Szatmár-Németi, 1909 (13. évfolyam, 1-104. szám)
1909-10-31 / 87. szám
S Z A T M Á R - N R M E TI Szatmár, 1909. október 31 a maguk kárán, hogy nem kell túlfeszíteni a hurt. Sőt talán arra is lehetne módot találni, hogy a magyar király adja tudtul az osztrák császár alattvalóinak, hogy a magyar királyság nem Csáky-szalmája, amelyet kénye-kedve szerint bárki megdézsmálhat! j-ik oldal Halottak emlékezete. Az őszi napsugár aranycsókos fénykévéje már nem tűz alá a zöld hegyoldalakra. A vidám madárdal, pacsirtaszó, fülemüléének elhangzott, hideg északi szél sivit a rónákon keresztül. A fák elhullajtották már sárgás leveleiket, üdítő zöld nam örvendeztet már btnnünket. Hideg zúzmara rakódik ablakunkra s vonja be fehér diszszel a tarlott bokrokat. ősz van. Fázós, hideg ősz. Csak bennt a szivekben forr, hullámzik s ég a kegyelet soha ki nem hunyó fáklyája, ott ég az áldozati oltáron az emlékezet lobogó szövétneke, melyet a hálás utód az elköltözött ős emlékének áldoz. A temetők gondozott kertjét keresi fel e napon a kegyelet. Feldisziti a természet által kopárrá varázsolt airhantokat s hova a vagyontalanság díszes márvány emléket nem rakhatott, oda a gyermeki szeretet forró szívből fakadó hálája, az ősz zsugori virágaiból fakaszt uj tavaszt. A siri mécsek ezer imbolygó fényinél ott látjuk egymás mellett térden a szegényt a gazdaggal, a hírest a névtelennel, az elsőt az utolsóval. Nincsen kivétel. A temetőben egyenlőik vagyunk, ott fejlődik ki a legideálisabb demokratizmus. A sir mindent kiegyenlít s a fájdalomban egyek vagyunk mindannyian, emberek. Emberek! Halandó emberek vagyunk ! A legnagyobb lángész is kihuny s teste porrá válik, bármily nagy teremtő zsenit is rejtett porhüvelye. Ott domborulnak sírjaik az elsőknek, szépen egymás mellett, különbség nélkül s az ő poruk is egybe vegyül a legegyszerűbb polgár hamujával. Ilyenkor jövünk reá arra a tudatra, hogy minő véges az emberi élet, milyen szűkre szabott a kor határa. Porból lettünk s porrá leszünk. Repüljön bár az emberi tudás a csillagok között, találják fel a kutató elmék a szérumok ezreit,, öljenek ki minden bacillust s alakítsák át e földi siralomvölgyet paradicsomkertté, mindig s mindenkor a vég egy sirdomb, mely körül a kegyeletes utókor hozza csupán babérjait. S ez a tanulság intő példaként lebegjen mindnyájunk szeme előtt. Mindennek vége van, minden halandó, csak a jó tettek, a nagy elmék világjavitó találmányai, a kutatók felfedezései, az irodalom jeleseinek müvei halhatatlanok s teszik egyben halhatatlanná azok neveit. Nem az ember, de az ember cselekedetei maradnak az ntókornak s épen azért úgy kell cselekednünk, hogy senkit cselekedetei után el ne Ítéljenek. A temető kertje egy vallásu. Ott helyet találhat minden hivő lélek, lett légyen a hivés formája esetleg különböző is. Ott fenn, hol az embereket tetteik s nem születésük szerint bírálják el, ott csak azokért fogja minden egyes ember jutalmát, esetleg büntetését elnyerni, amiket itt lenn belátásától vezéreltetve elkövetett. Senkit nem büntetnek, senkit nem jutalmaznak azért, amiért ő nem felelős, amiért ő nem tehet, A temetők kertje e napon a legnépesebb. Ilyenkor rójják le még azok is a kegyelet legszebb adóját, akik talán az egész esztendőben nem tudtak időt szakasztani maguknak e gyermeki kötelesség lerovására. Ekkor könnyitüfik lelkünk fájdalmán, elsiratva azokat, kiket a sors bölcs akarata elszólifott körünkből. Héke és nyugalom, ez jelképezi e csendes helyet, melyet a lobogó lámpák ezrei, mint csillagos égboltozat világítanak meg e napon. A megnyugtató sirás, a könyek kiegyenlítő özöne adja meg kritériumát e nagy, e dicső, e szent napnak. Béke és nyugalom, ez jelképezi e nagy virágos kertet s kellene, hogy jelszava legyen társadalmunknak, mert csak ez az égi jelszó vezethet bennünket az előrehaladás, a kultúra, a művelődés egyenesre taposott, sima ösvényén. Szálljunk hát magunkba a nevezetes évfordulón s a Mementó móri csontvázát látva, jusson eszünkbe halandóságunk s az, hogy felettünk egy csalhatatlan, mindent látó, előre semmit el nem titkolható biró él, kinek