Szatmár-Németi, 1907 (11. évfolyam, 1-104. szám)
1907-05-01 / 35. szám
SZERKESZTŐSÉ® ES KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10. ===== Teleíon-száno 80. äessbn Mindennemű dijai', Síataiáran, a kiadóhivatalban fizetendfiíi, r------- - - • i,i .. ..I - - • ■ - - ----Ifn lÉffifinMl ríiíiBiiF^T' **•—■* ES 48-as POLITIKAI LAP. IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. ELŐFIZETÉS! Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 Egyes szám ára 10 fillér. IiAPVKZK'R: Dr. KELEMEN SAMU ORSZ. KÉPVISELŐ. FELELŐS SZERKESZTŐ: HAVAS MIKLÓS. SZERKESZTŐ: ^ERENCY JÁNOS. A szociális kérdések kulcsa. Kevés ember akad manapság hazánkban, ki helyzetével, sorsával teljesen meg volna elégedve. Mindenki többet akarna a földi javakból, örömökből s minél kevesebbet a munkából. Ezért hangzik aztán a panasz, a fönálló jogrend, a különböző intézmények, a művelődési, gazdasági, ipari és kereskedelmi viszonyok mostohasága ellen. De hát jogos-e a panasz? Annyira rosz- szak-e nálunk a közállapotok, hogy ezekkel szemben nincs más orvosságunk, mint a panaszkodás, rombolás és ezen vérrel szerzett, ezer éves szép hazánknak hűtlen elhagyása? Hiszen hazánk és nemzetünk története azt bizonyítja, hogy láttunk mi már a mostaniaknál sokkal nehezebb napokat is, de azért mégsem csüggedtünk, még sem vesztünk el, —• sőt — mint a pálma — saját terhűnk alatt erősödtünk. Hiszen ma sem szül gyáva nyulat Nubia párduca; ma is áldással árasztja el gyermekeit e tejjel és mézzel folyó drága föld. — Miért hát a panasz ajkunkon, miért a keserűség szivünkben? Miért várjuk mástól, valami csudától, helyzetünk javítását, mikor az egészen a mi hatalmunkban, a mi kezünkben van? És még sem állunk ott, ahol állhatnánk és ahol államink kellene, nem, mert a magyar ősi bűne: a széthúzás, a közönyösség és a könnyű élet után való erőszakos törekvés átokként nehezedik minden intézményünkre. Összetartani a jóban: a haza védelmében és fölvirágoztatásában; tenni és pedig önzetlenül, nemcsak magunkért, hanem a közért, az emberiség boldogitásáért; kevesebbet élvezni és sokkal többet dolgozni: aki ezekre megtanítaná a magyart, az lenne e honnak második megalapítója. És mivel hazánk — mezőgazdasággal foglalkozó állam lévén — legnagyobb részben földművelő elemmel bír: nagyon természetes, hogy leginkább ennek a népnek sorsa érdekli mindazokat, kiket hazánk és nemzetünk jövője érdekel. »Ez az osztály — mint egy hires nemzetgazdász mondja — a nemzet fájának gyökere. A korona virágai, levelei és ágai, sőt maga a törzs is elhalhat, de ha a gyökérzet egészséges, ezek ismét megifjodhatnak. Ám hol a gyökér nem sokat ér, olt az egész fa is tönkre megy.« Örömünkre szolgálhat azonban, hogy hazánk néhány kiváló embere — megértve az idők jelét — áldásos mozgalmat indított meg annak a népnek megmentése érdekében, melyet eddig tanítottak ugyan a népiskolában, az életben szükséges tudományokra, adtak ugyan neki egyéni szabadságot és jogokat, de mindezekkel, mindmegannyi éles késsel csak önmagát pusztította, mert arra nem nevelte senki, hogy ezen kincseket miként értékesítse, nemcsak a maga, hanem a hazája javára is. Bizonyára sokféle üdvös hatása van ennek, de csak azt említjük fel, hogy rendre, takarékosságra szoktatja a népet s előmozdítja a társadalmi osztályok között való békeséget. »Rend a lelke mindennek!« — Ezt tartja a közmondás. És nagyon helyesen. Mert ahol rend nincs, ott nincs előmenetel, nincs megelégedés; a rend ellenben a boldoguláshoz, a megelégedéshez vezet. Csakhogy a rendszeretet nem születik ám az emberrel, mint a költői tehetség; erre őt nevelni kell. Nevelnünk kell a népet is, ha azt akarjuk, hogy időben és munkában rendhez szokjék és ez által előrehaladjon. Mert mi az oka a köznép hátramaradásának, különösen az anyagi téren? Az, hogy nem akkor és nem úgy teljesiti kötelességeit, amikor és ahogyan kellene. Megtörténik ugyanis gyakran, hogy amit tavaszszal kellene elvégeznie, a nyárra halasztja, amit pedig nyárban kellene tennie, azt őszre bízza, mig egyszer aztán megérkezik a kietlen tél, amikor takarítani többé nem lehet. És ha adósságot csinál, ha kölcsönt vesz föl, ezzel sem bánik rendesen, igy aztán nem fogy a tartozás, sőt ellenkezőleg: szaporodik a kamat, nyakába szakad a pör, a fizetség, a nyomorúság. A renden kívül takarékosságra is kell szoktatni a népet. Erre ugyan nem kellene nevelni a népet, ha az önzésben, a fösvénységben állana a takarékosság; mert annyi bizonyos, hogy senki mohóbban nem kapna a pénz után és senki nehezebben nem adja ki, mint ő. Közcélokra éppen nem szeret áldozni. Ideálizmust nem igen találunk nála. Mindent abból a szempontból néz és Ítél meg: van-e belőle anyagi haszon? Erre vezethető vissza még a gyermekhiány is. Ez azonban épp oly beteges állapot, mint a tékozlás. E két szélsőség között van az arany középút: a józan takarékosság, melyre T A R C A. Nyugszik a lant. Vágyó szemek elől, elbújva, ott alant, Csöndes szendergésben pihen busán a lant. Miket érzó' lelkem olykor elsóhajta: Méla akkordok most nem hangzanak rajta. Daliok sik mezején üde, színes képek. Közületek mostan virágot nem tépek. Aggasztó gondokkal fenyeget az élet S komor tervek között elfásul a lélek. Hejh, pedig szeretnék, mint régen — dallani, Néha úgy elfogja a lelkem valami .... Valami édes-bus, siró öröm-érzet. Dallani olyankor de nagy vágyat érzek ! Ámde csak pihenj, lant, legyen néma ajkad, Szürke takaróját szőjje a por rajtad! Felajzott húrjaid mikor szakadoznak, Egy-egy szép emléket vissza-visszahoznak; Felujul lelkemben az érzelmek harca . . . S harcok közepette egy lány fehér arca . . . Ámde csak pihenj, lant!.. . Hanem lesz még idő, A fényes nap nekem mikor újból feljő, Mikor gondok, tervek menekülnek bújva, Édes lantom, akkor, előveszlek újra! . . . Letörölöm róla a bus idők porát S az lesz a vidám hang, amit majd akkor ád ! Felfakadt az érzés, mely lelkemben támadt, S akkor dalolom el legszebbik nótámait! Csenger, 1907. Burger Dezső. Egy drámairó keservei. Romantikus hajlamaimnak tudható be, hogy a Nefelets-uteában béreltem szobát. Ott feltalálni véltem ama csendet és nyugalmat, ami után sóvárogtam. Tevedtem. Már a harmadik este azzal a tudattal hunytam le szemeimet, ha továbbra is itt maradok, úgy lassan, de biztosan megsiketűlök. Sem maiamat, sem a csendet nem találtam fel uj otthonomban. A házigazda minden áldott nap az étazsér csecse-becséit és a gorombaságok tömkelegét hajította neje fejéhez, Az asszonynak is helyén volt a keze és a nyelve, amiből a legkedélyesebb házi élet fejlődött ki. Egy borongós, zimankós őszi este nyolcadfél- esztendeje készülő, nagyszabású drámámon dolgoztam, ! midőn hirtelen pokoli lárma, sirás és jajgatás hallatszik a szomszéd szobából. A toll kezemből kihullott; a tintatartót (nyilván revolvernek gondoltam) megragadtam és rohantam eszeveszetten a zaj felé. Berontok házigazdának lakóosztályába, hát épületes dolgokat láttam ott. A háziúr hites társának kontyát tépdeste, ráncigálta, s ordított, mint egy sakál. Az asszony körmeivel, majd fogaival esett neki urának, a legfényesebb eredménynyel. A kisasszony a pamlagon visított különféle hangnemekben. Belépésem, nem is zavarta őket. Talán nem vették észre. Én meg ott álltam a dühtől, haragtól reszketve, szólásra készen. Végre megsokaltam a komédiát s hatalmas hangon szónokolni kezdtem: — Uram! Azssonyom ! Kisasszonyom! Tisztelt család. A csendet megszoktam, a lármát nem. Az előttem lejátszódó jelenetekből azt következtetem, hogy nem tartoznak az utolsók közé. Ezennel felmondok. Ajánlom magamat. Már távozni készültem, de házigazdám megfogta kabátomat és gyengéden vissza rántott. Óriási csend volt a szobában. A háziúr felém fordult, háromszor köhécselt, majd megszólalt : — Bocsánatot kérek, kedves Tornyai ur, de önnek nincs igaza. A miket nálunk látni és hallani volt G. B. Borsaiino —------—o Fu Lazzaro & Co. or.----- t—— Ale ssandria (Italia) kalapok egyedüli raktára, valamint óriási választék nyakkendőkben, divatos zephir ingekben, harisnyákban és napernyőkben SZATMÁRON, KERESKEDELMI BANKPALOTA.