Szatmár-Németi, 1909 (13. évfolyam, 1-104. szám)
1909-06-27 / 51. szám
FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as POLITIKÁI LAP. A „SZATMÁR-NEMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. UAPVKZÉE: Dr. KELEMEN SAMU OKSZ. KÉPVISELŐ. FELELŐS SZERKESZTŐ: Dr. HAVAS MIKLÓS. SZERKESZTŐ: FERENCY JÁNOS. SZERKESZTÓSÉfi ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10. _____Telefon-szám 80.= Min dennemű dijak Szatmíron, a kiadóhivatalban flzetendók. Finita la komédia!? (P. Á.) Vájjon vége van már a komédiának!? Ez a kérdés tolul mindnyájunk ajka elé, mikor végtére a nemzet vezérei, megunva azt a lehetetlen helyzetet, melybe lemondásuk s az ügyek továbbvitele sodorta őket, végérvényesen s minden további halogatás nélkül felmentésüket kérték az uralkodótól. Úgy látszik, a helyzet szignaturája mivel sem biztatóbb; semmivel sem jutott előbbre a válság ezzel a komoly lépéssel sem. A megoldás, a végleges megoldás valahol távol, az éji homályban késik. Szerencsétlen egy nemzet vagyunk mi magyarok. Maga a sors, de főleg őseink hibás akarata úgy rendezte be egész államháztartásunkat, hogy annak érdekszférájából mindenkor kizárandónak kell lennie mindannak, ami Ausztriával érdekellentétben áll. S miután Ausztria minket mindenkor fejős tehenének vélt és verejtéket adózó gyarmatának tekintett a múltban, de tekint a jelenben is, politikai életünk mindenkor oly iszapos, zátonyos medrekben mozgott, melyekben a magyar érdekeket csak nagy nehezen halászhatták ki ezzel megbízott politikusaink. Most is! Minő egyszerű, minő hasznos volna egész további létünkre az a megoldás, mely a tenyereken fekszik, mely az egész ország akaratával egyezik s ime az osztrák, mert érdekeivel nem parallel, keresztül huzza egy | tollvonással minden igyekezetünket s oly meg- | oldást akar reánk kényszeríteni, mely sem testünknek, sem lelkűnknek nem kell s nem is kívánatos. Mindig és mindenkor Ausztria! Ha a magyarnak vitális érdekeiről esik szó, ha a mi fejlődésünk, gazdasági előmenetelünkről tanácskozunk, mindenkor szem előtt kell tartanunk azt, hogy vájjon a wieni politikusok mit szólnak majd hozzá, vájjon Ínyükre, kedvökre lesz a dolog, vagy sem ! ? S igy azután valóban csakis politikai tojásláncot lejthetnek azok, kik az ország ügyvitelében hosszasabban részt kivannak, mert mihelyt szem elől tévesztik az osztrák érdeket, útilaput kötnek a talpuk alá s mehetnek haza szánlani-vetni, szóval elmehetnek . . . földesurnak. S most ime itt állunk, a kabinet végérvényesen visszavonult, uj minisztérium nem alakulhat, mert olyan, mint a minőt az osztrákok akarnak, itthon nem találna gyökeret, amilyent a nemzet akar, ott túl a Lajthán nem akad talajra. S mindez még hagyján ! De az örökös fenyegetődzések, hogy igy, meg úgy, ha nem állunk kötélnek, ilyen, meg olyan imparlamen- táris minisztériumot küldenek a nyakunkra, hogy igy, meg amúgy feloszlatják a házat s oktrojált választási törvényekkel írják ki az uj választásokat. Mintha bizony a múltban nem elég nagy kudarccal végződtek volna mind e törvénytelen kísérletek s mintha a nemzeti ellenállás már ezerév előtt zajlott volna le oly fényes sikerrel. Csak ijjeszszenek ! Mi nem fogjuk meg- félemlittetni magunkat. Utóvégre annak kell rettegnie, aki valamit veszíthet. Mi szegény magyarok, ugyan minket vehetik még el tőlünk ? Ezt a papiros alkotmányt, melyet sohasem respektáltak? ! Jogainkat, törvényeinket?! Melyeket sem be nem tartottak, sem nem tiszteltek?! Mi történhetik velünk?! Egy uj nemzeti küzdelem csak nyereséges lehet reánk nézve. Hadd lássák meg végre, hogy van bennük elég nemzeti erő, ellenállási energia igazunkat kiküzdeni, hadd lássák végre, hogy mi sokkal hatalmasabbak vagyunk, semmint, hogy egész Ausztria elbánhasson velünk. Előbb-utóbb úgyis le kell végleg számolnunk ezzel a rossz szomszéddal. Jöjjön hát most az, ami el nem maradhat. Hadd tudjuk végre mi is meg, hogy tulajfjonképen hányadán vagyunk. Nincs hál vége a komédiának! Csak most kezdődik