itélőszékét egy földi halandó sem kerülheti el ! HS R B K. — A csegöldi uradalom ünnepe. A csegöldi uradalom október 28-án nagy fénynyel ülte urának, báró Vécsey József Aurélnak Rómában áldozópappá történt fölszentelését. Az ünnepélyen jelenvoltak a járásbeli közigazgatási tisztviselők, lelkészek, uradalmi tisztek, földbirtokosok és a nagy közönség. A csegöldi földi- szitett templomban d. e. 10 órakor Irsik Lajos jánki plébános mondott ünnepi misét és emelkedett alkalmi beszédet. Az istentisztelet végeztével a tisztilak udvarán ösz- szegyültek az uradalom összes gazdasági alkalmazottjai. Hogy miként bánik ezekkel a Vécsey-uradalom, arra legjobban reá világit Pethő György jószágigazgatónak hozzájok ezen alkalomból intézett s igazán a helyzet magaslatán álló szép beszéde, 'mely követendő például szolgálhat arra nézve, mily szeretettel kell az uraknak magukhoz ölelni az alkalmazottjaikat. Ez a beszéd a következő : Tisztelt barátaim és munkatársaim! Munkás életünknek tápot adó urát, méltó ságos báró Vécsey József Aurél urat, Rómában ezen órákban, mint Istennek választottját, áldozópappá szentelik Ezen nagyfontosságu eseményt ünnepeljük mi ma, kegyes Urunknak tisztviselői és mindenrangu munkásai. Munkatársak vagyunk mindannyian, mert egy célért, ezen uradalom felvirágozása és nemes tulajdonosának anyagi jólétéért munkálkodunk, képességeinkhez mérten, habár különféle minőségben is valamennyien. A mai napnak magasztos fontosságát remek beszédben méltatta előbb, az Isten házában a főtisztelendő plébános ur és Ágy erre ki nem terjeszkedve, feladatomra térek. Alig három éve, önkéntelen, szivük benső su- galatát követve rendezték és javították főuraink uradalmaik alsóbbrendű alkalmazottjainak és cselédségének fizetését, mely nemes cselekedetükkel a mindinkább nehezebb megélhetési viszonyokon óhajtottak könnyíteni. Most az általunk ünnepelt nap emlékére ismét jutalomban fognak részesülni ezen uradalomnak rangjuk és szolgálati éveikhez mérten, úgy tisztjei, mint az összes alkalmazottak. Midőn áldott szivü Urunknak ezen ujabbi kegyességét hivatalosan hírül adom és a jutalmakat kiosztom, felkérem önöket, mindenrangu és rendű munkatársaimat, hogy legyünk iránta mindenkor hálásak, viseltessünk minden körülmények között tán- torithatlan hűséggel, munkálkodjunk lankadatlan szorgalommal és minden tehetségünkkel jó Urunkért és akkor bizonyára Istennek áldása fogja kisérni állandóan életünk napjait I Fogadják kérem a kiosztandó pénzjutalmat nem annyira ennek nagysága, hanem inkább szép célját tekintve, igaz hálával és köszönettel. Ezek után felkérem önöket, foglalják hálás szívvel mindennapi imáikba kenyéradó főurunknak állandó jólétét és boldogságát s kiáltsuk egy szivvel-lélekkel : A mindenek hatalmas Ura ő méltóságát sokáig éltesse ! Riadó éljenzéssel fogadták a gazdasági alkalmazottak ezt a szép beszédet s repeső örömmel azt az 1400 koronát, melyet Pethő György jószágigazgató köztük a szolgálati idő és alkalmaztatás arányában szétosztott. Az ajándékot egy alkalmazott -hálás szavakban köszönte meg. Délben az uradalom az összes gazdasági alkalmazottakat és cselédeket gazdagon megvendégelte, sőt az ajándékokból a falu szegényeinek is jutott. Délután víg zeneszó mellett táncmulatság volt a dohány-simitóházban az uradalom és a falu népe számára. Déli egy órakor a tisztilakban választékos ebéd volt a meghívott úri közönség részére, melyet Pólyák Arthur uradalmi intéző nagy gonddal állított ki. Az ebéd felyamán pohárköszöntőket mondtak : Pethő György, Rátz Elemér földbirtokos és Papp Gyula gk. lelkész az uj áldozópapért ; Irsik Lajos plébános s Gobi Gyula a báró Vécsey-családért; Ferency János szerkesztő báró Vécsey Lászlóért, mint a tudományok «lőmozditója és pártolójáért ; Bónis Károly Igazat adtam neki, hisz elvégre nekem tényleg nincsenek és nem is lehetnek komoly szándékaim, én nem tehetek arról, hogy őt megismertem, hogy ellenállhatatlanul beleszerettem. — Csak egyet kértem Pannikától: mikor a szembelevő toronyóra ejjel 12-öt üt. akkor, amikor olyan jól fog mulatni azon a fényes estélyen, mutassa