Szatmár-Németi, 1908 (12. évfolyam, 1-104. szám)

1908-03-25 / 25. szám

• . Vf*,-­XH. évfolyam. / I ^ '*?£/ Szatmár, 1908. március 25. Szerda.------------ -------------------------~................­25 . szám. ! ÍS w» ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. UAPVKZÉR: Dr. KELEMEN SAMU ORSZ. KÉPVISELŐ. FELELŐS SZERKESZTŐ: Dr. HAVAS MIKLÓS. SZERKESZTŐ: FERENCY JÁNOS. SZEBKESZTÓSEG ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10.-■ Teleton-szám 80.-== HltntennessG dijuk Szatmáron, a kiadóhivatalban flzatandók. Türelmetlenség... Türelmetlenek vagyunk. Nem győzzük to­vább a várakozást. Nem győzzük, de nem is bírjuk tovább. Fáradtak vagyunk. Elcsigázottak. A morbus hungaricus. az éhtifusztól kezdve a tüdővészig ezer és ezer nyavalya kínoz ben­nünket, megtizedeli sorainkat. Hát mi az ör­dögöt kell nekünk mindezt tétlenül tűrni? Med­dig várakozzunk még és mire ? Azok, akiknek kezébe sorsunkat letettük, el hagynak ve-zni bennünket. Belefulunk a posványba és még egy szalmaszálat sem vet­nek utánunk, hogy legalább megpróbálhassuk a kievickélést. Mire való ez ? 1 Nem egyszer hangsúlyoztuk már, hogy bennünket semmiféle szélmalomharc nem mu­lattat. Nem vagyunk abban a hangulatban, hogy mulassunk. Éhesek, rongyosak vagyunk. Nem azt kívánjuk, hogy megismerjék a mi nagy nyavalyáinkat. Úgyis tisztában van vele mindenki, aki az illetékes körökhöz tarto­zik. Qrditozásunk már elhangzott a miniszté­riumok kényelmes karosszékéig is, sőt örvendj Hungária, már megtették az első lépést is, an- kéteztek a drágaság ellen. Értsük meg jól : ankéteztek. Ez az első lépés, melyet azonban több nem szokott kö­vetni. Az ankét az a fertő, melybe beleful min­den jóakarat, ha ilyenről, ami züllött viszo­nyaink közölt egyáltalán beszélhetünk, — de rajtunk a jóakarat megnyilvánulása nem segít. Nekünk tényleges segítség kell, igazi és hat­hatós támogatás. Es ne mondja senki, hogy ez indokolat­lan türelmetlenség. Ne vesse senki a szemünkre, hogy megnehezítjük a kormány helyzetét. Mi nem politizálunk. Mi nem érünk rá előbb a közjogi helyzetei, tisztázni. Eszünk ágában sincs. Amire az bekövetkeznék, addigra már régen nem lenne egy szál lélek sem ebben a hazában. Nekünk pedig nem az a célunk, hogy másoknak engedjük át helyünket, sőt ellenke­zőleg . . . A drágaság és egyéb ankétekkel való ko- médiázással pedig hagyjanak fel az urak. Ne keressék a mi nyomorúságunk okait, mert ha rájuk találnak, akkor sem tudják megszüntetni őket. Vagy ki az a Herkules, aki sikeresen szembe mer szállani Bécscsel. Ki az, aki oda dörgi a magyarság évszázados átkának, hogy nekünk nem kell semmiféle közösség, nekünk nem kell osztrák vám, osztrák katonaság, kö­zös adósság, mert mindez olyan rettenetes ter­heket ró ránk, hogy összeroskadunk alatta. Ki az a bátor legény, aki ezt meg meri mondani, nyíltan és hangosan. És kik azok a daliák, hol termettek, akik saját testükkel vé­delmezik az ilyen bátorságot és kardjukra üt vén, haisogják : — és ha szép szerével nem megy, akkor elintézzük majd más utón!? Minek ide ankét?! Hiszen ha rábukkan­nak a lulajdonképeni okra, úgy tesznek, mint a jámbor férj, aki a házibarátot keresve, ráakad a ruhásszekrényben és a kardos hadnagy lát­tára ijedten becsapja ajtót azzal, hogy itt se nincs. Sokkal szentebb a mi államunk tekintélye- hogy ilyen lelketlen komédiát, szabadjon vele űzni. Mert csak az minden, ami itt körülöttünk történik. Nem kérünk belőle. Elég volt. A közösség­nek, amelyre csak ráfizetünk, véget kell szakí­tani. És vége fog szakadni, ha ma nem, hát holnap. Türelmetlenek vagyunk?! Hát jó, legyünk azok! De jogunk van hozzá ? ! Jogunk, arnely- lyel élni is fogunk. — A katonatisztek uj előléptetési szabályzata. A közös hadsereg rendeleti lapja a napokban közölte az uj előléptetési rendet. E