el igazában! Hogy ki fizeti meg majd a belépődíjat, az a jövő titka. Mi semmiesetre sem, mert mi szegények vagyunk. Ha kell tehát, jöjjön egy uj nemzeti ellenállás, egy uj, dicső küzdelem, hol mindnyájunk egyek leszünk az erőben, az akaratban, a cselekvésben. Nincs vége a komédiának ! Kezdődjék az előadás! T ARCl A kurucok fehér asszonya. Irta Bárdóly Sándor. Anno 1703. augusztus 16-án éjféltájt gróf Lőven- burg várkapitány bosszúból felgyujtatta Németit. Az nap éjjel szokatlan sötét éj borult a városra . . . Sehol egy csillag az égen ... De annál misztikusabban, annál rémesebben törtetett fel a magasba s szerte az éjbe a pusztitó tűzvész pokoli orkánja. Előbb sötét felhők alakjában, majd mint egy égő tenger viharzó, tüzes oszlopai. A démoni világítás mellett az ódon vár körvonalai, a bástyák, sáncok kanyargós utai mind tisztán látszottak . . . A vár prófontháza melletti házikóból gyönge mécsvilág szűrődik elő . . .Egy kis fegyverterem. Nemes, nemzetes, vitézlő gróf Nádasdy György lovas ezredes vitézlő szolgájának, a jó János bácsinak portája. A becsületben megőszült embert nem bántották sem a kurucok, sem a németek. Három fegyveres vitéz közt ült egy kopott asztal mellett. Könyben úszó szemeit törülgetve, ép most igy szólt hozzájuk í — Hej, hej . . . fiuk, fiuk ... be drága jó asz- | szony vót pedig a lelkem ... nemzetes asszonyom . . . | Hogy szerettem . . . hogy is ápolgattam . . . Még tegnap is, hogy vigasztaltam ... De egyre csak azt mondta: „Nem . . . nem . . . hiába János bácsi . . , érzem, érzem én ... de csak osztán László, Lászlóm mellé temessen . . .“ — Dehát ’iszen, hogy történi meg ilyen hirtelen, csak nem az a kutya nimet bántotta, — — A’ biz’ a . . . Be sokat sirt, be sokat eltűrt | neki a lelkem, mert nem szerette ám a labancát, a' j pedig kegyetlenül bánt vele. Hála az Urnák, hogy az > utolsó napokban félelmében kigyelmetektől megugrott, nem kínozta legalább tovább. — És ekkor az óra épen éjfélt ütött . . . Á kisértetek órája. A távoli bástyákon az őröket váltják. * A prófontház mellettieknek e pillanatban páratlan látvány tárult szemeik elé. Egy hatalmas, vakító fehér ruháju árny, mint lenge szellő, lassan, ünnepies méltósággal emelkedett fel a temető-domb mögül . . . Mint fehér vitorla a sötét hullámzó tengeien, lebegve, hajlongva haladt az illatos füvek s virágokról a kanyargós mesgyére . . . Nesztelenül haladt a prófontház melletti kis kert felé. —- Eltemették a nemzetes asszonyt, de nem Lászlója, mellé. Nem is nyugodott tehát meg ... — Gyönyörű fekete haja kibontva hullámzott csodás termetén. Arca, az a mese tündéri arc, halovány volt. De vakító, mint a hold. Szemeiben, két ragyogó csillagban elfojtott fájdalmak, szenvedések mérhetetlen tengere. Összerázkódik a hideg éjszakában. Majd hangosan fel- felsóhajtva, valami olyan tulvilági hangon énekelni kezd . . . Dallama megrázó, szívig ható. Oly bus, oly panaszos . . . Nemsokára elér egy sirhantboz. A László sírja. S ekkor leborul reá. Azt a kis virágbokrétát, melyet a doboló-domb aljáról vadvirágokból szedett, reá helyezi s lázas szerelem-fájdalmában belezokog az éj csöndjébe. Hosszan, fájóan. El-elcsukló hangja találkozik pitymalatkor a kakas kukorékolásával . . . Volt s nincs megint. * Másnap talán a német őrök, kik éjjel a közeli bástyafokokon kővé meredve állottak és az éjjeli por- tyázók, kik éjfel után a doboló domb mellett jó hamar lovaikon elvágtattak, a vár piacán összegyülekezve tárgyalták az esetet. • Ugyan jó János bácsi, tnongyik má’ kend valamit, mi vót vön az ?« S János bácsi, aki még mint gyermeket hordozta karjain a „kurucok fehér asszonyát“, elmondta az egész történetet . . . Még a múlt év nyarának egyik estéjén történt, hogy az ő nemzetes ura, György ezredes leányával, • w • III Korai grammé kész ruha üzletében a tavaszi idényre női felöltő újdonságok, férfi ruhák; Szatmár, Deák-tér, Fehérház mellett felöltők, gyermek ruha különlegességek 0. legolcsóbban és legjobban csakis ott szerezhetők be.
