Szatmár-Németi, 1907 (11. évfolyam, 1-104. szám)
1907-01-31 / 9. szám
2-ik oldal. SZATMÁR-NÉMETI. Szatmár, 1907. január 31. INNEN-ONNAN. Gondolatok a fogházban. Bazárra! Rideg négy fal közé, mázsányi vasajtóval, ökölnyi lakattal, hah, minő hátborzongató gondolat! Midőn a test mozogni, a gondolat szárnyalni, röpülni akarna, elébe állnak e rideg falak, annyi emésztő vágynak, oly sok titkos óhajnak durva korlátozói! Hányszor hallottam e szót elhangzani: .Szabadság« ! S mikor hallottam, egész lényemet olyan jól eső érzés, olyan boldog öntudat, szinte önző megelégedés járta át, hogy szabad vagyok, cselekedhetem, ellenőrző, kísérő tekintetektől megóva, mehetek oda, hova vágyam ragad s keserű szánakozás fogott el azok iránt kik ép abban a pillanatban az édes szabadságtól megfosztva, szabad akaratukban gátolva, kénytelenek egy nagy világot áthatni óhajtó, érzelmeiket négy merev fal közé szorítani, örömüket hangos rivalgás helyett 10 köbméternyi megviselt űrbe elsóhajtani. Beszélünk szívről, lélekről, tüdőről s ujjal mutatunk testünkön arra a helyre, a hol ezeket véljük. De mig fizikai fájdalmunk nincsen, nem tudjuk, nem érezzük, hogy hol feküsznek tulajdonképeni belső szerveink, az embernek, a természet e művészi alkotásainak, a legtökéletesebb gépezetnek kerekei. Beszélünk szabadságról, de még szabadok vagyunk, nem tudjuk ennek magasztosságát, fenséges voltát méltányolni eléggé. Fogházba menjen az, a ki a szabadságot ismerni akarja! * Mint a modern kor egyik követelményeiről, úgy beszélnek a halálbüntetés eltörléséről. S a kik ez eszmének hívei, lelkes argumentumokkal igyekeznek eszméjüket propagálni. Hogy babárság az, ha az ember olyen magasra tolja fel magát, miszerint nem átalja a magához hasonlót fosztaná meg, attól a tulajdonától, melyet számára egy mindnyájunknak fölötte álló hatalom, a Természet adott Az intentis szép, de a végcél nemtelen igaztalan és durva. Mert mi a halál ? Megsemmisülés. Záróköve minden bűnnek, végpontja minden szenvedésnek. S a biró, ki lelkiismeretét igyekszik megnyug- latni akkor, amikor jó akar ttól és könyörülettől ragyogó arccal rójja ki a halálbüntetés helyett az örökös fogságot s megkönnyebült lélekkel írja alá az ítéletet, azt hiszi jót cselekszik s büszkén dicsekszik el szerettei alőtt, hogy ő neki milyen könyörületesen éizö, szánakozó szive van, nem kívánja a bűnöst életétől megfosztani, hadd élvezze azt, mig Isten neki engedi. És a szerettek bámulják, dicsérik, hállálkodnak neki. Bent pedig, a sírnak testvérében, a kínzó gon dolatok, gyötrő lelkiismaret, lelket ölő önvád sötét hazájában a megkönyörült bűnös kétségbeesett átkokat szór a »szánakozó« bírákra, s mi alatt »élvezi ez életet« nap nap mellett veszti lelki erejét és a leg- irtóztatóbb kínok árán jut el ahoz a ponthoz, melyet a tárgyilagos igazság sáolgáltatás folytán kevesebb és rövldebb küszködés árán ért volna el, ha jó birák j nem lettek volna hozzá olyan nagyon, oly végtelenül 1 könyörületesek * Eh, de félre veletek, sötét gondolatok, komor aforizmák és bánatos sóhajok ! A mocsári liliom utálatos környezetben fakad, büzhödt légkörben él, mégis pompázó színekkel dicséri ! az örök természet fenségét! A Szahara fullasztó tengerében egy-egy kis helyen mégis v#n élet, levegő, melytől újjá éledünk, növény, mely nem engedi elfelejtetnünk a haladást, a fejlődést az életet. A fogházban is vannak óhajok, vágyak, ábrándok ! Repedjetek szét ti megdöbbentően rideg falak, váljatok ré7salugassá; szóródjál szerte te megterhelt légkör, — ámbra — illatt áradjon szét, szálljon az agyra, a szívre és ragadja azt egy más egy szebb, egy édesebb világba I Záruljanak le a könnyes szempillák, működj mindent feledtető, mindent pótoló phantasia 1 Mikor a testi szemek bezárulnak, kiszóródnak a < a lélek fénysugarai, s bevilágítanak a sötétbe ! S a mint vibrálnak a levegőben, keresnek, kutatnak egy hozzájuk méltó jelenség után, melyet besugározva, tündöklő fény és pazar csillogás közepette ' oda varázsolnak a fogságban sinylődő elé, rátekint az elhagyatott, szivrepesve ismeri fel abban ábrándjai- j nak, reményeinek, egész lelki világának központját, ; a tulvilági élvezettől elkábulva hanyatlik durva fekhelyére és miközben továhb álmodik a boldogságról, remegő ajkakkal sóhajtja : — Oh, mily édes a rabság! Lur. j HÍREK. — Újabb tisztelgés a polgármesternél. Vasárnap j délelőtt dr. Vajay Károly polgármesternél Bölönyi László vezetése alatt a szatmári önálló iparosok monstre küldöttsége tisztelgett. Ugyanezen nap este pedig az iparosok körének dalegyesülete szerenáddal tisztelte meg az uj polgármestert Hám János-utcai i lakásán. ; — Protestáns-bál. Az északkeleti társadalom a ! protestáns-bál hírére megmozdult s az érdeklődés át- i ragadt a közeli és távolabbi társadalmi körökre, úgy, j hogy az ómenekből következtetve nemcsak Szatmár- ; megye, hanem a szomszédos megyék intelligenciája j is felvonul a protestáns-bálra, sőt az érdeklődés szálai j egész a fővárosig elnyúlnak. Most már bizonyossá vált, hogy a még nem régen serdült korát ért protestáns-bál egyszerre megyékszerte lett hiressé és fokozatos fejlődésében biztos sikerrel haladva,, diadalmas utján egy nagy vidék báljává növi ki magát, vetélkedve fényben, sikerben és hírnévben a régi időben annyira ismeretes „Mádi bállal." Úgy gróf Dégenfeld József főgondnok, akinek lejövetele most már kétségtelen, mint a védnöknőknek lázas tevékenysége és vonzó egyéniségök garantiát nyújtanak a bál anyggi és erkölcsi sikerére. Hogy pediglen az anyagi siker fokozottabb mértékben biztosittassék, kiemelendő a jótékonycélt szem előtt tartó nemes szivü védnöknőknek, a jótékonyság forrásából fakadó ama nemes határozata, miszerint a védnöknőknek járandó és szokásos csckor-igényökről lemondottak. Az elnökség a biztos siicer tudatában örömmel fáradozik s a finom ízlésre valló csinos kiállítású táncrend a napokban már kész is lesz, a bál-anyákat pedig különösen díszes táncrenddel lepi meg a rendezőség. — Egyúttal becses tudomására hozza az elnökség a vidékről jövő vendégeknek, hogy akik vendéglőbe akarnak szállani, a szoba lefoglalása végett szíveskedjenek a rendezőséghez fordulni s levelüket a protestáns-báli rendezőség címére, a Pannonia-szállodába küldeni. — Köszönet. Az izr. nők filléregyletének a Termény- és Hitelbank 30 koronát, a Szatmári Bank 10 koronát s a Neuschlosz-féle gyártelep 8 szekér tűzifát adományozott. A jótékony adakozóknak ez utón mond köszönetét az egylet elnöksége. — A függetlenségi kör bálja. Szombaton este tartotta meg a íüggetlenségi kör batyubálját, a Vigadó nagytermében, oly óriási sikerrel, amely a legnagyobb várakozásokat is felülmúlta s amely bizonysága annak, mennyire tért hódított városunkban a függetlenségi eszme és annak ez a szervezete. A mulatságon jelen volt Falussy Árpád főispán is, akit lelkes ovációval fogadtak. Ezek az ovációk megismétlődtek akkor, amikor Kelemen Samu orsz. képviselő jelent meg, aki az esteli vonattal érkezett Budapestről, hogy a mulatságon részt vehessen. Az estélyen különben ott láthattuk a függetlenségi párt vezérférfiainak nagy részét. így jelen voltak Csomay Imre, Biki Károly, Uray Géza, Gachal János, dr. Dómján János, Fekés- házy Gyula, dr. Rácz Endre, Demjén Sándor postafőnök, Thurnet Albert, Bartha Kálmán, Révi Miklós, Lévay József (aki nejével együtt különösen buzgólkodott az est rendezésén) és Asztalos Sándor stb. A mulatságon jelen volt Tankóczi Gyula főkapitány is, majd később dr. Vajay Károly polgármester. A közönség láthatóan jó hangulatban volt, amit fokozott a pompás ételek és italok sora, amelylyel a háziasszonyok kedveskedtek a megjelenteknek. A kisteremben éjfél felé megindult a toasztok sora is. Elsőnek Csomay köszöntötte fel a főispánt meleg szavakban, mire a főispán lendületes beszédben utalt arra, milyen küzdelmekbe tek alá. Mintha idegen jószág volna kezem, lábam : egyiknek sem tudtam hasznát venni. Hirtelen meg sem értettem ennek a lehetőségét, mint ahogyan nem tudtam felfogni, hogy voltaképen miért nem nyithatom fel szemeimet. Teljes gőzzel száguldottunk tovább; a vihar :s mindegyre tartott, de most már kevésbbé hevesen és inkább távolból hangzott a fülembe. Az idegeim bénasága is engedett és nagy fáradtságnál egyebet alig éreztem. A hivatásomra, kötelességemre való gondolás azonban lassanként teljesen leküzdötte a kábultságo- mat. Megerőltettem magam és nagynehezen sikerült is megszólalnom: hívtam a fűtőt. Kiáltottam a nevét. Senki sem felelt. Erre mond- hatatlan félelem fogoit el és a félelem megkettőzte az erőmet: végre felnyithattam a szemeimet. — Francois hej! Frangois, segítsen nekem! De a lokomotív hídja üres volt. A fütő eliünt mellőlem . . . E pillanatban megértettem mindent: a villám- csapás minket ért. A fűtőt — mi később be is igazolódott — meg ölte a villám s a szerencsétlen élettelenül bukott le a gépről; valahol a sínpálya mentén találtak rá. Engem a villámcsapás nem ölt meg de megbénította mind a két kezemet és mind a két lábamat . . . Uram, ha szavakkal fejezhetném ki azt az érzést amely engem abban az órában elfogott, akkor az az iszonyat idegbontó szimfóniája volna. Az érzés, hogy magamra maradtam és elvesztettem a munkatársamat, az egyetlen segítőt, magam pedig bénán, minden moz- j dulatra képtelenül heverek itt az esztelen sebességgel száguldó lokomotivon. És pillanat alatt eszembe ötlött a rettenetes hely- 1 zet egész feketesége. Mögöttem a waggonok hosszú | sora, amelyekben békés utasok alusznak, szórakoznak I és nem is sejtik, hogy a halálba rohanunk. Mert — mi kétség — a halál torkába rohantunk. A gébet, nem állíthatta meg senki. Pedi milyen egyszerű lett volna, csak a fékező karját meghúzni ... De az én élettelen karom még erre is képtelen volt. Százhúsz kilométeres gyorsasággal vágtatott az ; acélszörnyeteg ... A vonat, most villámként röppent j el egy állomás előtt. Azután következett az alagút. Orkánszerü dörejjel száguldottunk a fekete torkába... én pedig föllélegzettem, hogy legalább ez a vonal szabad volt. Hanem a hová most értünk, ott már tisztán állott előttem a veszedelem. — Most kisiklunk,— gondoltam. Két perc múlva odaérünk ahhoz a hirtelen kanyarulathoz, ahol félgőzzel is veszedelmes a haladás ... mi pedig fokozottan túlzott gőzzel rohantunk előre. Jó isten azonban ez alkalommal sem engedte, hogy annyi szegény ártatlan utas lelje halálát —amit hirtelennek tartottam eddig, a vonat minden baj nélkül kanyarogta át a nagy fordulatot, noha igaz, hogy a sínpár szinte recsegett az esztelen erővel rátámadó teher alatt. A nyugalmamat azonban ez még nem adta vissza. Épen egy állomás előtt rohantunk el, amikor a sze- j mem egyszerre megpillantotta a jelzőlámpást ... és ! a hajam égnek meredt a rémülettől ... A jelzőlámpa megállást parancsolt, mert a pálya nem szabad 1 Egyetlen gondolat élt már csak bennem: — Ha most meg nem állítod a vonatot, mind#- ! nestül szerencsétlenségbe döntőd, elpusztítod. Ennek megakadályozására pedig csak egyetlen mozdulatot kell tenned ! ... De még ezt a mozdulatot sem fogod megtenni és igy tanúja leszel a legborzalmasabb | drámának, amilyen borzasztót csak vasúti szencsót- lenség okozhat . . . B« akartam hunyni a szememet, hogy legalább semmit se lássak az egészből; de a félelem annál tá- gabbra nyitotta mindkét szememet, magam pedig, — nem tudom, miért, — egész erőmből ordítani kezdtem: — Megállj I Megállj: Pedig hát ki hallhatta volna meg a gyönge emberi hangot a vonat zakatolásától? És ebb«n a pillanatban megláttam a pályatesten levő akadályt — egy másik vonatot 1 Minden vér a fejembe szállott és most már bömbölve kiáltottam az ostoba figyelmeztetést: »Megállj!« Szertelen gyorsasággal közeledtünk. Láttam mind nagyobb és nagyobb mértékben az akadályt, amely egyre közelebb ért. Most n ár csak ötszáz méternyire volt . . . most csak háromszáz . . . kétszáz . . . száz méter választ el ! . . . Behunytam szemem és nem láttam többé. Aztán következett az iszonyú pillanat ... az összeütközés, kisiklás ... a vérfürdő. Ó, uram, a ki ilyesmit nem látott . . . Egy roncshalmaz alatt tértem magamhoz. Az iszonyat kiáltásával volt tele az éjszaka. Láttam a réteken szaladó embereket, a kik segítségünkre jöttek, lámpást hoztak; majd ismét másokat, akik szegény sebesülteket vették gondjaik alá. Láttam és jhallottam mindent. De a szenvedést fájdalmat nem éreztem, segítségért sem kiálltottam. Ké1 roncs között feltekintettem az égboltra, amelyen fényesen ragyogtak a csillagok, — fényesen, mintha vigasztalást akarnának küldeni sugarukkal a földre. L.
