet tervez, melynek leleplezése 1910. évben történnék, midőn az országos ref. tanáregyesület Szatmáron köz­gyűlést tart azon alkalomból, hogy a szatmári ref. főgimnázium egyazon helyen való fönn­állásának háromszáz éves fordulóját ünnepli. * Ezt a 49 diákot, kik ebben a szomorú végű üt­közetben az Aranyosmegyes felül jött kurucokkal együtt a németek mészárlásának estek áldozatául, a főiskola elöljárósága kurucérzelmeik miatt az intézetből már előbb kizárta. Ha ez meg nem történik, úgy ezek a daliás ifjak talán nem is pecsételik meg Batiznál omló vérükkel honszerelmüket. Maradt az utókorra a főiskolának egy könyve, melybe latin nyelven föl van jegyezve minden nagy diáknak a neve, valamint az a körülmény i.s, hogy az életben kiből mi lett ? Az 1672. évi 73 felsőbb diák közül csak 24 után van kitüntetve, hogy hova s milyen hivatalra mentek; a többi 49-ről semmi további emlékezés nincs; ezek Bartók—Nagy Mihály monográfiái müvének 256. lapja szerint Batiz alatt fekszenek. Ezen 49 diák egyikének, Szőlőskei Istvánnak neve után latin nyelven ez a megjegyzés áll : »Sonkádról jött tanítóságra. Elesett Batiznál a németek által, 1672. évi szept. 20-án, sok más tanulóval együtt*. Ebből a könyvből Bakcsy Gergely fögimnáz'iumi igazgató és Ferency az elesett 49 diák nevét a követ kezűleg állapították meg: Szathmári István, Dányádi György, Biltzki János, Bikinyi Mihály, Poroszlai István, Baksai Mihály, Szen- czi János, Tatai Sámuel, Nádudvari György, Szőlőskei István, Szalacsi János, Selyebi Mihály, Asrihai András, Diószegi Ferenc, Tunyogi Miklós, Belényesi János, Ladányi István, Csengeri András, Gacsályi Ferenc, Ecsedi János, Pákái Benedek, Maróthi István, Dombi Ferenc, Miskolczi István, Alszeghi György, Técsi Já­nos, Szödenyi István, Vecsei István, Borsvai Ferenc, Magyari Ferenc, Gyarmathi Mihály, Czeglédi Oláh István, Kállai Mihály, Szőllősi Ferenc, Újlaki János, Gyügyei Ferenc, Cseugeri Mihály, Túri Sámuel, Tarpai András, Vári Miklós, Beregi Ferenc, Patóházi Pál, Matolesi Pál, Miszei István, Szeretni István, Misztótfalusi Bálint, Szűlöskei János, Pályi György és Debreczeni János. H I R B K. — Miniszteri köszönet. A vallás- és közoktatás- ügyi miniszter a Széchenyi-társulathoz a kővetkező' köszöuőiratot intézte: »Az Országos közművelődési ta­nács jelentéséből értesültem, hogy e Tanács által ren­dezett analfabéta tanfolyamok szervezése, különösen pedig a szóban forgó tanfolyam adtninisztracionális részének lebonyolítása körül kiváló buzgóságot fejtett ki. Fogadja ezen odaadó hazafias buzgalomért őszinte elismerésemet és köszönetemet.« sivár valóságon, lelke fájdalmában a kétségbeeséshez közeleg: „Romiasz magyar nép, romladozol hazám 1“ S igazat beszélt, igazat hirdetett, a maga igaz­ságos érzetében! Igaza volt akkor s fájdalom — mennyire igaza volna ma! A „Himnuszában, melyet ünnepeinken, mint val­lásos szózatot éneklünk, elébünk tárja fájó, nemes lelkének egész valóját ! Amily forró szeretettel teljes odaadással bálvá­nyozhatja hazafi hazáját, az igazán érző, nemesen lelke­sedő szív féltő titokzattal teljes vágyakozásával s re­ményeivel, amily szép, dicső lehet egy szenvedő nem­zetnek múltja, egy költőnek megrázó, könyekre fa­kasztó, kimondhatlan varázsu húrjain, amilyen csak lehet egy igaz szenvedő hazafi gyöngéd, bánatteljes megalázkodása a hazáért Isten előtt: az mind, mind benne van Kölcsey himnuszában. „Szánd meg Isten a magyart, Kit vészek hányá­nak.“ utolsó verse, a maga bánatos, közvetlen meg­rázó hangjával könyekre fakaszt minden érző szivet kellő alkalomkor. Igazán átértve s átérezve az egész nemzet fájó kiáltása, de egyúttal a nagy ember hazafias lelke. De bánatát olykor szerelmes vágyakozásba foj­totta . . . Ég a szeme, libeg a keble, mézédes csókra vár forró ajka, midőn a szabadság dicső asszonyához emigy dalol fájó epekedéssel: „Kelletned látom, dobog érte mellem, Csókodat várom,szerelmemben égve, Csókodat szomjun, epedő ajakkal Jer ... ne tagadd meg! . . .“ Majd heves haragra is gyulád s fájdalmában át­kot szór a bilincseket hordó gyávára, ki a szabadság szent nevére elborzad. Zrinyi kél dalában az elkeseredett hazafiui bá­nat végtelen ereje megrendít bennünket; »Hol a hon ... ah nem a régi.« Elhamvadt a magzat hő szerelme! Völgyben ül a gyáva kor ... A dicső nép . . . többé nincs jelen!“ Egyre visszacseng fülünkbe, mig csak a hazát félteni jogunk lehet!! »Mert kánya, kigyó, féreg egyre támad . . . s vég veszélyedül! Szánjad oh sors, szenvedő hazámat“. Az elkeseredés, a gyűlölet, félelemmel párosult bosszuérzemény s átok hangja szól itt a nemzethez! A sivár jelen, a szörnyű valóság egészen felháboritja. Fájdalma, hazafias bánata, vele egész lelke han­gulata, változatos fordulatokkal, teljes felemelő ! S mint illik fejlődő lelke az arculatához. Amily tüzes, amily heves s szenvedélyes ifjúságában, „annál 1 kiforrottabb, kifejezőbb férfikorának delén, majd is­mét utolsó énekeiben, mintha csalódott lelke már megunta volna a hozzá nem illő környezetet, az el­keseredés átok-korbácsaival ostorozza a romladozó nemzetet! Valóban, amint egy Írónk is mondja, ő a titokza­tos hangulatok és a hazafias bánat gyöngéd, szenve­délyes és mély érzésű költője“ 1 Ez volt az ő lelke. De ez volt a nemes, puritán je'lemü Kölcsey ! Nagyságát az idők távolodása csak annál tisztábban állítja elénk. Városunk, melynek ő buzgó harcosa volt, nevé­ről kört alapított, mely már hosszú évtizedeken át teljesiti nemes misszióját s gyakran áldoz neki ! Irodalmunkban pedig egy eszményi lélek, ra­gyogó csillag emléke gyanánt maradt fenn költészete melyből a maga ünnepi magasztos méltóságában emel­kedik ki Himnusza, hogy zengjen, a mai nap is, di­csőséggel s imádkozzék vallásos alázattal: „Nyújts feléje védő kart, Tengerén kínjának. Balsors, akit régen tép, Hozz rá vig esztendőt, Megbünhódte már e nép A múltat s jövendőt!“ m ■ ■ 9 Uj czipő s08 m »3? GRUNFELD SAMUEL j4 §j Uj czipő ♦ áruház! ♦ i SÍS INÉj^MT c^ipő^áruháxa TW I ♦ áruház! ♦ «orv* fi Deák-tér 9. szám alatt, a Őr. Lengyel Márton ur házában. ** * %

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom