Szatmár-Németi, 1905 (9. évfolyam, 1-97. szám)

1905-03-15 / 13. szám

Szatmár, 1905.

SZATMAR-NEMETI

márczius 16.

Mély megilletődéssel állunk meg a koporsó előtt mely kihűlt tetemét takarja.

Mély fájdalommal, hogy elveszítettük az elsők között is a legelsőt, a mi jó Gyula püspökünket.

De a sors változhatatlan akaratában, bármily nehezünkre is essék az, meg kell nyugodnunk. Meg kell nyugodnunk az isteni rendelés kifürkészhetetlen bölcsességében, meg kell nyugodnunk fájó szívvel a válíozhatatlanban

Elárvult a szatmári püspöki szék, elárvult a r. kath. egyházmegye. Halva fekszik Gyula püspök.

Szálljon mindannyiunknak forró imája fel a magasba az elhunyt lelki üdvéért.

Meszleni Meszlényi Gyula, Velencén Fehér megyében született 1832. év január 22-én, jómódú közbirtokos szülőktől. Elemi és középiskoláit Pécsett, és Székesfehérvárt a zirci cisterciták gondos vezetése mellett, theológiai tanulmányait pedig a bécsi Paz- mány-intézetben végezte. Pappá szenteltett 1854. július 27-én mint a nagyszombati konviktus tanulmányi felügyelője és főgymnasiumi tanár, Scitovszky Kér. János kardinális esztergomi érsek és prímás által. 1857. évben a primási udvarba disponáhatott, 1862. pápai kamarás lett. 1866. febr. 10-én a komáromi plébániát nyerte el, a hol 16 évig legboldogabb éveit töltötte el. Innentől gyorsan emelkedett; 1869. junius 12-én Sz. Mórról nevezett apát, 1881. november 6-án esztergomi kanonok és papnöveldéi rektor, 1887. ok- tób. 17-en szatmári püspök lett. Ugyanezen év november 25-én Rómában XIII. Leo pápa által prekonizál- tatott. 1888. év ápr. 29-éa, husvétutáni negyedik vasárnapon, a szatmári székesegyházban Gsászka György, szepesi püspök által püspökké szenteltetett, amidőn együtt működő szentelő püspökök gyanánt Pásztélyi János, munkácsi gör. szrt. kath. és Bende Imre besztercebányai megyés püspökök szerepeltek. És ugyanezen napon püspöki székét elfoglalta és az egyház megye kormányzását megkezdte.

Ifjú kora óta ismeretes szeretetreméltóságáról és szellemességéről, amivel sokszor többet visz keresztül, mint a heveskedők Mint püspök visszavonul tan élt és a napi politikába csak akkor avatkozott, mikor főpászlori kötelességei ezt múlhatatlanul megkívánják.

Püspökünk működése: Miként a biborszinü hajnal előre jelzi az áldást, életet, termékenységet osztogató napnak közeledését: úgy tűnt fel püspökünk is a szatmári egyházmegyének láthatárán.

Mielőtt Szatmár városát ismerte volna, már éreztette vele keresztény szeretetből származó jótékonyságát, amennyiben az 1888. év tavaszán a Szamos folyó kiáradása által Ínségre jutott .vizkárosultak számára, kiosztás végett, Esztergomból 800 forintot küldött.

Jelezni akarta ezen tettével, hogy midőn közöt tünk megjelenik, működése a folytonos, áldásos cselekedetekben fog megnyilatkozni,

Jeligéjéhez híven, keresztény szeretetből kifolyólag, csendben, kerülve a világ zaját, akar jót tenni.

Sjó cselekedeteinek száma csakugyan mérhetetlen.

Számos uj templomot, iskolát alapított. Teljesen újjá alakította a szatmári székesegyházat s jótékony adományainak összege 2 millió koronára rúg.

Városunk íejlődését is mindenkor szivén viselte s csak nem rég építtette a tűzbiztonság érdekében a tűzoltó tornyot.

A fejedelmi kegy, kitüntetés alakjában két ízben kérésié fel püspökünket. 1903. febr. 13-án ő felsége

. . . vesszünk el mi mindannyian,

Ha Golgothára visz az ul;

A féreg rágjon lenn a sírban . . .

De várni, csak a gyáva tud! — (Szász G.)

Hallgasd csak „Talpra magyar“ és csak -föl csendül a szózat, s im milliók ajka ismétli: „esküszünk, esküszünk/“ — Csak fölzendült az ének: „bölcsőd ez majdan sírod is“ — s im minő szörnyű ropogással hullanak a földre a nehéz bilincsek, a rozsdás láncok, támadnak gyáva sybariták helyett félistenek, s az addig kínosan verejtékező lélek az istenülés szent hevétől ihletve — mint apostol, mint próféta vallja, hirdeti: „itt az idő, most vagy soha/“

Nézd e napnak tündérfényét, vakító ragyogásában ma is elvész ia.ásod ! — Nézd benne századok bálványait egyszerre összeomlaui, egy korszakot egy nap alatt születni, egy elnyomott, lesújtott s átkos tehetetlenségében meggyMázott népet egyetlen varázsszóra szabad nemzetté átalakulni; nézd e napban azt a ragyogó tüzoszlopot, mely egykor Izraelt vezető ki a szolgaság házából, s most nemzetünknek, magyar nemzetünknek jelezte az utat, hirdette az

igét: „Él még a magyarok istene!“

* *

*

T. K Ha kérdené valaki, hogy miért is ünnepeljük mi évről-évre márc. 15-ikét, mit mutat fel e nap olyant, mely az emlékezetnek ilyen általános nemzeti megnyilatkozására méltó: a betűk és szavak rideg értelmezői, felütik a történelem lapjait, s komoly méltósággal állapítják meg, hogy e napon sem országok nem pusztultak el, sem trónok nem dőltek porba, sőt még martyrvér sem folyt el világboldogitó eszmék érdekében, — szóval nem történt semmi! Ám, nézzük a napkeleti bölcsek példáját. — Az írástudók nem tudnak a Megváltó születéséről s azt mondják, hogy: csak egy gyermek született. Igen, egy gyermek, csakhogy ez a gyermek az emberiség megváltásának, a hit, az erkölcs, az üdv és boldogság forrásává lön. A magyar nemzetnek is márc. 15. a szabadság megszületésének, a nemzeti üdv és boldogság, nagyság és dicsőség megnyilatkozásának nagy és örök emlékű napja lön. — Hiszen még élnek a mai idők fiai közül, ám ő reájuk hivatkozom, hadd mondvalóságos belső titkos tanácsosává nevezte ki s ez év januárjában az első osztályú vaskorona renddel lett kitüntetve.

Legyen áldott emléke.

Már napok óta szomorúan értesült a nagyközönség főpásztorának gyászos helyzetéről. Az utóbbi napokban már gyakran esett önkívületi állapotba, kezelő orvasai dr. Erdélyi Károly és dr. Gőbl Alajos lemondtak minden reményről, pénteken este konzílium volt, melyen dr. Vajay Imre is részt vett. Kedden délelőtt a székeskáptalan összes tagjai testületileg jelentek meg betegágya körül. Már nem ismert senkit. Mozdulatlanul, szemeit lezárva feküdt, csak nagyon ritkán tekintett fel. Kedden délután és este megérkeztek a püspök rokonai közül számosán, Szabó Ernő földbirtokos Búcsúból Vas megyéből, Meszlényi Géza, mérnök, Meszlényi István, dinnyésháti jószágfelügyelő stb. Mind csak a halálos ágyhoz jöttek, oda gyűlt estére a püspöki udvar egész személyzete, Binder c. kanonok, lelkiigazgató, Gőbl dr. orvos és mások. A csuklás megszűnt, helyébe erős, fárasztó lélek- zés lépett, amely 9 óra tájban zavartnak, hosszabb- nak-rövidebbnek mutatkozott. Az orvos jelentette, hogy beállott a halálos vívódás, amely 10 óra 40 percig tartott. Egy lélegzési rohamnál csekély vér szaladt fel a haldokló melléből, utána három csendes lélekzés következett, a harmadiknál elszállt az áldott főpásztor lelke. Éjjel 11 órakor a székesegyház harangja; szétvitték a város lakóinak a megdöbbentő hirt, hogy a főpásztor kiszenvedett. Gobi dr. a halál után rögtön a bebalzsamozás előkészületeihez fogott, a melyre Pertik tanárt hívják Budapestről.

Mint értesülünk a káptalan ugv határozott, hogy a temetés kedden (márc. 21-én) d. e. 9 órakor lesz megtartva, melyre egy egyházfőt várnak Szatmárra.

Tegnap délelőtt bontották fel a végrendeletét Szűcs Lajos kir. járásbiró előtt, melyben azt kéri, hogy koszorút ne tegyenek koporsójára, hanem inkább a szegényeknek adják a koszorú pénzeket. Végrendeleti végrehajtókul Pemp Antal kanonokot és Szabó István titkárt nevezte ki s ezért nekik 100—100 cs. és kir. aranyat adományoz. Általános örökös a szatmári kath. egyházmegye. A pápának péterfillérek cimén 300 aranyat, a szatmári róm. kath. fiúiskola alapja javára 200 ezer koronát, annak esetleges megszűnése esetén ez összeg is az egyházat illeti ; a velencei (Fejérm.) zárdának 60 ezer koronát, a szatmári kálvária templom fentartására 2000 koronát, a szatmári apácza- zárdának 10 ezer koronát. A szatmári rezidenciájának összes felszereléseit (lovak, marhák, bútorok, fehérnemű, ékszer, képek stb.; mindent irodaigazgatójának és titkárának Szabó Istvánnak hagyja, a velencei birtokát öcscsének Meszlényi Pálnak hagyta. Udvarmesterének élete fogytáig évenkint 1000 koronát biztosított, komornyikjának évenkint 800 koronát. Hám püspök szentté avatási perére 20 ezer koronát hagyott. Elrendelte azonkívül a szokásos főpapi alapítványok kiutalását. Ezek között különösen a komáromi egyházi egyleteknek hagyott tekintélyes összegeket. A rokonságnak szintén tekintélyes összegeket, összesen mintegy 80 ezer koronát hagyott. — Meszlényinek királyi engedély folytán vagyonáról szabad végrendelkezési joga volt.

ják meg: mi volt a magyar 1848. márc. 15-ike előtt? „Rut sybarira váz!“

. A világ halottnak hitte, sőt ne kíméljük a szót, még rosszabbnak, — egy önérzetéből teljesen kivetkőzött, dicső múltját megtagadott, elaljasodott népnek, mely már megtagadta hitét, reményét, s alá- sülyedt annyira, melynél alább már erkölcsileg sü- lyedni nem lehet, hogy már lelkesedni tudott a szolgaságért s oda adta őseitől örökölt legszentebb erényeit a járomért. Ne tagadjuk ezt T. K., mert a ki tagadja, annak nincs önérzete szégyelni ezt a múltat, szégyelni úgy, hogy törhetlen erőt és kitartást merítsen belőle a jövendő küzdelmeihez. Sírban feküdt már, halott, tetszhalott volt e nemzet, s hogy onnan kiemelkedjék és pedig egyszerre óriás erőben, ahoz egy 1848. márc. 15-ike kellett. Mint a tavasz fuvalma, ha végig rebben a föld dermedt tájain, virágot és illatot fakaszt szerteszét; úgy támadt a bűbájos lelke- sültség, az édesen sóvárgó vágy, a fennen biztató remény népünk lelkében a szabadság után. És ez a lelkesedés, ez a vágy, ez a remény hevített, összefor- rasztá a honfi sziveket, haragra gyujtá az érző kebleket, hogy elűzzék egűnkről a sötétség hosszú, kínos éjszakáját, hogy testet öltsön a szabadság éltető eszméje, hogy a magyar szabadság alkotmányőrző, tisztelő és védő fogalma, meggazdagodjék az egyenlőség ösz- szeforrasztó erejével, a testvériség és emberszeretet érzetével. Elnémult a csak parancsolni, de érezni nem tudó hatalom szava, a cifra, de ócska rendi követelés, s fölzendült a nép szabadság-érzete, kifejezést keresett és talált a nemzet jogérzete. Lélek száll az eddig dermedt tagokba, s a hosszas tűrés és hallgatás erős akarattá lön s ez az erős elhatározott akarat a kiváltságos előjogokkal bíró keveseknek nemzetét a nép millióinak nemzetévé teszi.

Lerázza a sajtó törvénytelen nyűgét, — szabaddá teszi az eszmét, a gondolatot, s azóta e nemzet minden eszméje és gondolata abban keresi és találja támaszát, azzal megy a küzdelembe érdekeiért, nemzetéért s hazájáért.

Azt mondja a költő, hogy az ég minden nemzetnek ad egy kincset, a magyar nemzet kincse egy

Ünnepi beszéd.

A Kölcsey-kör március 15-iki ünnepélyén tartotta :

Dr. Komáromy Zoltán.

Melegebben süt künn a napsugár. Élénkké lesz a természet a madarak danától, minden élni, minden örülni látszik. Lágy fuvalom kél, langvosjtavaszi szellő. Langyos tavaszi szellő elhozta a magyar nemzet legnagyobb napjának: a világszabadságnak emlékünnepéi.

Félretesszük a mindennapi munkát, ünneplőt öltünk s eljöttünk ide a komoly s vig Múzsa csarnokába, áldozni a hazafiság oltárán. Eljöttünk, hogy emlékezve a múltakra lerójjuk a kegyelet adóját a nagy nap iránt, mely lángbetükkel van bevésve nemzetünk történetébe s kitörülhetetlenül minden magyar szivébe. Mert elmúlhat minden e föld kerekségén, eltompulhat a legnagyobb fájdalom, közönyössé lehet a legnagyobb öröm, de nem mehet feledésbe soha egy nemzet fájdalma, egy nemzet öröme. Az egyes ember véges és halandó, a nemzet örökké élő'organizmus, öröme fájdalma átöröklődik nemzedékről nemzedékre, egybe forr a nemzet testével, véreivel. A múltnak gyászos vagy örömteli eseményeit megőrzi a nemzet mindenkori tagjainak soha nem szűnő kegyelete. A kegyelet, az emlékezés hozott minket ide ma, midőn 57-ik évfordulóját üljük annak a napnak, melyhez hasonlót a világtörténelem felmutatni nem tud: 1848. március

Idusának. Lobogjon hát magasan a lelkesedés lángja. Jertek a hazafiság oltárához, hozzatok oda minél több virágot, szórjátok reá az oltár tüzére, hogy felcsapjon a lángja, felszálljon a füstje,|fel a magasba oda, hol trónol minden népek ura, ki látja a mi áldozatunkat, meghallgatja könyörgésünket, ki megóvja az ő választott népét most és mindörökké.

A világtörténelem legnagyobb napjának neveztem 1848. március idusát és vállalom érte a felelőséget a nélkül, hogy sovinistának nevezhetnének. Mi lehet legnagyobb jelentőségű esemény minden nemzet életében ? Bizonynyal az, midőn a nemzet minden tagja emberi mivoltának öntudatára ébredve, részt kér a nemzet életében mindazon jogokból, melyek minden egyest születésénél fogva megilletnek. Bizonynyal az, midőn a szabadság, egyenlőség és testvériség, e szent háromság-eszme, testet valóságot ölt, midőn egy hazának, egy nemzetnek minden polgára jussossa lesz nemcsak a kötelességeknek, de a jogoknak is. Az a pillanat, midőn a különböző, jogosulatlan címekre épített jogok megszűnnek egy rendnek, egy osztálynak sajátjává lenni, a midőn az alkotmány védsáncaiba bejut mindenki, aki tagja az egységes nemzetnek. Krisztus születése óta 18. századnak kéllett lefolynia, mig az emberi jogok megértek a diadaha; 18 századnak, mig a nép öntadatra ébredve, érezve őserejét beledörögte a világba az egyenjogúságot. Megreszketett e kiáltásba az öreg Európa, de az ige varászának ellenállani nem tudott, mert ebben a kiáltó igében az igazság van, az igazságot pedig lehet ideig óráig visszaszorítani, de leigázni soha.

szentelt fájdalom. Érezni a szabadság utáni vágyat, vért s éltet áldozni a függetlenségért, de azért birtokába soha el nem jutni: ez a szentelt fájdalom, a mi nemzetünk kincse. T. K. a költő itt nem mondott teljes igazat, — az ő igazsága helyébe lépett 1848 márc. 15-ikének igazsága. Nem a szentelt fájdalomra, hanem hősi elhatározásra s bátor kitartásra van szüksége e nemzetnek. Öröklött ősi jogunk a szabadság és függetlenség. Lelkünk nemes, műveltségűnk erős, s erőnk elégséges, hogy kivívjuk azt. Ez márc. 15-ének igazsága. Régóta aludt ez az igazság. Kislelküek, fajtagadó bérenc lelkek váltig hirdették, hogy nem alvás ez, hanem maga a halál. Irtóztató tudomány azt hirdetni, hogy meghalt a nemzet igazsága. Három nemzedék élt s hunyt el egymásután a nélkül, hogy hősi haragra kelve tiltakozott volna a halálhír ellen. 1848 márc. 15. föltámasztotta, életre keltette az alvó nemzeti igazságot. Szivébe nyúlt e nemzetnek s fölrázta százados közönyéből elibe tárta a múlt andalító ábrándjait s a jövő gazdag reménységét. Megtanította arra, hogy mikép kell a törvényeket kodifikálni, megmutatta azt, hogy mikép jegecedik a kezdetben puszta kívánság nemzeti akarattá, s miképen válik ez egy szabad nemzet köztörvényévé.

És minő törvények voltak ezek / Téved, a ki azt hiszi, hogy ama tizenkét pontot a francia forradalom diktálta a magyar életnek. Nemzetünket, annak minden egyes tagját közös d'csőség és közös szenvedés vitte át a tűzkeresztségen, a vérpróbán. Évszádok nehéz küzdelme, átkos villongása testvérvér özöne tanították meg arra, hogy az egyén szabadsága isteni rendelés, — az örök eszmény is, a midőn lényt alkot, — testvér, egyenlőnek s szabadnak teremti; elzárni az egész előtt a szabad tevékenység terét: kárhozatos bűn; a feudalizmus ellenkezik az emberi méltósággal; ezek a pontok örök emberi jogok, olyan őstulajdonai a szabadságra született magyar léleknek, mint a tavasznak a virágzás1 mint a nyárnak az aratás. Vérébe voltak oltva századokkal előbb, s ezért volt könnyű a választás, de annál nehezebb, magasztosabb a végsőig kitartása. Kettős ut állott előtte: vagy meghunyászkodik gyá-