Szatmár-Németi, 1908 (12. évfolyam, 1-104. szám)
1908-01-19 / 6. szám
2-ik oldal. SZATMÁR-NÉMETI. Szatmár, 1908. január 19. mint bán a későbbi harcok elül Zágrábba visz- szavonult. Megmaradt azonban neki e gyalázatos időkre két szép emléke : az 1855-ben kapott osztrák örökös grófság és a hatvanas években Zágráb főterén emelt s kivont kardjával Magyarország felé mutató szobra, melyhez az azóta sem józan horvátok ma is imádkozni járnak. A horvát—magyar kiegyezés. Az alkotmány visszaállitása után a magyar királyság kiegyezett a horvátokkal, úgy, hogy nekik nagyszerű területet adott legszélesebb körű autonom jogokkal, amelyeken túl már csak az anyaország fejének tetejére való felülés volt hátra. Most már ezt próbálgatják tiszteletreméltó sikerrel derék horvát testvéreink. Hogy a magyar állam a magyar nyelvvel együtt oda nem ajándékozza nekik a magyar pénzen épüit vasutait, horváttá fokozták le a szuverén magyar országgyűlést s azon félkegyelmű törvény alapján, hogy a horvátok a magyar országgyűlésen a közös ügyekhez horvát nyelven is szólhatnak, ezen a szép kultur- nyelven hónapok óta folytatott povedálással vakmerőén megakasztották az egész törvényhozás munkáját; hátunk mögött elszakadási szándékkal osztrák és szláv ellenségeinkkel cimboráinak s ismét imádkoznak Jellachich szobránál. De lássuk hát ezt a hatalmas nemzetet! * A horvátok erőinek mérlegelése. Horvátországnak (a jelen egész kiterjedést I véve alapul), van az 1891 .-iki népszámlálás j szerint 2,186.410 lakosa. Ebből olvasni és irni tud 584,027 ; csak olvasni 15,404; sem irni, sem olvasni nem tud 1,586.979. Amennyiben az irás és olvasás mesterségét ez országokban a lakosságnak csak 33 3 százaléka tudja, ellenben pedig az anyaországban 532 százalék, azokban a művelődés alap- feltételeit és a közművelődés állapotát igen fejletlennek kell mondanunk. Az adóképesség itt 92 százalék, ott 8 százalék. Népmilliók „ 16 „2 j Honvédgy.-ezred',, 24 „ 7 Huszárezred „9 „1 Apró ajándékok Horvátországnak. Horvát-, Szlavón- és Dalmátországok azon költségekhez, melyek Magyarország és Ausztria, valamint Magyarország és nevezett társországok közt közösek, adóképességük aránya szerint volnának kötelesek járulni. Ez az anyaországra nézve 935, 592, 210, a társországokra 6'4, 407, 708 százalék. De mivel a társországok ezt a részt az anyaországnak csak úgy fedezhetnék, ha a saját beligazgalásukra saükséges összeg nagy részét is átadnák : boldog Magyarország beleegyezett abba, hogy a társországok közjövedelmeik 45 százalékával mindenekelőtt saját beligazgatá- suk köllségeitlfedezhessék s mivel az igy fennmaradó 55 százalékból a társországokra eső közös költség nem telik, azt ez a tejjel-mézzel folyó magyar Kánaán fizeti ! így kaptak tehát a jő horvátok a rósz magyar testvérektől területet, lakosságot, jogot és pénzt s megfizetnék ezt, ha hatalmukban állana, ma is egy újabb Jellachich-csal és egy újabb betöréssel! Miként teremthetünk Horvátországban békét ? Ne várjuk be az újabb horvát elszakadást, vagy betörést! Mi vonuljunk be csupán egy magyar hadtesttel a Dráván túlra! Isten mentsen, nem polgárháborúra gondolok! Csak egy kicsit feküdjük meg magyar katonasággal drága horvát testvéreink falánk gyomrát! Hisz ezt velünk osztrák derék szomszédaink számtalanszor megtették ! Fordítsuk vissza annak a szelezsán Jel- lachich-szobornak á kardját Magyarországról Horvátországra s pár évi katonai megszállás után bizony nem fognak többé bolond horvát testvéreink ahhoz a nagy csatavesztő bánhoz imádkozni járni !! Közös konyha. ügy hiszem, hogy nem sokára elérkezik az ideje annak, hogy fenti címmel állandó rovatot nyissunk. E sorok nem az állandó rovat bevezetését akarják jelenteni, hanem ezzel a még meg nem született intézménynyel elkövetett igazságtalanságot elhárítani, ha lehet s azokba, a kik még mernek remélni és tudnak hinni abban, hogy az eljövendő kisded, ha nem is lesz teljesen ment a születési hibáktól — kellő dédelgetéssel erőteljes ifjúvá nőheii ki magát. A közös konyhának történetét megírni nem szándékozom ; annyit azonban elmondok, hogy honunkban Nagykanizsán létesült az első egy nehány évvel ezelőtt s az ma is virágzik. Hogy azóta hány született ebből a fajtából, igazán nem tudom ; valamint azt sem, hogy hány halt meg veleszületett gyengeségben, vagy a dadák hányat öntöttek ki a fürösztő vízzel ! Merem állítani, hogy vározunkban sem a polgármesternek jutott eszébe ez idén először, sőt talán a főkapitánynak sem. De, mert ők tették meg a kezdeményező lépéseket, még akkor is dicséret illetné meg őket, ha a várva-várt siker nem teljes mértékben kisérné működésűket. Mégis mit tapasztalunk. Azt, hogy innen is, onnan is tárcában, vezércikkben, civilben és papitalárban óvaintenek, figyelmeztetnek s elriasztanak bennünket 1 Távol legyen tőlem, hogy rövid cikkem keretét akár személyi harccal, akár tudományos polémiával töltsem ki. Állítom azanban első sorban, hogy most 2—3 helyen a közös konyha intézménye megbukott, ebből nem okvetlen következik, hogy a mienk is megbukjék. Hiszen minden privát, vagy társas vállalkozás ki van téve bizonyos esélyeknek ; történnek is bukások úgy a magán-, mint a társasvállalkozás, vagy szövetkezés terén s mert történnek, ennek az legyen a conzekvenciája, hogy ne vállalkozzunk ? ! Mennyi előfeltétele van a boldogulásnak, a sikernek úgy az egyéni, mint az együttes vállalkozásoknál ! S ha a feltételek jók, miért kelljen a biztos bukással kecsegtetnünk magunkat?! Hitte volna-e valaki, hogy a gombamódra szaporodott pénzintézetek meg fognak maradni mind? Ugy-e bár, az orkán sem söpörhette el egyiket sem — hál’ Istennek legalább nálunk nem ! Állítom, hogy a folyton fokozódó drágaság éppen minket — fehérrabszolgákat, vagy ha jobban tetszik, a »kőszívű emberek fiait« sújt legjobban! Miért? Mert mi két kő közzé kerültünk. Gazdáink vagy nem tudnak — mert nem telik — sorsunkon javítani, vagy nem akarnak ; ahonnan pedig szükségleteinket beszerezzünk minden — már nem is százalékban, de 1—2 szeresen megdrágult. Hiába nevezik a gazdát, államnak, városnak, banknak, vagy Péter Pálnak — a mi sorsunk — hivatalnokoké — egyforma. Az iparos többet vesz készítményéért, mert drágult az anyag, emelkedett a munkabér; a kereskedő fenti alapon miután drágább áron hozza forgalomba az áruit; a termelő pedig nem maradhat mögötte a másik két osztálynak. Most már úgy találják az emberek, hogy ha szövetkezve olcsóbban vehetik meg nagyban az élelmi szereket, olcsóbban lehet előállítani az ebédet. Mert 4—6 személy e'végzi az eddigi 60 személynek a főzési munkáját s igy annyi meg annyi munkaerő felszabadul. Mert 60 tűzhelyben égettük a kétszeres árra felemelkedett fát eddig s most egy helyen fogunk tüzelni (Azért nem kell a családi tűzhelyet félteni I ott is meleg lesz még ezután is; — ha egyébért nem, a mosogatóvizért, de különben is jaj annak a családi tűzhelynek, melyet csak a főzés és konyhaszag tartott fönn!) Mert maholnap egy olyan cselédnek, ki egy rántást meg tud keverni, már akkora fizetést kell adni, mint eddig egy polgári képzőt végzett nevelőnőnek, ki még nyelveket is tud és 4 kézre játszik. S mert éppen szegény asszonyaink, kik ha főzni jól is tudnak, nem éppen arra születtek, hogy azt a munkát is, mit anyjuk, nagyanyjuk házánál mindig a cseléd végzett el — a mai viszonyok között állandóan ők végezzék. Miért félnénk a közösségtől ? Hát a keresztyéu- ség nem a közösségen alapszik ? Hát a kaszinók, szövetkezetek nem közösségen alapulnak ? Ez még nem olyan közösség, mini a commnne! Vagy a koszttól féljünk ? Hiszen agglegények évtizedeken keresztül azt esznek, amit kaszinóban vagy korcsmában az ők megkérdezésük nélkül főznek, sütnek ! ? Jó módban levő családok, kiknek fürdőzésre vagy nyaralásra is telik, hetekig-hónapokig eszik az fdegen hely idegen kosztját ? ! Éhben a collectivitásban, hol módunkban van szervezetünk által az étrendet megállapítani, jogunkban van — akárcsak otthon — kívánságainkat érvényre juttatni; vagyoni kezeléáünket kellő módon ellenőrizni : igazán semmi kárhozatost, elriasztót nem látok! Minden ember annyit ér, amennyit tud. A Iá nyok mindenesetre többet érnek, ha minden egyéb mellett sütni-főzni is tudnak. Az én feleségem, mikor hozzám jött, nem igen volt gyakorlata a főzésben; de amit egy iromba cseléd egy kis jóakarattal annyi, amennyi időn elsajátíthat, arra ne legyen képes egy úri nő, ha akar?! A leányaim is meg fognak tanulni sütni-főzni (csak legyen mit!), de azért nem tartom éppen nagy szerencsétlenségnek azt sem, ha valaki nem tud, vagy a foglalkozása mellett nem főzhet! Istenem, mi férfiak, minő óriási hátrányban vagyunk as asszonyok mögött! Milyen kevés közöttünk az, ki a szaktudásán kívül egyebet is ért; s azt mindjárt ki is nevezzük »ezermesternek. Hát én ebből a szempontból nem tudnék ellene lenni a közös konyhának. A gyermekek házias nevelését sem fogja a közös konyha kockára tenni. Arra kérem társaimat — a közös konyha szövetségben — hogy ne ijedjenek meg a falra festett ördögöktől. Azok — akikről — fölteszem, hogy jóakaratból figyelmeztettek az esélyekre — kik kívül állanak a szövetségen, tartsák meg érdeklődésüket továbbra is : az őrszemekre akkor is szükség van, ha veszély nincs ! Mi pedig, kik benne vagyunk a lesajnált érdekeltségben, közös erővel, az intézmény iránt előlegezett bizalommal és szeretettel tartsunk ki vállalkozásunk mellett, mert kétségbeeséssel, lemondással sem csatát nyerni, sem pedig közös intézményt létrehozni, fentartani nem sikerült eddig s nem fog sikerülni soha! Ha tudunk akarni s ha képesek vagyunk a magunk érdekeit felismerni: meg fogjuk találni az eszközöket, módokat, hogy a szatmári közös konyha fejlődjék, gyarapodjék s nemcsak követendő, de irigylendő példája legyen a többinek. Szatmár-Németi, 1908. jan. 16. Thurner Albert. HÍREK. — Személyi hír. Dr. Faltissy Árpád, vármegyénk főispánja, ki meghűlés következtében néhány napig gyöngélkedő volt, már felépült. — Uj törvényszéki elnök, őfelsége a király Virágh Béla nagyváradi kir. ügyészt a fehértemplomi törvényszék elnökévé nevezte ki. — Az önálló Szatmárhegy. A belügyminiszter, j tekintve a Hegynek önálló jelentőségét, elrendelte, i hogy azt, mint a törvényhatóság területén levő, külön lakott helyet, többé ne Szatmár-Németi gyűjtő néven, : hanem önállóan Szatmárhegy-nek nevezzék, amint azt i az állami törzskönyvbe maga a belügyminiszter is
