Szatmár-Németi, 1905 (9. évfolyam, 1-97. szám)
1905-04-02 / 18. szám
Szatmár, 1905. SZATMÁR-NÉMETI április 2. ép úgy mint azt Németországban s különösen Angliában látjuk. Nálunk, Magyarországon, ma még nem lehet beszélni arról, hogy a vidéki városoknak o.eg van a természetes fejlődésük. Nem lehet pedig azért, mert a vidéki városok még nem elegendő erősek ahhoz, hogy a fejlődés, illetve fejlettség intézményéit önmaguk produkálják. Ezt mesterségesen kell ma még elő mozdítani. A ki a magyarországi városok fejlesztését, ezt a mesterséges munkát figyelemmel kiséri, azt fogja tapasztalni, hogy e fejlesztés nem megy kellő körültekintés mellett, nem megy jóelőre megállapított programra szerint, hanem ötletek alapján s ez nemcsak a vidéki városokra áll, de áll főképen Budapestre is. Ennek tulajdoníthatjuk azt, hogy nálunk a fejlesztés munkája óriási áldozatokba kerül, mert nem lévén előre megállapított terv, gyakran kell megsemmisíteni alkotásokat, más uj alkotások kedvéért Ezen általános hiba alól városunk sem képez kivételt, Szatmár fejlesztésében sem látjuk, nem fedezzük fel a rendszeres tervszerűséget, nálunk is tapasztaljuk, hogy szinte megfordított sorrendben csinálunk meg mindent. Nagy város Szatmár ez egyszer igazság. Van asztfaltja, motoros vasútja, villamvilágilá-a, gyönyörű városi parkja Parisba beillő kioszkkal, szállodája és kávéháza, mely a pestiekkel velélkedhetik, állandó színháza s sok más modern intézménye s nincs csatornázása, nincs vízvezetéke, mintha bizony a szép \ áros nem is a Szamos pariján, hanem valahol a Szahara sivatagjában épült volna fel, a hol vizet csak akkor látnak, mikor megerednek a mennyei csatornák. Szatmár úgy néz ki, mint egy selyembe, bársonyba öltözött szép arcú asszony, ki flanell alsó szoknyát, kitaposott sarkú cipőket, fogházban kötött fehér harisnyát és kötött kesztyűt visel. Az ilyen asszonyt is csak messziről jó nézni, Szatmári is csak madártávlatból kell szemlélni, akkor elragadó, de a ki kénytelen csatornázás s vízvezeték hijján az egész város levegőjét betöltő bűzt szagolni, a port nyelni s a felgyülemlett piszokban bokáig járni, az bizony kénytelen lesz elmondani, hogy még nagyon hátra vagyunk. Nem lehet ezért okolni senkit sem, mert tudjuk jól, hogy nincs városunkban egy ember sem, a ki ne óhajtaná, a közegészségügy s köztisztaság érdekében a csatornázást és vízvezetékek létesítését; tudjuk azt is, hogy a halogatásnak az egyetlen oka, hogy ilyen óriási befektetésre nincs elegendő anyagi erőnk s hogy ennek tuda ában ismételten szóvó tesszük e közérdekű ügyet, ez csak azért történik, mert óhajtanok, hogy már ebben az irányban a város a szükséges lépéseket megtenné s nem akarjuk, hogy a terv megvaló- sitása ad Graecas callendas elbalasztassék. Tudomásunk szerint, már rigibb idő óta fekszik egy terv a minisztérium előtt a csatornázás létesítésére, de a régi terv olyan költséges, hogy annak effeclualását meg sem kísérelték. De meg kell jegyeznünk, hogy e terv még abban az időben készült, a midőn a Szamos medre városunk alatt nem volt szabályozva. Most már ez az akadály is elhárult, a terv keresztülvitele tehát nem lenne olyan költséges s igy ép ideje lesz ismét felvenni az előmunkálatok fonalát, uj csatornázási tervet készíteni s ha concret terv fog előttünk feküdni, majd akkor meg fogjuk az anyagi kérdés megoldásának leghelyesebb módját is találni. Kétségtelenül ily nagy munka keresztülvitele, nagy anyagi áldozatba kerül, de ha az anyagi áldozatokat nem kíméltük akkor, mikor kényelmünkről, szórakozásainkról volt szó, akkor nem szabad kímélnünk akkor sem, mikor egészségünk forog a kockán * * * Egy másik közérdekű ügyet képez a villamvilá- gitás. Lapunk múltkori számában jelent is meg e tárgyban egy közlemény Teitelbaum Hermann tollából, melynek az volt a concluziója, hogy a villamvi- lágitást bérbe kell adnia a városnak, mert igy remélhető csak haszon a város részére, igy remélhető, hogy a fogyasztó közönség olcsóbban fog áramhoz jutni, mint ma. Nem osztottam e nézet helyességét sohasem s ma sem osztom. Elismerem, hogy a Teitelbaum cikke logicusan érvel álláspontja mellett s logicusan bizonyítja be azt, hogy milyen haszna lenne a városnak s a fogyasztó közönségnek a bérbeadásból, de nem találok ellenérvet azon állításra, hogy mért kelljen nekünk azt a hasznot, vagy haszon egyrészét, mit a bérbevevő társaság zsebrevágna, a bérlőnek odaadni, mért ne tarthatnék meg ezt a város s a polgárság számára ? Erre egyetlen érvvel szoktak felelni s felel meg Teitelbaum is. Városi kezelés mellett kizárt az a plus, melyei a vállalkozó, szakavatoltságánál fogva el tud érni, mert a házi kezelés nem lesz sohasem szakszerű. Ebben a kérdésben én is csak a szakértő tekintélyek véleményére hivatkozhatom s eonstatálom, hogy akkor, midőn a villamvilágitas bérbeadásának kérdése szőnyegen forgott, a városi vilamos igazgató, tehát szakember, oda nyilatkozott, hogy befektetés mellett, házi kezeléssel is meg lehet azt az eredményt közelíteni, mit a vállalkozó elérne. Elismerem, hogy a házi kezelés fentartása mellett a városnak nagy befektetést kell tennie s miután a város anyagi forrásai most meglehetősen igénybe vannak véve, én azon véleményben vagyok, hogy a kérdést leghelyesebben részvény társulati alapon lehetne megoldani. Bocsásson ki a város megfelelő számú részvényt, melyet elsősorban magi a város s a város közönsége legyen jogosítva jegyezni. így elérnénk azt, hogy a haszon tetemes része városunknak s a polgárságnak kezében maradva. A részvénytőkének pedig ekként nem fedezett részét, azt hiszem nagyon szívesen jegyezné akármely villamvilágitási társaság, a mely aztán, saját érdekében gondoskodna arról is, hogy a villamtelep ujjonnan berendeztessék s kellő szakértelemmel kezeltessék is. Ekként mig egyrészről a házi kezelés sokat emlegetett mizériáitól megszabadulnánk, addig másrészt a vállalatból mindenesetre előálló nyereséget nem dobnánk ki az ablakon, egy vállalkozó markába. Ha azok, kik e kérdéssel szakszerűen foglalkoznak megszívlelik ezt az eszmél s ezen az alapod a helyes megoldási módot megtaláljuk, nagy szolgálatot fognak tenni a városnak s a polgárságnak, már pedig azt hiszem mindnyájunk célja az, hogy elsősorban városunk s aztán a városi érdekeken belől a polgárok érdekeinek szolgáljunk. SZÍNHÁZ. Kedd. — „János vitéz“. Odafent a király színházban örökös zsúfolt házak mellett napról-napr.i, lépésről lépésre halad a diadalmas győzelemre a magyar operett a francia vodvilt termékek felett A „János vitéz“ a napokban — a folytonosság megszakítása nélkül — immár a százötvenedik előadást fogja jubilálni. Csak az nem csodálkozik ezen a ki néhányszor nézte meg ezt a minden izében remekül sikerült daljátékot. — Poetikus alakjai, a keresetlen tónus, a hol vidáman, hol szomorúan csapongó hangulat, maga az egyszerű kis történet — hozzá a sok sok fülbe mászó nóta, ha nem is teszi irodalom történeti alkotássá a darabot, sok sok időre kellemes impressiót gyakorolnak szemre, fülre, lélekre. Nálunk kedden tizenegyedszer adták s még mindég hódított. — Ez egyébként a szereplők érdeme is. Kornai feltétlenül számottevő Kukoricza Jancsi, Révész lb<a pedig kü- lömb Iluska mint maga is gondolja. —Mind két mii vésznő minden alkalommal megérdemli a dicséretet a János vitézben aratott sikerekért. Szerda. „Vörös talár“. A szatmári emberek nagyobbrészt könnyüvérü és egy kicsit tunya emberek. — Már hiába, nekik csak az operett az igazi. —A primitiv, szellemtelen karrikaturák, az olcsó viccek: ezek quadrál- nak könnyű vérükkel, az összeharácsolt melódiák: holmi buja zene ezek pedig még tunyábbá zsongitják elernyedt hangulatukat. — Szóval a színház csak azért van itt, hogy kacagni, szeszélyeskedni, önzőén szórakozni kellessék benne. — Mit is foglalkozzék a szinházjáró, pszihologiai problémákkal, mért csodáljon caraktereket és mért hatódjék át leikébe a szemléltető előadás folytán ismeretlen helyzetek nem tapasztalt esetek mibenvalósága. — Majd, hogy még ezzel is fárassza magát valaki. Nem is jött megnézni a Briő Vörös talárját csak alig egy pár úri ember. — Kongó üres ház előtt kedvetlen, száraz, kötelesség ledarálással kezdték a művészek, s csak később mikor a darab igazságai, keresetlen helyzetei, a drámai erő, elfeledteték velők a közönség részvétlenségét: akkor juttatták érvényre tudásukat s vele a darabot. — Krasznay, Szőke, Al- dori, Pataki, különösen az utóbbi egészen kifogásta- játékot produkáltak. — Az alakjaik éllek, az előadásuk össze vágó gördülékeny volt. A darab semmit sem vesztett szépségeiből s az irányt, s a dekadens címet: a vörös talárt a protekció csúfos hatalmát, a hatalom aprólékos mozaik szerű mozgatiót — akár az életben — úgy szemléltük a színpadon. — A kik pedig szemléltük a színpad másik rendeltetéséről is tapaszlalást szereztünk újra. — A színpad gondolkodóba ejt, tanít, tapasztalást nyújt. — Világitó fáklya mely bele világit a lélekbe s ott ismeretlen soha nem használt érzéseket ébreszt fel. — Egy nagy tükör mely az ezen uj érzéseknek klappoló helyzeteket nem próbált eseteket, ismeretlen képeket adja vissza. — A színpad felvilágosit, tágítja a látkört :— nemesit. — Nem kifogás, hogy rósz az előadás. — Ez ugyanis relativ fogalom. — A gyenge előadás ebből a szempontból bosszant a jó előadás pedig külön élvezetet nyújt csak — és múlandó jelenőségüt. A bámulatos, a tapasztalat nyújtó, a tanulságot szerző pedig megmarad sok sok időre. A fő tehát az érdeklődés és világért sem a színészek jatéka. Az érdeklődés maga a szórakozás. Már pedig a mindennapi élet szempontjából a helyes szórakozás a szellemi munkával vagy tevékenységgel élő embernél fontosabb az evésnél. Hogy miért ? Azt nem kell magyarázni. — Ám Szatmáron vagy egyáltalában nem érdeklődnek, vagy érdeklődni sem a helyes irányú, szórakozást nyújtó darabokiránt szoktak. Itt színházba vagy egyáltalában nem járnak, vagy a hiúság és külsőség által indokolt szempontokból járnak. — Pedig nem ártana járni, vagy hogy helyesen járni — egyébb ázempontokból sem. —• A színház bizonyos időre kiemel a vicinális jelentőségű életkörből és tulajdonképen nem is ösmert szunnyadó érzéseinknek felfogási képességeiknek is alkalmat nyújt az érvényesülésre. Csak ennyi is belyes szórakozás már, melynek elérésére az érdeklődésen kívül egyebet tenni nem kell. A többit elvégzi maga: az ösztönszerüleg működő fejlődő gondolkodás. Tessék nekem elhinni, hogy ez több a mindennapi éleiben, mint ugyanazon idő alatt, ugyanannyi vagy még több pénz érték ellen: andőzni, billiardozni, vagy pleiykazsurban embert szólni, resten a díványon nyújtózkodni.*) Csütörtök. „Szép Heléna“ Solti Vilma mikor ide került hozzánk a primadonna háború kellős közepébe érkezett. — Az akkori parázs hangulatban szép alakja, remek hangja, kifogástalan játéka, dacára alig tudott érvényesülni s már már ijjedeztünk, hogy kedvét vesztve itt hágy bennünket. — Ám minden múlandó s mindent meg hoz az idő. A primadonna harc elmúlt minden baj nélkül a Solti érvényesülését pedig meghozta az idő. — 0 ma a maga szerepkörében a közönség kedvence, — a ki dehogy is érkezett meg a tegnapi jutalomjátékán a sikerei horcontjára. — Az még messze van. — A jutalom szerepe Szép Heléna volt, a melyben nem csak szép de kifogástalan jó is volt. — Az ünnepi est többi szereplői Áldori, Szentes, Révész Ilka és különösen Tisztái a szokott jók voltak. (She.) MINDENFÉLE. Két színházba járó ember beszélget egymással— Hallottad $ legújabb színházi divatot? — Nem. Mi az? — A páholyok publikuma népes gyűlést tartott, melyen hölgyek és urak egyhangúlag elhatározták, hogy ezentúl egyformán öltözködve jönnek színházba. —- Érdekes ! És milyen lesz az a közös öltözék ? — Mindenki bőrnadrágban fog jönni a páholyszékek alkalmatlankodó szegjei miatt. * János vitéz fel akarta frissíteni a már-már lankadni kezdő érdeklődést, ezért hát legutóbb megint elkövette azt a Kakszentmártouba való színpadi szabadosságot, hogy Jancsi belépőjébe beletoldotta azt a kis önreklám-strófát, melyben egyúttal a nem lelkesedő, sőt kritizálni merészkedő kritikusokat célozta leszólani. S noha minden jóizlést öltözőjében hagyot és kilépte a legelső lámpasorig az egész lehető, de meg nem engedett avanzs-t, s onnan hajolt ki és fixitozta meg a nem hízelgő kritikusokat: még sem történt meg a méltán remélhetett eredmény, hogy azok fülylyel válaszoltak volna, sőt . . . zajos tapssal csináltak jó kedvet a színpadi szabályokról megfelejtkezett Kukoricának. * Megtörtént az eset, ami itt következik. Egy délceg ifjúról azt rebesgették női körökben, hogy gondosan ápolt haja — nem az övé, magyarán mondva: parókát visel. Volt azonban olyan jóakaratu (?) hölgy is, a ki védelmére kelt a lovag hajának s a mellett emelt szót, hogy az illetőnek tulajdon saját termelésű haja van. — Persze biztosat nem lehetett tudni, hiszen a hölgyek közül egyik sem simogatta vagy rángatta még meg (ők mondták) a fiatalember haját' — No majd megtudom én, hogy mi igaz kelőle! — mondotta egy fiatal asszony s egy következő délutánra meghívta az egész társaságot és a tarkázás kedvéért ifjú urakat is hivott akkorára. Persze köztük volt a vitás hajú is. Az uzsonnánál a házi asszony túlságos szives- séggsl maga is segített a kiszolgálásban s csak természetes, hogy a mi emberünkhöz személyesen vitte a befőttös tálat. S mig azt nagy szívességgel kinálgatta, egyszer csak hangos „Ah/“ kiáltására általános közfigyelem támadt, mire ő zavarából csak valami ügyes kimagyarázással tudott kiszabadulni. Hanem mikor a társaság már nagy részt eloszlott s csak legbizalmasabb barátnői voltak még ott, azoknak aztán elmondta : — Mig a befőttel kínáltam X-et, jól megnéztem a fejét s képzeljétek: a középső elválasztásnál kifogástalan gépeléssel van végig varrva a feje. * Tegnap reggel egy fiatal hölgy sietett a Rákőczy- utcán. Amint az állami elemi iskola előtt elhalad, hallja, hogy egy imposzior nebuló alkiáltja magát: — Hé, leesett a nadrágja 1 A fiatal hölgy szétnézett, hogy kire kiáltott rá a gyerek, de nagy meglepetésére közel s távolban önmagán s az infámis kölykön kívül senkit sem lát olt, mire persze szörnyű zavarral nézett végig magán. A kis betyár pedig nagy Örömmel kezdte fújni: „Április bolondja . . . .“ A jelenetnek egy vékony ablaküveg hála megett volt a szem- és fültanuja Vicibald ') Ez az ur sem tudom, hogy mit vacsoráit, hogy annyit ágál itt — mikor úgy em olvassa el a prédikácziőját saját magán kivid — senki. A szedő gyerek.