meg, hogy reám is gondo', jelenjék meg az ablaknál és én boldog leszek, kimondhatatlanul boldog . . . — Maga kis bolond, szólt mosolyogva, no jól van, megmutatom: gondolni fogok magára. Gyönyörű szép augusztusi este volt. A természet, mintha osztozni látszott volna a Pannikáék örömében, szinte ünnepélyesebb szint öltött ebből az alkalomból. A lágyan hullámzó esti szél gyengéden ringatta a fák lombjait, kicsalogatta szobájukból az embereket : élvezni a természet elragadó szépségeit. — Lázasan kipirult arccal es dobogó szívvel közeledtem Pannikáék felé. Az emberek nagy hullámzásával nem törődtem, nem láttam én most semmit, csak odafönn azokat a fényesen kivilágított ablakokat, melyek mögött olyan boldogok lehetnek. Lassanként kezdett az utca csendesebb lenni, úgy, hogy már-már kivehető volt a zene egy-egy akkordja, a pezsgő jókedv egy egy szi laj megnyilatkozása. Én is boldog voltam. Vártam a tizenkét órát, azt a sokat Ígérő percet, mikor ő megjelenik az ablaknál, mikor bebizonyítja, hogy ebben a zajos mulatságban rám is gondol. Kinosan teltek a percek. — Nekem, aki a táncért élek halok, látnom ketlett a sima parketten tovalebbenő párokat, amint alakjuk végigsuhant a nyitott, de gyéren lefüggönyözött ablakok előtt. — Látnom és szenvednem kellett, de hisz vigasztalt az a tudat, hogy mindjárt tizenkét óra lesz. És egysrerre csakugyan megkondult az öreg harang, minden ütésénél egy-egy kő esett le szivemről, — Hah! milyen extázisba jutottam egyszerre, hogy égett az arcom és szemem valósággal odatapadt a fenti ablakokra, ahol meg kellett jelenni Pannikának. És ime, ebben a pillanatban csakugyan megbillent a csipkefüggöny és az odavetődő hold fénye láttatni engedte Pannika csodás alakját. Igen, ő is látott engem, látta, amint ott virrasztók ablaka előtt és akkori még kimondani is irtózom, fölényének teljes tudatában. diadalmasan belekacagott az éjszakába, azután csöndesen visszavonult a mulató társaságba, otthagyva engem összetört szívvel, felháborodott lélekkel. Most már kitört belőlem az annyira féltett és őrzött önérzetem, most már a végsőkre határoztam el magam. Nekem találkoznom kellett mégegyszer és utoljára evvel a leánnyal, aki ilyen gúnyt űzött érzelmeimből, megmondani ueki mégegyszer, hogy milyen tiszta szerelemmel közeledtem hozzája és akkor elválni tőle örökre. Vidám kis társaságunk, melyben megismerkedtem Pannikával, újra kirándulást rendezett, ezúttal a citadella romjai közé. Ez a hely, a sárguló hulló falevelek, az enyészet hirdetői, megfelelő keretet alkottak hangulatomnak. Pannika szokatlanul levert kedélyű volt ezen a napon. Bágyadtan vetette rám a szemét, nézésében annyi fájdalom, annyi meleg érzés volt. Mindegy, elhatároztam, hogy nem adom fel küzdelmemet, Hosszú ideig szótlanul mentünk egymás mellett Mintha mindketten éreztük volna a közelgő zivatart, egyikünk sem merte az ünnepélyes csendet megzavarni. Végre kitört belőlem érzelmeim árja. — Pannika, szóltam el-elcsukló hangon, maga engem boldogtalanná tett. Egy lelket hoztam maga elé, egy olyan lelket, mely kiemelkedve ebből a salakos környezetből, önzetlenül közeledett maga felé, szivet, melyet a maga lénye töltött be, amely lángolt magáért, amelynek maga volt királya. — Hisz maga tndta, magának érzenie kellett, milyen lebilincselő hatással volt reám, látta, mint vergődtem kétségbeesésemben, mint voltam képes virrasztani a maga látásáért és mégsem hitt nekem, kinevette démoni mosolyával szenvedéseimet, Végre megelégeltem ezt a kínos játékot: megsebzett szívvel, lelkemen fekete sebbel fogok eltávozni magától, én többé nem láthatom magát, aki legtisztább és önzetlenebb érzelmeimet lekicsinyelte, magát, akit mindezek dacára utolsó lehelletemig imádni fogok. Őszi és téli idényre a legelegánsabb kész férfi«, gyermek- öltönyök és felöltők, szőrmével béléül kabátok^ városi és utazó-bundák a legolcsóbb szabott árak — mellett legjobban beszerezhetők t ; Szántó Mór és Társánál Szat m ár, a színházzal szemben. Rózsás kocsis-szűrök és dolmány-öltönyök állandóan raktáron. ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦
