Szatmár-Németi, 1908 (12. évfolyam, 1-104. szám)

1908-06-03 / 45. szám

FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as POLITIKAI LAP.

A „SZATMÁR-NEMETM IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE.

MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ES VASÁRNAP.

ELŐFIZETÉSI ÁR:

Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér.

UAPVHZÉR:

l)r. KELEMEN SAMU

QRSZ. KÉPVISELŐ.

FELELŐS SZERKESZTŐ: i SZERKESZTŐ:

Dr. HAVAS MIKLÓS, j FERENCY JÁNOS.

SZEFtKESZTGSEfi ÉS WAUÓKIVATAL:

Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10.

——:— Telefon-szám 30.-=

MlmSonncmű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fízotandók.

Az érettségi.

Itt van ismét, megjött friss erőben, egészségben, a diákok legfélelmetesebb réme, az álmot rontó, ünnepbontó nagy vizsgálat, az érettségi. Mindnyájunkat egyaránt érdekel ez, mert talán egyetlen egy olyan ember nincs müveit társadalmunkban, akinek valamely hozzátartozója ne rettegné, ebben a hirtelen beállott melegben, ezt a félelmetes mumust, mely ime évtizedek óta, viszi roszra, tilosba s meg nem engedeltbe az érni szívesen érő, de vizsgázni kevésbé szerető fiatalságot.

Sok, igen sok téntát pocsékoltak már el ennek a kérdésnek megvitatásában, de egyetlen olyan helyes argumentumot sem hallottunk a sok felvetettben, mely az érettséginek, a tu dományos nevelés mai állása mellett, létjogosultságát igazolni tudta volna. Felesleges, ha- szonnélkül való nyög az, mert sem mértékét a a diákság tudásának, sem bizonyságát általános műveltségének nem szolgáltatja. Hanem igenis olyan cselekedetekre bírja a tanuló ifjúságot mely alapjában jellemének rósz útra való fejlődését mozditja elő.

Mert mindnyájunk elölt ismeretesek azok a csalafinták, melyeket az ifjúság az éreltségi tételek megszerzésében, vagy azok kidolgozásának átcsempészésében kifejt. Nem egy felvigyázó tanárnak kell fájó lélekkel szemet hunynia ezek előtt a meg nem engedett s alapjában jellemtelen cselekedeteknek, mert ugyan kinek lenne szive, egy évek óla ismert s képességeiről tulon-tul is meggyőződött diákját, ilyen gyerek csiny miatt megfosztani attól, a mely nélkül egyetlen lépést nem tehet, amely esetleg három esztendős katonai szolgálatra késztette a mullban, (ma már a nyolcadik osztályos iskolai bizonyítvány is önkéntességre jogosítja), az érettségről tanúskodó bizonyítványról.

Oh, hány diáknak zúzná össze esetleg egész jövendő boldogságát az, ha a csínyt ész- revevő tanár keményszivüsége őt az illetékes fórum elé állítaná s a kiszabott büntetést méretne reá. így azonban maguk a tanárok kény- szeritvék, hogy szemet hunyjanak annak, mit pedig nem szívesen látnak.

Sokszor, ha a kevé-bé figyelő tanári őrszem nem is veszi észre a diákstik'iket, kiderül az éreltségi dolgozatok egyöntetűségén, hogy hiba van a kréta körül s ilyenkor, ha a főigazgató szigorú bácsi, akkor van nemulass a diákság körében.

Pedig minden érettségin több-kevesebb, diáknyelven u. n. »svindli« történik, de hát Uram fia, ki kölcsönözne annak nagyobb jelentőséget, hiszen maguk a vizsgáztatók, kezdve a főigazgatótól egész a tornatanárig, diák korukban maguk is körösztül mentek ezeken az izgalmas és válságos perceken, ugyanazon csalafinták, ugyanazon csínyek segítségével s senkinek sincs kedve szigorúbban Ítélni, mint, a minő elbírálást a maga részére igényelt a múltban.

Nem is ez volt célja a mai cikkünknek, hogy ezekről a szokásos csinytevésekről a jól megérdemelt leplet leráncigáljuk, hanem pusztán annak demonslrálása lebegett szemeink előtt, hogy az érettségi vizsgálatok mai formájukban már elévüllek, céljuknak meg nem felelnek, tehát kiküszöbölendők.

Minden olyan teher, nyűg, mely sem a | diákság előnyére, sem jellembeli fejlődésére előnyösen nem hat, maguknak a tanerőknek kellemetlen lerhére van, s csak egyetlen célt szolgál : »a statisztika ama szomorú lajstromát, mely az életuntakkal, az öngyilkosokkal foglalkozik, újabb számokkal megtölteni, a közoktatásból eltávolitandő, mert az ezzel felszabadult oktatási idő s erő más, hasznosabb s célravezetőbb tudományokra fordítható.«

De még nagyon sok téntának s még sokkal több vezető cikknek kell majd evvel a témával foglalkoznia, hogy az általánosságban gyűlölt és minden hozzáértőtől céltalannak deklarált érettségi vizsgálat, jól megérdemelt nyugalmába vonuljon. A tendencia ugyan, mint a legutóbbi évek miniszteri rendeletéiből is kiviláglik, az érettséginek hova-tovább való köny- nyebbé tételére irányul, de szerintünk leghelyesebb volna az érettségit egész könnyűvé lenni, hogy elpárologhasson, egyszerűen eltörölni.

Majd ha az emberek humánusabban gondolkoznak s nem úgy, mint manapság »hogy én is megszenvedtem az érettségi kellemetlenségeit, szenvedjenek az utánam jövők is«, majd ha a következő generáció fejlődésének alapelvét a könnyebb munka s több tudomány rendszerére fektetjük, akkor, de csupán akkor remélhetjük, hogy a nyár beköszöntét elkeserítő, érettségi mumusa nem fog kísérteni, még álmainkban sem.

Debrecenben Kiss Áron, a tiszántúli ev. ref. egyházkerület püspöke, aggkori gyöngeségben május 30 án, este fél 6 órakor meghalt. A püspök halála nem jött váratlanul; már három év óta betegeskedett, a főrendiházi ülésekre nem járt és az egyházkerületi üléseken is helyettesitteite magát Dávidházy í János esperessel. Baja válságosra a hét elején fordult és háziorvosának, Uj/alussy Józsefnek önfeláldozó ápolása dacára csütörtökön agóniába esett, mig végre három napi szenvedés után az Ur magához szólította a 93 éves aggastyánt. Mikor halálának híre ment, a

;| Kiss Áron püspök meghalt. |

TÁRCA.

Emlékezés Kiss Áron püspökre.

— Egy kiadatlan versével. —

Irta: FERENCY JÁNOS.

Hull . . . hull az ég harmatja a gyarló ember szivébe.

De a legtöbb ember szive nem harmattal, hanem kevélységgel telik meg vagy egészen üres marad.

Mindegy. Kevély szív vagy üres szív. Mindakettő mellett ott leselkedik a halál.

Az emberi szív két legdrágább kincse az elismerés és az emlékezet.

Ezek az erények azonban ritkák, mint a fehér

holló.

Ezt kevesen éidemlik, azt a másik erényt pedig kevesen gyakorolják.

De ma, életünknek tagadhatatlanul szomorú napján, midőn Kiss Áron püspököt könynyel ázott ravataláról virágos sírjába helyezik, az emlékezet busán rezgő árnyai közül, de ennek fölemelő és megvigasztaló erejével méltó elismeréssel adózunk az elváló ősz patriarcha nagy érdemeinek.

Hosszú volna vázolni azt az utat, mely az irodalmi, egyházi, iskolai, társadalmi és politikai közélet sok terén 93 évet túlhaladó életében áldozatos, buzgó és sikeres működése kezdetétől máig viszen.

■BMKB ....

Ne

m követem tehát azt az utat, mely áldásos és önzetlen munkássága kedves és gazdag tájékain körösztül vezet.

Erre talán nem is vagyok sem hivatott, sem képes, sem alkalmas. Ezt rájok bízom az illetékesekre.

Az idők összeborult lombjai és emlékezetemnek imbolygó árnyai közül mindössze egy eseményt akarok kiragadni, mely azért oly fényes, mivel a túlvilágról az ő alakja hint rá szivárványos derűt.

Egy versről esik itten szó.

Az ezernyolcszázkilencvenes évek közepén, midőn az ő nyolcvan évével Kiss Áron még fiatal püspök volt, nyár derekán Szatmáron járt Blalidné, a sétatéri nyári színkörben vendégszerepelni.

A nemzet csalogánya, mint minden színész, iró vagy művész, természetesen a Kiss Gida bácsi úri házának volt a vendége.

Gida bácsi egyik szép napon a csalogány tisz teleiére vendégeket hivott délre az asztalához.

Nem voltunk sokan a meghívottak. Mindössze Kiss Áron püspök, ki akkor véletlenül Szatmáron járt, Jandrisics János apát, Tabajdi Lajos lelkész, a család, a színtársulat pár tagja és én.

A nemzet csalogányával májusi levegő áradt az asztal fölött, átszürődve orgona- és gyöngyvirág-illattal.

Kiss Áron fiatal szívvel ontotta a virágos beszédét ; Jandrisics csillogtatta formáinak a szépségét; a

Tabajdi elméje szikrázott; Gida bácsi pedig meguj- hodva ennyi fényben, költői szárnyalással poetikus köszöntőt mondott a nemzet csalogányára, aki akkor jött hozzánk énekelni, midőn a nagy természet füle- miléinek a hangja megcsattant. (Nyáron tudniillik a csalogányok a szabadban nem énekelnek.)

Harsogó tetszéssel fogadtuk ezt a gyönyörű köszöntőt.

Ebéd után igy szólt hozzám a püspök :

— Nekem is van versem egy fülemiléhez. Vegye át tőlem s közölje a lapjában.

Ezzel kivette a tárcájából s átnyújtotta a verset.

Hirtelen átfutottam. Mindjárt észrevettem az abban előforduló egy-két javításból, hogy az fogalmazvány s az első sorokból, meg a helyzet ismeretéből, hogy az egy élő személyiségnek a feleségére vonatkozik.

— Igen köszönöm, szóltam, hogy Méltóságod reám gondolt. Hálás vagyok a költeményért, csak azt a kegyet kérem, hogy a közlés idejét én válasszam meg.

— Tetszésére bizom, felelt mosolyogva.

Közel másfél évtizedig őriztem ezt a kéziratot az ő gyöngyszem-apró betűivel.

Most, mikor tudom, hogy sem az érdekelt személyiség, sem az iró nincs többé életben, már elolvashatja az illető hölgy és a nyilvánosság a költeményt, mely a következőleg hangzik;