szerint a katonatisztek kine­vezése felségjog, a király a tiszteket rangsor szerint nevezi ki, de háborúban, vagy békében kiváló szolgá­lat jutalmául a rangsoron kivöt is kinevezhet. A ka­tonatiszteket tizenegy csoportba osztják, ezek: a vezérkar, a tüzérségi törzskar, a hadmérnöki törzskar, a gyalogság-vadász utász csapat s a vasút- és táviró - ezred, a lovasság, a tábori tüzérség, a vártüzérség, a T A R C A. Látomás. — Szilágyi Ferenctöl. — Talpig acélban, komoran, sötéten, künn áll hadam ködös, didergő éjben, Kemény legények. Vascsuklós az öklük, pántverte vértjük, mázsás pörölyük. Horpadt sisakjuk vasrostélyos ormán rőt fáklyák fénye megtörik mogorván . . . S távolba tűnő, messzenyuló rajban, hogy állanak némán, állnak mozdulatlan, nesz nem fakad s szó nem kél az éjben, de hallgatásuk szófián is megértem: Hadd dőljön rommá hát korhadt világunk, — hittál: megjöttünk. Riadóra várunk! Egy dalt Ígértél, — dalt, mely gyújt, mely éget, mely izzó lánggal veti fel az éjét, dalt, mely sikongva, hördülve, lihegve belésüvölt a korhadt rengetegbe, — dalt, melytől győztes, vad mámorra kelnek, kik most bilincsben, rabságban hevernek . . . S szótlan szavuk, hogy elcsendül az éjbe, visszhangtalan nem vész a messzeségbe. A legolcsóbb Lelkembe markol, szivembe kap fájón s kis keskeny, rozzant ablakom kitárom: Pántverte véuíA, vascsuklós legények ! Mi egykor tűz volt, elhamvadt, elégelt. Láng volt a lelkem, mikor hiftalak, — ma pernye sincs a hült hamu alatt. Ma már az éjbe ki nem mehetek, nemcsak magam veszek, ha elveszek . A dalt . . , a dalt el nem dalolhatom, fölsirna alvó két magzatom ! ... És mint a tolvaj, settenkedve, lopva omló lepelt hullajtok ablakomra, mig künt az ól mos, dérvirágos éjben csak áll a had, — csak áll, . . . komor sötéten. A dohány Magyarországon. Visszaemlékezés Sajó Páltól. Közismert tényekkel kezdem A dohányt évszá­zadokig nem ösmerték, ezzel Amerika felfedezése bol­dogította a világot Nicot, a botanikus, 1500 körül is­merteti először, Drake 1586-ban kötött ki pipázva Plymouthnál s 1633-ban IV. Murat szultán még halál­lal bünteti a pipázó törököt. Később azonban már hazánkban is annyira elterjedt, hogy Apor szerint: semmi nyájasság, ha nincs tubák-piks, vagy pfeif-tubák. Egyébiránt a dohányzás kezdete Erdélyben 1658-ra esik, mint amikor négy évig füstölték dohány­nyal és porral Erdélyt a törökök. Egyelőre a papi székek keményen tüzeltek ellene, minek természetes következménye lett a titokban pipázás, mi azonban számtalan tűzesetet vont maga után. 1670-ben maga a törvényhozás is síkra szállt, kimondták, hogy: ha va­laki a házába hozná, vagy vele kereskednék, veszesse dohányát és minden vele található vagyonát, ki pedig vele élne, ha jószágos, 50, — ha egyházhelyü, 12, ha nemtelen, 6 forintot fizessen. De úgy látszik, a pipatüz e törvénycikk ellenére is tovább harapóztítt, amiért is 1683. márciusában Segesvárt, mint haszontalan és ká­ros szer újra proskripciöva került, de úgy látszik, hogy ekkor már engedékenyebb volt az országgyűlés, meri ekkor nemesre csak 12 forint büntetést szabtak ki, mig a népen a 6 forintot meghagyták. E törvény­cikk már a dohány termesztése ellen is szót emel, sőt. a por alakú tubák terjesztését is tiltja. Ez sem használt, miért is a fentebbi törvényt 1686-ban meg­újították. Noha valószínű, hogy az a szoigabiró, aki maga is nyíltan pipázott, nem igen büntette testvéreit az Urban. Azonban nem sokáig pengettek szelíd húrokat, 1689-ben már igen szigorú törvényt hoztak, Kimond­ták, hogy az. aki dohányt termeszt, földjét veszti, aki pedig szívja, következő skála szerint esik büntetés alá: bevásÓLrlási ♦♦ forrás különlegessé­nagyva­EMAMUEL -i Mkban! = Szatmár*, a Pannónia mellett, +4 -— ------------------—

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom